Őrizetben
Négyen ültek a téren, a játszótér melletti padokon:
– a huszonegy éves, szőke, alacsony termetű, farmernadrágos Kapás Mihály, segédmunkás;
– a húszéves, barna, nyúlánk, sárgapulóveres Temesi Géza, hegesztő;
– a tizennyolc éves vöröses hajú, szeplős, középtermetű, sportzakós Gedó György, targoncavezető;
– a huszonhárom éves fekete hajú, vastaghúsú, középtermetű, fehér ballondzsekis Ibári Lajos, autószerelő, amikor a mentő szirénázva kifutott a Tompa utcából a térre.
Szirénája élesen hasított a levegőbe, ezen a csendes őszi délutánon. Elhajtott a mozi előtt és a KÖZÉRT-nél befordult a Tomori utcába.
– Már öt óra – mondta Temesi és felállt. – Hol császkál Vágó Géza? – kérdezte csodálkozva a többieket.
– Ki tudja! – legyintett a farmernadrágos Kapás.
– Ennyit, nem szokott késni – aggodalmaskodott Gedó.
Ibári szótlanul ült a padon, csak nézett mereven a Tomori utca irányába. Látta a mentőautó fehér végét, meg azt, amint egy fehér köpenyes, fiatal, meg egy szürke ruhás, középkorú férfi, sietősen futnak a kihúzott hordággyal. Egyenesen az ötvenkettes számú házhoz, Vágó Gézáék udvarába.
– Odanézzetek! – kiáltott fel Ibári és a mentőautó irányába mutatott.
Egyszerre mozdult meg mind a négy fiú, futottak a téren át.
– Ez a Vágó Gézáék háza!
– Ott többen laknak.
– Legalább négyen.
– Az a kis kékpulcsis lány is – mondták futás közben, egymásnak.
A tömegtől nem kerültek közelebb a kapuhoz.
– Mi történt? – kérdezték többen is.
– Helyet, helyet! – kiabált egy szürke kalapos férfi.
Ibári látta meg elsőnek a hordágyon az öreg Vágó Antalt. Fehér, sápadt arca olyan volt, mint az irkalap. Ráncai kisimultak, apró szemei még kisebbek lettek.
– Gézának a faterja! – mondta eligazításként a többieknek.
A fehér köpenyes, meg a szürke ruhás hozta a hordágyat a mentőautó felé. Ahogy közeledtek, a tömeg úgy engedett. Többen a hordágyat vivő két ember után futottak.
– Hogy tehette? – sopánkodott egy fiatal, fejkendős asszony.
– Megölte az apját! – hangzott a kijelentés egy ősz hajú férfi szájából.
– Az apját? – kérdezett vissza valaki, emelt, sipító hangon.
– Azt, láthatja! – mondta a férfi. – Mit vár ezektől a gyerekektől? – tette még hozzá.
– Él még! – kiáltott fel Temesi.
– Késsel szúrta meg! – mondta tudálékosan egy alacsony, gyűrött ruhájú, kalapos ember, aki a házból jött éppen az utcára és hallotta a beszélgetést.
Kérdően néztek többen erre az emberre, aki megállt egy pillanatra.
– Veszekedtek. Az öreg állítólag megütötte – vázolta, kissé bizonytalanul az eseményeket, aztán lassan tovább sodródott a tömeggel.
Mind a négyen ott álltak szótlanul, a kapubejárattól talán hét méterre. Nézték a mentőautót, ahogyan visszatolatott a térre. Ügyesen megfordult és vijjogó szirénája felverte a Vasvári utca csendjét, ahogy végig hajtott rajta.
Az autót, már régen nem lehetett látni, de a sziréna hangja, időnként vissza-visszatért, az esti csendben a Baross utca felől.
Gedó indult el elsőnek, Vágó Gézáék lakásához. A többiek szótlanul követték. Az udvari lakások ajtajaiban, ott álltak a lakók. Gyerekek és felnőttek egyaránt. Értetlen és csodálkozó arccal néztek maguk elé, mintha a történtekből nem értenének semmit. A baloldali első lakásból kihallatszott a rádió hangja, valami szimfonikus zene szólt, a megdermedt döbbenetben. A hátsó lakásban ajtó csapódott, fakanál dobbant a lábas szélén, ahogy keverés után a háziasszony leverte az ételmaradékot róla. Krumpliszag keveredett a zenével, meg egy kislány keserves sírásával.
Vágó Géza, a szőke hajú, középtermetű, bőrgyári művezető, ott ült fehér ingében, lehorgasztott fejjel a nyitott konyhaajtó küszöbén.
A srácok megálltak előtte. Nem szóltak, csak nézték Vágó Gézát. Nézték, szürke, kék, barna szemükkel. Nem vádlón, csak egyszerűen, értetlenül.
– Géza! – szólt elsőnek Ibári Lajos.
Vágó Géza a megszólítás ellenére mozdulatlanul ült tovább, mintha nem történt volna semmi. A szomszéd lakás ajtaja nyílt csak ki, egy kisfiú állt meg a küszöbön, kíváncsi tekintettel. Arca maszatos volt, a kezében tartott lekváros kenyértől.
– Mi történt veled? – próbálkozott meg újabb kérdéssel Gedó. Vágó Géza most sem felelt, csak ült szótlanul a sáros küszöbön.
A hangzavar tovább csapkodott a falak között, mintha szűk lenne számára ez az udvari tér.
– Hagyd már abba! – hallatszott egy mélyebb női hang. – Nem érted! – mondta kis szünet után újból.
Egy fiú tovább énekelt, emelt rezignációval.
– Fogd be a pofád!
– Zárd el azt a vacakot! Megsüketül itt az ember. Rohadt népség, nem törődnek semmivel! – Zsörtölődött az előbbi női hang.
– Anyu gyere, nézd! – kiáltotta a maszatos képű kisfiú.
– Anyu, gyere már! – ismételte meg a felhívást.
Egy kicsit később megjelent egy piros fejkendős asszony, hirtelen elhallgatott a rádió. Pillanatnyi, döbbent csend keletkezett. Ezt a csendet nem vette észre csak Ibári. Gyors léptek zaja ébresztette fel benne a pillanatnyi szünetet.
Másodperceken belül ajtó csapódott. – Gyere be gyorsan! – hallotta a piros kendős asszony utasítását. Tányér csörrent, egy leesett kanál acélos hangja ugrálta be a szűk udvart, majd léptek zaja erősödött.
Egyszerre néztek hátra mind a négyen. A két rendőr alakja szürkének tűnt ebben a tenyérnyi udvarban. Innen, a nyitott kapun át, jól lehetett látni az utcán álló, URH-s, fehér csíkos, kék Moszkvicsot.
– Jó napot! – köszönt az egyik rendőr, amint közelebb ért a négy fiúhoz, meg Vágó Gézához. Tisztelgett, és megállt a küszöb előtt. A másik rendőr távolabb maradt.
– Melyikük önök közül Vágó Géza? – kérdezte és körülnézett. A négy srác nem szólt, Vágó Géza lassan felállt. A rendőr várt még egy kicsit.
– Megnémultak? – kérdezte egy kissé emeltebb hangon.
Vágó Géza tett egy lépést a rendőr felé, aztán szomorú, rekedtes hangon, csak annyit mondott:
– Én vagyok!
A rendőr ránézett, majd vissza a négy srácra, aztán újból Vágó Gézára.
– Emberölési kísérlet alapos gyanúja miatt – mondta a rendőr, lassú fogalmazással, külön keresve a szavakat – letartóztatjuk!
Ibáriék hallották ezt a rövid szóváltást, mégsem akarták elhinni a valóságot.
– Kérem, jöjjön velünk! – invitálta a rendőr és előre engedte Vágó Gézát, aki lassan felemelte lehorgasztott fejét. Tágra nyitott, merev tekintettel indult az utcán várakozó autóhoz. Lépései lassúak voltak, és fáradtan lágyak, szinte mechanikus járással távolodott.
A bal oldali első lakásban újból bömbölni kezdett a rádió, de az állomások idegen hangja és zene zavara pillanatok alatt változott, mint Vágó Géza és a másik négy fiú gondolata. A hullámsáv keresőt valaki végigpergette az állomások hangkavalkádján.
Ott az ajtóban megállt egy pillanatra. Egyszer visszanézett az udvarra, a házra, a mosogatóvíztől átáztatott virágágyásokra, az agyonsúrolt küszöbre, a korhadt deszkából összetákolt sufnikra, a fehérre meszelt, még az esti szürkületben is rikító vécék sorára, erre a szűk kis világra, amelyben élt eddig, huszonöt évet. Látta barátait, döbbent és kérdő arcukat, leolvasta a kérdőjelek sorává alakult, egyhangú miértet. Talán, majd egyszer, megmagyarázza nekik, meg önmagának is, talán másoknak is.
– Menjünk! – mondta a rendőr és megérintette a vállát.
Vágó Géza beszállt az autóba. A motor egy gyújtásra indult, és könnyedén gurult végig a Tomori utcán.
A rendőrségi autó halk zúgással követte a nyolcas villamost a Baross utcai kitérőig, majd leelőzték. Az irányjelző élesen ketyegett, Vágó Géza a lekapcsolás után is sokáig hallotta, ezt az órajáráshoz hasonlító, kéthangú kattogást. A srácok arcát látta maga előtt. Nem tudott szabadulni ettől a képtől. Próbálta másra terelni figyelmét, kinézett az autóból.
A szűk utcákban lassan haladtak. Gedó arca volt számára a legfélelmetesebb. Szürke szemében először csodálkozást látott, csak egyszerű kíváncsiságot. A kitágult pupillái aztán hirtelen összehúzódtak, mintha fény érte volna őket. Talán akkor döbbent rá a tettére. Gyűlölet sugárzott fiatal szeméből, és azt a gyűlöletet átvette arcának rugalmas izomzata. Támadóvá, gyűlölködővé tette az egész embert.
Nem! Ő ezt nem akarta. Másként kellett volna lezajlania mindennek. Ugyan nem tervezett semmit, mert nem tesz ilyet az ember. Nem érzi ennyire elvetemültnek önmagát. Csak úgy jött minden, egyszerűen, sorjában. A részleteket talán utólag sem lehet teljességgel rekonstruálni. Olyankor minden úgy történik, ahogy annak történnie kell. Lassan érik az emberben valami, szóban nem is fogalmazza meg sohasem. Esetleg körvonalaiban, aztán amikor rádöbben a valóságra, még a gondolatot is messzire kergeti és aztán, mégis megtörténik!
Vágó Géza agyában futottak a gondolatok, lázasabb ütemben dolgozott, mint egy legfejlettebb, adatfeldolgozó gépsor. Érezte tehetetlenségét. Ami megtörtént, az megfordíthatatlan, mint a szüntelenül forgó Föld. Pedig mást akart.
– Valami mást, egészen mást… – mondta önmagának. Ebben a kusza gondolatsorban benne volt tiltakozása, tagadása.
A rendőrök szótlanul ültek, a sofőr előre nézett. Néha észrevette, hogy a visszapillantótükörben megnézi. Csak úgy, egy pillanatra, és ezek a pillanatok elegendők voltak számára, hogy elérjen tudatáig, nem azt teszi majd azután, amit szeretne. Tettéért felelnie kell, el kell számolnia.
– Elszámolni?
– Igen.
– Szabályos számadásról lesz szó?
– Azt hiszem, igen! – játszott a kérdésekkel és feleletekkel egyszerre és próbálta kialakítani a határozott válaszokat.
Az autó ekkor hirtelen fékezett, iskolás gyerekek futottak keresztül az úttesten. Mosolyogva néztek vissza a járdáról, egy rövid hajú kislány még integetett is apró fehér kezével.
– Hány óra? – kérdezte a sofőr a mögötte ülő tizedest.
– Hat múlott két perccel – válaszolta vissza.
– Az öreg? – érdeklődött a másik rendőr.
– Délelőttös, legalábbis úgy láttam – mondta a sofőr, és jobbra kormányozta a kocsit.
A Mária utcában egy harmincas jelzésű autóbusszal találkoztak, amíg a Moszkvics kifutott az Árpád út sarkára. Óvatosan áthaladtak a túlsó oldalra és a kapitányság bejáratánál fékezett a kocsi.
Vágó Géza kiszállt az őt kísérő rendőrökkel az autóból. Felvezették a kőlépcsőkön, hosszú, keskeny folyosókon át egy emeleti szobába. Leültették. Egy órát várt legalább, ekkor egy másik szobába kísérték. Várakozása kezdett átcsapni egy ideges türelmetlenségbe. Nyugalmat parancsolt önmagának. Lassan teltek a percek.
Egy rendőr gépelt, szótlanul, kitartóan. Valamelyik szobában halkan szólt a rádió. Nem tudta érzékelni az időt, azt sem, hogy mennyit várakoztatták ezen az újabb helyen, amikor belépett egy idősebb rendőr, frissen borotvált arcán határozott körvonalakkal rajzolódtak ki szakállának határai.
– Maga Vágó Géza?
– Igen.
– Akkor jöjjön velem – mondta és ment előtte. Folyósok, lépcsők, csapóajtók és végül egy alagsori szobába értek. Először cellának gondolta, de annál barátságosabbnak tűnt. Igaz, a börtönt csak filmen látta, ez olyan előzetesféle lehet.
– Kihallgatására holnap kerül sor! – igazította el a kísérő rendőr. – Addig aludjon! – tette hozzá még és kiment. Kulcs csörrent a zárban, egy kemény fordulat és aztán már csak a távolodó léptek zaját lehetett hallani, amit az üres betonfolyosó visszaverte.
Vágó Géza első ocsúdása után lassan körülnézett. A szobafélében ágy, asztal, egy kisebb szekrény. A tárgyak ridegen és hidegen köszöntek vissza. Egyedül érezte magát.
Így ruhástul, hanyatt feküdt az ágyon, nézte a fehérre meszelt szoba mennyezetét, amelyen nem volt egy repedés sem. A szeme nem tudott belekapaszkodni semmibe sem.
– Legalább egy kis folt lenne ott – gondolta, de semmi.
– Egy pici légypiszok legalább, az is jó volna!
Hiába kereste, minden eredménytelen volt, nem tudott belekapaszkodni semmibe sem, a végén már el is fáradt.
– Talán aludni kellene. Aludni! – hajtogatta. Minden hiába, nem jött álom a szemére.
– Ibári gyűlöl engem. Pedig nincs igaza! – gondolta magában, úgy tagolva a szavakat, mintha valóban beszélgetne vele.
– Én nem öltem meg az öreget! Nem akartam megölni. Te igazán ismersz engem. Együtt nőttünk fel a téren, ott a házak között, azokban az utcákban.
Idegességében járkálni kezdett. Cigarettára gyújtott, de ez sem mérsékelte nyugtalanságát.
– Valahol elkezdődött. Talán végig kellene gondolni az egészet, az életemet, lépésről-lépésre.
Túlságosan hosszúnak találta először. – Senki se kíváncsi a részletekre. Éltem én is, mint mások. Tettem, amit kellett. Mindig megvirradt a következő nap, és ez volt a természetes.
Arra gondolt, reggelig van idő, tisztázni kell mindent, talán még nem késő, mert az lenne a legjobb, ha egyszer új életet kezdhetne. Ha, úgy élhetne, ahogyan szeretné. De semmi elképzelése sem volt arról, hogyan is szeretné. – Csak áltatom magam ezzel – gondolta.
Mélyet szívott az áporodott szobalevegőből.
– Hol kezdődhetett? Hol? – kérdezte magától. – Tavasszal azon a szombat éjjelen, talán akkor…
(folytatjuk)
Hozzászólások