Úgy terveztem, hogy ma, szeptember 3-án felhívlak a 81. születésnapodon. Ehelyett írok neked, mégpedig búcsúzóul. Egy év híján negyedszázados barátságot nem zárok le ezzel, mert velem maradsz és a Hetedhéthatárral.
Balról Winkler András, jobbról Mess Béla – a professzorok a Hetedhéthatár 200. számának ünnepségén 2005-ben. Mindketten az Égi Szerkesztőség tagjai már.
Úgy mentél el, ahogy éltél: diszkréten – mert a káprázatos tudásod mellé hatalmas szerénység társult. Hiába voltál nyolc évig egyetemi rektor Sopronban, hiába voltál Szent-Györgyi Albert-díjas, Széchenyi-díjas, a Magyar Érdemrend középkeresztjével kitüntetett Prof. Dr. Winkler András, a Soproni Egyetem rector emeritusa, te A WINKLER voltál mindenkinek, aki ismert. Nekem és a Hetedhéthatáros szerzőtársaknak pedig költő. Köszönet azért, hogy a verseidet megjelentethettük a nyomtatott újságban egy évtizeden át, köszönet azért, hogy a versesköteteid a Hetedhéthatár égisze alatt kerültek ki a nyomdából, köszönet azért, hogy a barátom voltál.
A megismerkedésünk feledhetetlen: MOFA-nap volt a Mohácsi Farostlemezgyárban, és te is köszöntő beszédet tartottál a kezedben lévő papírba be-bepillantva a gyár minden dolgozója és a meghívott vendégek előtt. A napról én tudósítottam, persze nem jegyzeteltem a papírt látva nálad. A hivatalos ünnepség végén odapenderültem hozzád, bemutatkoztam, és kértem a jegyzetedet. Benyúltál a zsebedbe, elővetted a papírt, nekem adtad. Üres volt. Csak néztem rád, és a szívembe zártalak. Hiszen megtiszteltél mindenkit azzal, hogy látták: komoly beszédre készültél, nem improvizáltál. Pedig igen. Akkor már hallottál az újságról, láttad is, így azonnal erről kezdtünk beszélni. Kiderült, hogy költő vagy, és megtisztelsz hamarosan egy versesköteteddel, valamint ismerve a magazint, szeretnél a Hetedhéthatár szerzői közé kerülni. Szántó Dezső, a MOFA vezérigazgatója, aki az első szótól tanúja volt a beszélgetésünknek, hol egyikünkre, hol másikunkra nézett, csodálkozva látva két barát egymásra találását, egy húron pendülését. Akkor még nem is sejtettük, hogy a további versesköteteidnek, összesen nyolcnak, a Hetedhéthatár lesz a kiadója.
2001 nyarán Winkler András tudósított a mohácsi szakestélyről a Hetedhéthatár hasábjain. Ebből idézek:
Winkler András a soproni egyetemistákkal
„Pontosan 25 éve már, hogy a soproni egyetemisták, közülük is a faipari mérnökhallgatók minden májusban néhány napra Mohácsra költöznek. A Mohácsi Farostlemezgyár Rt. vendégeiként a farostlemezgyártást tanulmányozzák, technológiai méréseket végeznek, majd jegyzőkönyvben számolnak be munkájukról. Egyvalami azonban nem szerepel a hivatalos iratokban: a mohácsi szakestély.
A tanulmányút második napjának késő délutánján a hallgatóság felölti egyenruháját, sötétbarna „walden”-jét és a szőlőhegyre a MOFA Rt. János pincéjébe vonul. Az egykori selmecbányai, majd soproni bányász és erdész hallgatók hagyományait követve hivatalos összejövetelt tartanak, ahol sör, zsíros kenyér és gyertyafény mellett beszélik meg ügyes¬-bajos dolgaikat, a politikát, a tanulmányút eredményeit. Elhangzanak az ősi és újabb diáknóták. A hangulat a sörfogyasztással – melyet „szigorúan” szabályoznak – egyre emelkedik, s amikor már intő jelek mutatkoznak, az elnök véget vet a szakestnek.
A szakestélyen
A szakest, vagy szakestély a selmeci, soproni diákhagyományok egyik máig is fennmaradt aktusa. Az 1735-ben Selmecbányán indult bányászati felsőoktatás, amely később kohászati és erdészeti szakokkal bővült, a közép-európai diákszokásokat vette át, de később saját arculatára alakította azokat. Az estélyeket – a diákság és a professzorok közös összejöveteleit, – az élelmes bányászhallgatók nevezték el szakestélynek, hogy a selmeci polgárokat megnyugtassák: az összejövetelek jó célja a szakmák ügyeinek megtárgyalása.
A selmeci, soproni diákhagyományok ma is élnek, Sopronban a Nyugat-¬Magyarországi Egyetemen, a Miskolci Egyetemen, és az ezekkel kapcsolatban lévő oktatási intézményekben. Közel 300 évvel a selmecbányai oktatás elkezdése után is. Sokan kérdezik, hogyan maradhattak fenn a mai napig. A válasz egyszerű, azért, mert ezeknek a hagyományoknak a lényege nemcsak a látványos külsőségek, hanem az ősi szakmák szeretete, a társaknak nyújtott segítség és a barátság. Néhai Roth Gyula erdész professzor 1927-ben így írt erről: „Noha szétmállott a selmeci diákélet sok érdekes és szép szokása, de az alapja a barátság fogalmának lényege dacolt az enyészettel és még ma is él közöttünk.”
Az egyetemista és a professzor
A szakestély szigorú formalitások között zajlik. Az elnök, a praeses, köztiszteletben álló oktató, vagy hallgató. Neki mindenki engedelmeskedni tartozik. A contrapunkt a visszhang az elnök szavait ismétli, néha tréfásan kifordítva. A szakest egyik legfontosabb tisztségviselője a nótabíró – a cantus praeses –, a nóták előénekese. A major domus, a háznagy a szakest szervezéséért és bonyolításáért felel. A garatőrök a sört csapolják, és ügyelnek arra, hogy mindig telve legyen a tisztségviselők és vendégek korsója. A fuvarosok feladata lehet az esetleges „gyengélkedők” hazaszállítása.
A szakestély baráti, kollegiális együttlét, ahol a bányász, erdész, kohász és faiparos szakok himnuszai mellett sok vidám diákdal hangzik fel. A szakmával és a kollégákkal kapcsolatos adomák mellett az elnök és a tisztségviselők olyan szellemességtől fűtött hangulatot teremtenek, amelyben minden szólni kívánónak, vagy élccel célzottnak helyén kell legyen az esze, különben kikacagják. (Különben ez sem olyan nagy baj, hiszen a szakestélyen sértődésnek helye nincsen.) A szakestélyt a kívülállók sokáig emlegetik, mint kedves, ritka élményt.
Az egyetemisták gyűrűjében
A mohácsi szakestek negyedszázados jubileumi estje méltó volt a hagyományokhoz. A „farostidomító” szakest hangulata kiváló volt. Számos olyan adoma és nóta hangzott el, melyek Mohácson születtek és a várossal, környékével, vagy a farostlemezgyárral kapcsolatosak.”
Aztán 2005-ben én is részt vettem egy ilyen szakestélyen – megérintett az egész hangulata, nagyon úgy éreztem, hogy nekem is soproni egyetemistának kellett volna lennem, ezt a kapcsolatot hallgatóként kellett volna átélnem.
Az itt mellékelt fotókat ezen a szakestélyen készítettem.
Winkler András népszerűsége a soproni egyetemen leírhatatlan volt. Rektori évei alatt súlyos betegség támadta meg.
Ekkor egy papirusztekercs érkezett a kórházba: „Rektor úr, visszavárjuk!” Több mint kétezer aláírás szerepelt a tekercsen! Mindezt Szántó Dezső vezérigazgató mesélte el, tehát hiteles forrásból származik az információ.
Winkler Andrásnak éppen tíz éve, 2013-ban jelent meg egy gyűjteményes verseskötete a Hetedhéthatár kiadásában, Bomlik a vers a fejemből címmel, 632 oldalon. Ebben a kötetben szerepel a következő vers attól, aki most hazatért:
.
HAZATÉRŐBEN
Akkor már
csendesen úszunk:
finom felhők
az égen, ahonnan
lekéredzkedtünk
egyszer régen.
Hozzászólások