Petrozsényi Nagy Pál a házának teraszán
Villámcsapásként futott végig rajtam szerkesztő-barátnőm messenger-üzenete: elhunyt 81 éves korában barátunk és szerzőtársunk Petrozsényi Nagy Pál.
A kolozsvári születésű, de évtizedek óta Kecskeméten élő írót nem ismertem személyesen, de az évek során szinte minden megjelent művét elolvastam. (Nagyjából egyazon lapok közölték mindkettőnk alkotásait). Igen rokonszenves volt nekem szókimondó, őszinte stílusa, igényes nyelvhasználata és nem utolsó sorban a Ceausescu-éra korhű, józan megjelenítése. Amikor 2017-ben a Káfé főnix nevű weblap akkori szerkesztője, Cseke Gábor ötletére interjút készítettem a 75 éves Petrozsényivel, alkalmam nyílt jobban megismerni irodalmi-közéleti nézeteit, szakmai kudarcait és sikereit, sőt buktatókkal tele magánéletét is. Aztán hosszú szünet állt be levélváltásunkban. Amint utólag bevallotta, ez volt az az időszak életében, amikor sűrűn rájárt a sors ostora. Testvére után élettársa is elhunyt, mindenkitől elhagyatva, betegen került be egy kecskeméti idősek otthonába. Ez év júniusában keresett meg ismét, internetes levélben.Értesített, hogy nyomdakészen áll legújabb novelláskötete, sőt nekifogott a 2014-ben megjelent életrajzi dokumentumregénye (Én, Petrozsényi Nagy Pál) folytatásának is. Engem kért fel, hogy megírjam ez utóbbi előszavát. Nos, ezzel alaposan feladta nekem a leckét, ugyanis emberként egyáltalán nem ismertem, soha nem találkoztunk, még csak telefonon sem beszélgettünk, élete históriájából is csak annyit ismertem, amennyit önéletrajzi írásában közölt az olvasóval. Ilyen körülmények között előszót írni egy terjedelmes, komplex regényhez, mely ráadásul önéletrajzi vonatkozású is, enyhén szólva nagy fának bizonyult az én fejszémhez. Közöltem vele, hogy nem igazán találta meg a megfelelő személyt ehhez a munkához, de ha minden szál szakad, lenne még egy lehetőség. A két új kötet kapcsán készíthetnénk egy interjút, melyben ő maga vallana indítékokról, célokról és megvalósításokról. Legnagyobb meglepetésemre ráállt a dologra. Így készült el második interjúnk, mely végül az önéletrajzi kötet végére került, utószó helyett, sőt néhány internetes folyóiratban és nyomtatott újságban is közzé tették „Mintha megszabadultam volna valamiféle súlytól” címmel.
Kérésére előbb a novelláskötetét (Égig érő hegy), majd miután elkészült, önéletrajzi regényének második kötetét is beküldtem a Magyar Elektronikus Könyvtárhoz. Amikor értesítettem, hogy mindkét alkotása fenn van a MEK „polcán”, végtelen öröm és hála töltötte el. Aztán pár nap múlva újabb ötlettel hozakodott elő. Készítsek vele még egy interjút, melyben élete utolsó fejezetét – felesége halála utáni magányos időszakát – mutatná be. Ráéreztem, hogy ez már a haldokló utolsó erőfeszítése: kicsikarni minden lehetségest a hátralévő élettől, „meggyónni” jót-rosszat, szépet és kínosat, egyszóval meghúzni az összegzés vonalát. Még másnap elküldtem neki a kérdéseket, gyanítottam, hogy egyre rövidebb idő maradt számára, melyet még itt, az árnyékvilágban tölthet. Pár nap múlva megérkeztek válaszai, de már a levegő után kapkodó, elkínzott, utolsó erejét összegyűjtő ember félmondatai voltak. Éreztem, hogy többet szeretne mesélni, de már csak ennyire futja erejéből.
Nos, ezt az utolsó, talán zsibbadt ujjakkal, talán ki-kihagyó zihálással írott vallomásait teszem most közzé, azzal a szomorú tudattal, hogy Petrozsényi Nagy Pál barátom utolsó kívánságának teszek eleget.
*
A legutóbb veled készített interjúm annak apropóján jött létre, hogy nekifogtál a 2014-ben közzétett önéletírásod, Én, Petrozsényi Nagy Pál folytatásának. Azóta már befejezted az általad önéletrajzi dokumentumregénynek nevezett művedet, sőt jelenleg már várod, hogy felkerüljön a MEK „polcára”. Nos, e jelentős esemény kapcsán kérdezném: életed melyik szakaszára emlékszel ebben a kötetben és hogyan jellemeznéd azt dióhéjban.
Életem annak a szakaszát próbáltam ábrázolni, mely akkor kezdődött, amikor Judit, drága, hűséges feleségem örök nyugalomra szenderült, egész addig az időpontig, amikor már magam is utolsó állomásomra érkeztem. Hát szó, mi szó, ez a regényrészlet kissé kurtára sikeredett, ugyanis olyan tüdőbetegség vett le a lábamról (COBD), melynek következtében az írást is abba kellett hagynom, és jelen pillanatban is arra várok, hogy engem is lekaszáljon a Nagy Kasszás.
Nyugdíjazása után általában minden halandó életében egy csendesebb, békésebb időszak kezdődik. Esetedben azonban sajnos elég sok megpróbáltatás elé állított a sors. Akarsz-e erről beszélni?
Akarnék, hogyne, de nem bírok, miután már a billentyűket is alig látom.
De még mindig van egy szoros köteléked az élettel: fiad, Egon. Jelenleg milyen kapcsolatot ápolsz vele?
Semmilyen kapcsolatot. Számára én már nem létezem, teljesen kikapcsolt az életéből. Most erre én mit mondjak? Lehet, hogy vétkeztem ellene, de egy fiú ilyet nem tesz az apjával, aki nélkül ma ő sem lenne neves egyetemi professzor és szakíró.
Az utóbbi években elég szokatlan eseményeknek volt tanúja (és elszenvedője) az emberiség: klímaváltozás, migráció, pandémia, orosz-ukrán konfliktus stb. Te hogyan élted/éled meg ezeket a változásokat és egyáltalán mi a véleményed róluk?
Nagy izgalomban figyeltem ezeket a korszakalkotó változásokat, írtam is róluk a regényben. Egy régi barátom, Mirk László író szerint fölöslegesen, hiszen tele van velük a média. Vitathatatlan, de hol maradt volna akkor regényemből a korábrázolás? Márpedig e nélkül mit sem ér egy dokumentumnak titulált műalkotás.
Az utóbbi években jelent meg az Allah akbar című műved is. Tematikailag van-e kapcsolata ezen írásodnak a jelenleg is folyó népvándorlás problémájával?
Igen, valamennyi korhű novella, és remélem, izgalmas is. Aki nem hiszi, járjon utána, azaz olvasson bele egy picikét, megéri.
Tudomásom szerint 2019-ben felvételedet kérted a Magyar Írószövetségbe. Milyen eredménnyel?
Negatív eredménnyel. Pedig de szerettem volna végre én is valakihez tartozni. De a tagság véleménye szerint túl hullámzó műveim színvonala. Ezen bizonyára azt értette, hogy egyik írásmű jó, a másik meg kevésbé. Hű, de érdekes! Más íróra talán ez nem jellemző, és mégis ott díszelegnek a Szövetség soraiban. Második próbálkozásom a Magyar Nemzeti Írószövetség. Kérvényemet itt már állítólag jóváhagyták, de csak szóban, mert írásbeli értesítést máig sem kaptam róla. Pedig: verba volant, scripta valent, ugyebár.
Magányodban, egészségi gondjaid közepette voltak-e rokonok, barátok, pályatársak, akik támogattak, lehetőségtől függően próbáltak segíteni neked, és itt nem csupán az anyagiakra gondolok.
A rokonok közül csak a feleségem testvérének a fia támogatott, akire viszonzásként rá is hagytam minden „vagyonom”. Barátaim pedig nem voltak, illetve csak egy, Turai Kamil kecskeméti költő, igen, rá is hálás szívvel emlékezem. Egy ideig levelezgettünk is, aztán ez is abbamaradt, s miután baráti látogatásai is elmaradtak, kapcsolatunk is megszakadt. Őszintén sajnálom, egy beteg embernek az ilyesmi sokkal jobban fáj, de hát mit tegyünk, ilyen a sors, bele kell nyugodni.
Özvegységed, rohamosan romló egészséged kellemetlenségeit az is fokozta, hogy írói pályád elé is akadályok gördültek. Nevesen ebben az időszakban jó néhány szerkesztő, kiadó elutasította műveid közlését. Véleményed szerint mi volt ennek az oka? Egyáltalán voltak-e olyan kritikusok, akik ignoranciájukra magyarázatot adtak volna?
Írói akadályok minden alkotó életében előfordulnak, Az én akadályaimat csupán azok a lapok képezték (Alföld, Székelyföld, Új Forrás, Élet és Irodalom…), melyek értékítélési szempontok miatt a mai napig sem akarnak tudni rólam.
Miért döntöttél úgy egy adott ponton, hogy beköltözöl az idősek otthonába? Hogyan lehet (ha egyáltalán sikerül) ebben a korban beilleszkedni egy teljesen új közösségbe, megszokni egy addig ismeretlen életmódot?
Az idősek otthona kényszermegoldás volt, hiszen senkim sem él már, egyedül maradtam. Egyelőre egészségesen, de mi lesz, ha megbetegszem, ki gondoz, ápol és hívja a mentőt, ha valamilyen bajom támad? A beilleszkedéssel ugyan baj lehet, mert ki képes már ilyen korban bárkihez is alkalmazkodni. Bölcsen spekuláltam, nem képes, beleértve engem is, de mégis jobb, mint egyedül elpusztulni egy üres lakásban.
Hogyan telik mostanság egy szokványos napod az otthonban? Van-e olyan álmod, terved, melyet nagyon régtől „dédelgetsz”, de valahogy nem jött össze eddig?
Napi program: Reggel 8 körül reggeli, utána heverés az ágyban 12-ig, ebéd után „lustálkodás” ugyanabban az ágyban vacsoráig, végül esteli lefekvés. Reggel meg kezdődik minden elölről. Sietve kijelentem, ez nem bénaságra utaló program, illetve így is lehet mondani, csak nem egy paralízis, hanem egy beteg tüdő következményeképpen, mely csak akkor szuperál, ha nem kell elhagynunk az ágyunkat. Érthető, nem? Egyébiránt mellékes, jobb, ha nem értik, mi több, nem is akarják megérteni. Álmok? Ilyen állapotban? De, uraim, ez itt a végállomás: szíveskedjenek kiszállni!
_________________________
Petrozsényi Nagy Pál 2023. augusztus 29-én hunyt el a kecskeméti kórházban. Életrajzi regénye folytatásokban vasárnaponként olvasható a Hetedhéthatár honlapján.
Hozzászólások