A „Dunántúl” (1911-1944) című pécsi katolikus-konzervatív napilap 1941. december 14.-i számának 4. oldalán egy érdekes riport jelent meg, amely személyi viszonylatban kettős nevezetességgel szolgált. A készítő-aláírója ugyanis Komócsy István (1872-1952) prelátus-kanonok, a meginterjúvolt pedig az akkor már országos hírű írónő, Dénes (Deutsch) Gizella (Anna, 1897-1975) volt. A címe árulkodó, a tartalma pedig föltárja az írónő szakmai kapcsolatát a tekintélyes prelátus-kanonokkal, és emellett pályakezdését is, ugyanis az írás címeként a pécsiek ezt olvashatták: „Így indult Dénes Gizella az írói pályán.” De nézzük most magát a tekintélyes nagyságú és tartalmú riportot.
Komócsy István pap-társaival
(Forrás: Pécsi Egyházmegye)
„Dénes Gizellával a Kaposvári utcán találkoztam utoljára. Tavasz volt, ő is, én is, és az ég is mosolygott. Karján nagy csomó virág. Azok is mosolyogtak. Megkérdeztem tőle, hol szerezte? – Eltalálta. Úgy szereztem. Ami udvarnak a senki földje, mert nem ápolja, nem tartja számon senki. Ott szereztem. – És nem félt, hogy lelövik? – Nem féltem és nem félek. Elhanyagolt park közepén lakom, nagy fák, hűvös árnyékok, magvaikat hullatott virágok vadvirágos unokáival.
– Mit csinál Pécsett? – Könyvet írok. Azt hiszem, kanonok úrnak is öröme lesz benne. Ránéztem. – Maga beérkezett írónő, Gizella. Hol vagyunk már mind a ketten onnét, ahonnét elindultunk? A Pécsi Esttől?! Maga országosan elismert író, minden könyvére talál kiadót. – Jól fizetnek érte? – Hogy jól? Mi az, hogy jól? A pénzből a sok a jó. És nekem a sok sem volna sok, és a kevés is elég. Hála Isten, megélek írásaim után. Ránézett virágjaira és mosolygott. Most már mintha ő mondotta volna – beérkeztem. – Tudja-e Gizella, hogy nekem is érdemem van abban, hogy író lett? Felkacagott. – Igen, a Pécsi Est. Az Üveg utcában, a Pécsi Állami Városi és Magánalkalmazottak Altiszti Körének világos, kicsíny két szobája. Alattunk a söröző, előttünk a Széchenyi tér és a Szentháromság. – Maga volt a kiadóhivatal, Horváth Kázmér, meg én a szerkesztőség. A kiadóhivatalnak szörnyűséges rossz írása volt. Ákum-bákum. Azután azok a kiadóhivatali könyvek. Az előfizetők névsora? A pénztárkönyv? A főkönyv? Mind, mind hieroglifik. Csak a saldók voltak rendben. Plusz és mínusz.
A követel, meg a tartozik. Ha a mínusz több volt, mint a plusz, a saját zsebünkbe nyúltunk, és kifizettük a nyomdát. A szerkesztőség és a kiadóhivatal követeléseit jóváírtuk, és a kifizetéseket eltoltuk a bizonytalan jövőbe, mert mi mindhárman, Horváth Kázmér, a felelős szerkesztő, Dénes Gizella, a kiadói főnök hittek önmagukban, és én, a harmadik, én is hittem a Pécsi Est napilapban.
Négy oldal volt az egész lap, amit az este 1100 előfizetőnk számára küldöttünk, a városház sarkán pedig rikkancsokkal szórtunk. És mi volt a jövőnk? – Most már múltunk. Hová ferdült el mindhármunk jövője? Maga okozott legtöbb gondot. Kereskedelmi érettségije volt, és mégsem ízlett a könyvelés. Mit csináljak? – kérdeztem sokszor magamtól. Elbocsássam vagy megtartsam. Nagy gond, befelé valóságos lelki válság. Kereskedelmi ide, kereskedelmi oda, könyvelő és nyilvántartó aligha lesz ebből a leányból. És most, mindjárt élete kezdetén én vágjam el a karrierjét? A Gondviselés szólt közbe.
A Tettye alatt ott felejtettek egy régi öreg malmot. Zakatolt is, őrölt is. Egy szép nyári éjszakán aztán kigyulladt a malom. Messziről is láttam, mint szállnak a magasba tüzes pernyék, hogy csapnak az égbe a lobogó lángok. Mire odaértem, a sok gabona füstölgő gomolyokban égett. Löktek előre-hátra, a tömeg szörnyülködött, az asszonyok sápítozzak, a férfiak bámészkodtak, a rendőrség kordont vont és hátra szorított bennünket. A tűzoltóság támadta a várat. Milyen szép, milyen borzasztó az első nagy tűz életemben. Megint hátrább nyomtak. A tűzoltóság győzni fog. Most elalszik a láng, sistereg, zizeg, zuhanó gerendákat.
Hátrább! Ne löködjön! Ki az utcából! Most megint az egekig lángol a tűz. Új támadás, új sugarak, most az emelet beomlott. Az oromzat lezuhant. Füst, korom, por, piszok, lárma, csend, lópaták csattogása. Lovas rendőrök oldalozzák a tömeget, ordítások, siránkozás, jajgatás – Másnap bementem a szerkesztőségbe. Megírom a tüzet. Az első szoba, a kiadóhivatal üres volt. – Gizella rendetlen – gondoltam. Benyitok a szerkesztőségbe. Gizella széles, gömbölyű mosolygással fogad. Riportot írt a malomégésről, s azt lobogtatta a levegőben. S itt ferdült el Dénes Gizella pályája 45 fokkal. Horváth Kázmér és én kollégánkká fogadtuk, egyelőre nem íróvá, hanem riporterré léptettük elő. A lap hírrovatát fogja összeállítani. További önálló riportok megírásával próbálkozhat. Gizella boldogan vállalta a megbízást. Abban a biztos reményben élt, ha ő nem is tanult meg szépen írni, a szedők megtanultak minden lehetetlen kéziratot jól olvasni.
Hetek múltak. Megint bemegyek a szerkesztőségbe, és rázom a lapot: Es ist erreicht! Ki írta a vezércikket? A főszerkesztő rámutatott a riporterre, – a Gizella. Gizella rám nézett, egy kicsit szerény is volt, egy kicsit kihívó is. Mindenesetre elég kedves ahhoz, hogy meg ne szidjam, mert a cikk jobb volt, mintha Kázmér és én együttesen írtuk volna. – A szerkesztőség nem volt sehol, a szedő sürgetett, bezárkóztam és elkövettem a cikket. – Gizella, minden meg van bocsátva, íróvá fogadom. Kázmér is felkelt, odament hozzá, kezet fogott vele, és azt mondta: íróvá fogadom. – Szóval mi megelőztük a kézfogással és a fogadommal a pécsi magyar királyi Tudományegyetemet, ahol a doktorokat ugyancsak kézfogással avatják. De nem sokat sütkérezhettünk Gizella tollának fényében: Gizella pályája csakhamar 180 fokot fordult. Eltávozott tőlünk. Kiment Jánosiba, ahol anyai nagybátyja plébános volt, azután Komlóra, ahol atyja állami igazgató-tanító volt. Bányavidék a Fekete emberek és a Két sor ház hazája.
Nemsokára megjelent az első novellás kötete, a Venyige lángok, és benne a Síró pillangók remekbe írt novellája. Láttam, Gizella végleg elveszett. Nem lesz belőle pénztárosnő, főkönyvelő, de még csak riporter, vagy vezércikkíró sem. Gizella 360 fokkal fordult maga körül. Gizella csak író, semmi más. Azután jöttek a Csodálatos fazekas, a Fekete emberek, a Tavaszi búzavetés, a Fehér torony, a Hegyek hercegnője, a Két galamb, a Két sor ház, az Asszonyok a hegyek között, a Kisasszonykirály két kötetben, sok más írással. Ezek a könyvek születtek meg olyan gyorsan, mint a pécsi tűzvész riportja, vagy a ráhibázott, és meg is írt vezércikk. Alapos tanulmányok, s önmagát megtalált kiváló író munkái.
És most min dolgozik? – kérdeztem a Kaposvári utcán Gizellát. A jánosi pap életét írom meg a Névtelen pap címén. Azt hiszem, megtaláltam hozzá a hangot, és a kellő beállítást. – Szeretetem sugározza be az öreg papot. Ránéztem Gizellára. – Tudom. És azt is tudom, hogy nagyon szépen fogja megírni, mert maga nem könyvelő, nem riporter, a maga csillagzatja 360 fokot fordult az írói egek felé.
Mindezeket pedig azért írtam meg most, mert azt hallom, hogy a karácsonyi könyvpiacon megjelenik Dénes Gizella legújabb könyve a jánosi öreg papról.
Komócsy István”
Mai szemmel furcsának tűnik, hogy éppen egy tekintélyes egyházi vezető jegyzi ezt a riportot, de maga az írás feleletet ad mindenre, a „közös kiindulópont” a Pécsi Est volt.
A „Pécsi Est” – amint azt a Surján Miklós által szerkesztett „Baranya megye sajtó-bibliográfiája 1832-1984” című, a Baranya Megyei Könyvtár és a Pannónia Könyvek által 1992-ben kiadott alapműből megtudható – 1919. május 1. és 1925. március 22. között jelent meg. (1919-től 1921-ig ideiglenes szünetekkel, amelyet az ekkor még a várost és a vármegye déli részét megszálló szerb csapatok jelenléte magyarázott.) A napilapot időrendi sorrendben Horváth Kázmér, Perr Viktor, Nagy Péter, Boér Pál szerkesztette felelős szerkesztőként működése során, a felelős főszerkesztői teendőket Börzsönyi Béla látta el. Megjelenésekor politikai napilapként, majd megjelenése végén, 1925. február 1.-től keresztény politikai napilapként hirdette magát.
Ez az irodalomtörténeti értékkel bíró újság-dokumentum azt hiszem, a ma olvasójának az érdeklődését is megragadja, egyben fölhívja figyelmet a mai fiataloknak is Dénes Gizella személyére, irodalmi örökségére…
A ma is érdekes írást Páger Antal (1899-1986) 1941 decemberi pécsi vendégszereplése „sajtó-nyomainak” fölkutatása közben találtam, örömmel teszem közzé.
Hozzászólások