Őgyelgés
A Fóti út és az Attila utca sarkán állt Vágó Géza és Ibári Lajos. Az újpesti kikötőből egy hajó elnyújtott kürtje hallatszott. Ebben a reggeli csendben Vágó Gézának úgy tűnt, ez a hang, mintha a Fóti úton jött volna végig, talán a házak egymásnak adták. Játszottak vele egy kicsit, de a házsorok végére szétesett teljesen.
Ibári könnyebbnek érezte magát. A vért lemosták egy utcai kifolyónál. A zakója ugyan vizes lett, nagy folt éktelenkedett rajta, de ezzel most nem törődött.
– Fázol? – kérdezte Vágó Géza.
– Egy kicsit.
– Majd nálunk a sarkon megmelegszünk.
– Nyitva van az ilyenkor?
– Persze, ötkor nyitnak. Friss ember az öreg Marosi.
– Meg hajtja az asszony is.
– Inkább a nyugtalan vére, meg reggel ő is bevesz egy pohárral, amíg nem látja az asszony.
Az utca túlsó oldalán egy idős asszony jött, lassú léptekkel. Kezében nagy táska, a reggeli újságokat cipelte. A Fóti úton végiggördült az első busz. Kipufogójának hangja harsogott és a kékes füst elterült az aszfalt felett. A vicék söpörték a járdákat, két helyen vékony slagból locsoltak is.
Elindultak hazafelé, közben kerülgették a friss tócsákat. A három fiúval a Vasvári utca sarkán, a tér oldalán találkoztak.
– Szia Temesi! – köszönt oda Vágó Géza.
– Szevasztok. Most mentek haza? – kérdezte vissza a három fiú közül a középső, húszéves, nyúlánk, sárgapulóveres, Temesi.
– Amint látod! Te is?
– Igen.
– Nincs semmi baj? – kérdezte Vágó Géza, szinte minden indok nélkül.
– Nálunk nincs, de amint látom, ti eláztatok… – és Ibári ruhájára mutatott.
– Kívül, ez azonban csak látszat.
– Belül is – mondta Ibári és a reggeli fény megtört sápadt arcán. – Jaj, vizelnem kell! – kapott a nadrágjához és átugrott a park alacsony vaskerítésén, és egy bokorhoz állt.
A többiek vártak, Ibári átszellemült arccal nézett lefelé és mozdulatlanul állt a bokornál.
– Gyere Lajoska!
– Gyökeret eresztett.
– Riasszuk az árvízvédelmet?
Ezen mind az öten nevettek. Ibári egy kis idő múlva, sliccét igazítva visszajött és bemutatkoztak. Temesi Gézán kívül, itt ismerkedett meg Kapás Mihállyal, a huszonegy éves szőke, farmernadrágos segédmunkással, Gedó Györggyel, a tizennyolc éves, vöröses hajú, szeplős, középtermetű, sportzakós targoncavezetővel, Vágó Gézával, a huszonöt éves, szőke, középtermetű, bőrgyári művezetővel, Ibári Lajossal, a huszonhárom éves, fekete, vastaghúsú, középtermetű autószerelővel.
Az ismeretséget konyakkal pecsételték meg, az öreg Marosi kocsmájában, ebben a lélekmelegítő, vidító, hatszögletű helyiségben, ahonnan a cigarettafüst szagát sohasem lehetett kiszellőztetni. A cégtábla italboltot jelölt. Külön neve nem volt, erre még az idősebbek sem emlékeztek. Marosi sem volt már mai gyerek. Mindenki öregnek látta, még az apja kezdte az italmérést ezen a helyen, a harmincas évek elején, a válságot követő első években. Családi vállalkozás volt, amelynek nem ártottak az időközi viharok sem. Részét képezte ennek a városrésznek, néha központját is. Egy biztos, megfordult itt a környék, apraja-nagyja. Az emlékek között egy-egy epizód, egy-egy történet, az itt lakók életében biztosan összehozható ezzel a kocsmával. Kocsma volt ez a javából. Ismerte mindenki. A gyerekek is korán megismerkedtek vele, innen kellet hazavezetni, időközönként, valamelyikük faterját, vagy a bátyját. Később a melóból hazafelé, mindenki betért a söréért, vagy éppen a fröccséért. Ennek a kocsmának levegőjét, légkörét, mindenki ott hordta, a bőre alatt.
Itt születtek az ismeretségek, itt kezdődtek a verekedések, vérrel pecsételt barátságok. A gyűlölködések is itt végződtek, hosszú poharazgatásokkal, lerészegedésekkel. Kötöttek itt üzleteket, fogadásokat. Voltak törzsvendégek, olyanok, akik jóformán itt élték az életüket, mint Gruber Pali. TÜKER kihordó volt és naponta legalább tízszer betért az öreg Marosihoz.
Az éjszakai kiruccanás után az a két kör konyak felvidította a fiúkat. Ibári és Vágó Géza teljesen elfelejtették az egymás között történteket. – Nem kell azért verekedni! – mondták egymásnak, ebben a hangulatban. – Nincs ennek semmi értelme! – gondolta Vágó Géza.
– Úgyis megy minden, ugyanúgy, mint eddig. Változik itt valami, ha laposra veri, ezt a melák Ibári Lajost? Semmi! Semmi, ezen az ég adta, rohadt világon, semmi…
Teltek a napok. A tér élte mindennapi életét. Ez a tér nem volt nagyobb egy focipályánál, mégis mennyi minden történt rajta.
A nyolcas villamossal lehetett megközelíteni, az Újpesti Áruháztól. A téglalap alakú tér észak-déli irányban helyezkedett el. A Vasvári és a Megyeri út sarkánál tavaly ősszel kezdtek építeni egy négyemeletes házat. Azt mondták, szövetkezeti lakás lesz, az itteni gyáraknak osztják majd szét.
Az Agárdi utca sarkán, a tér déli csücskében állt Marosi kocsmája. Vele szemben, a tér túlsó oldalán a mozi. Két házzal feljebb, a Tomori utca sarkán a KÖZÉRT.
Déli végében volt még egy kicsi presszóféle is. Itt lehetett a környéken a legjobb kávét kapni, csak az volt a baj, hogy nagyon korán bezárt, és így mindig a kocsmába szorultak át a vendégek. A térnek ezen a végén a sort a lakóházak után egy háztartási bolt zárta be. Előtte parkos rész, bokrokkal, fákkal, rövid sétányokkal, padokkal és két betonasztallal, kártyázóknak, sakkozóknak.
Taxiállomást is telepítettek ide, de kocsit nagyon ritkán lehetett itt kapni, mert innen csak az idegenek utaztak így. Aki ott lakott, és utazni akart, az a kocsma előtti megállóban villamosra szállt, felgyalogolt egy rövid sétával a Baross utcáig, és a harmincas busszal eljutott a Keletiig.
A tér északi részét, a Megyeri úti oldalon, tűzfalak határolták, amely egy hosszú deszkakerítésben folytatódott. Itt egy kis játszótér volt, homokozóval, három hintával, meg egy mini focipályával.
A tér hosszú évek óta változatlan volt, ilyennek ismerték az öregek, ilyennek látták a fiatalok, mégis, mindig másképpen hatott. Eltérő volt itt a reggel, a tűző meleg délelőtt, a csendes napos délután, vagy a langyos este. Hangulatokat árasztott, a sárguló falevelek kavargása ősszel, vagy a behavazott padok szétszórtsága, a decemberi dermesztő hidegben. A gyerekek itt várták a tavaszhozó első napsugarakat, mint kis didergő madarak.
Vágó Géza szerette ezt a teret, amelynek nem jegyezte meg a nevét, sohasem. Szerette rajta a parkot, az utakat, a legapróbb fákat, bokrokat. Szerette, mert itt lakott a térről nyíló Tomori utcában. Nem az udvaron szaladgált kicsi korában, hanem itt a téren. Aztán később is mindig ide jött. Mindent megtalált itt, amire csak szüksége lehetett. Kezdetben az oxigént, a fényt, a mozgást, a játékot. Később a lányokat, a sört, most pedig ezt a négy srácot.
Délután, negyed öt lehetett, amikor Vágó Géza találkozott a téren Ibárival. Mind a ketten most jöttek haza a melóból. Vágó Géza fáradtnak érezte magát, pedig nem dolgozott olyan különösen sokat. Csak a benti idegeskedés az anyag utáni futkosás, az kikészítette teljesen. Az utóbbi időben elég nagy a hajtás. Fontos az a rohadt argentin export. Ezt hajtja mindenki. Túlóráznak is, mégsem mennek a dolgok úgy, ahogy szeretné. Nehéz az emberekkel bánni. Tavasszal lett művezető, a Váci úti szőrmegyárban. Nem olyan egyszerű feladat, mint azt először ő is, meg sokan elképzelték.
Húsz embert kell irányítani, munkával ellátni. Ő egy műhelyrészt kapott meg a gyártási folyamatból. Ez olyan részműhely, ahol a kikészítésre szánt bőröket kenik, pácolják. Persze naponta, van mit aprítani a tejbe, mert egy bizonyos mennyiséget tovább kell préselni. Az nem számit, hogy reggelente hányan jöttek dolgozni, csak a meló meglegyen. Így aztán, néha előfordul az a fura helyzet is, hogy nyolc helyett, tíz órát is bent kell lenni.
Ez régen nem jutott sohasem az eszébe, amikor még ő maga is szedte a vizes, korpás bőröket a hasplikból, naponta százával. Csak azt látta, hogy az akkori főnöke, az öreg Varga, mindig akadékoskodik.
Aztán most neki is nyakába szakadt a gyár, nem tudott más lenni, pedig nagyon akarta. Persze a melóssal sem lehet kesztyűs kézzel bánni, mert ránő az ember fejére. Szóval nem olyan egyszerű ez az egész, még ha most a pénzzel elégedett is. Pedig ő még nem szólhat egy rohadt szót sem, mert huszonöt éves fejjel, ennyit már elért. Igaz, melózott ezért ő eleget. Mindig is azt akarta, vigye valamire, legalább többre, mint az apja, mert az nem vitte semmire. Az csak iszik, úgy vedeli az italt, hogy az már nem közönséges. Most ötvenhárom éves, és egy mozgó roncstelep. Amióta az a baleset érte, semmire sem lehet használni. A család szégyene, a nagymamával együtt. Ezért kellett az iskola után mindjárt, tizenöt éves fejjel dolgoznia. Akkor nem kérdezte senki tőle, akar-e tanulni. – Csak menjen dolgozni! – mondták otthon az öregek.
Ott, a gyári meló mellett végezte el estin a vegyipari technikumot. Ebből is annyi balhé volt. Otthon sohasem tudott tanulni. Az állandó veszekedések, piálások, nem lehetett kibírni, ép ésszel. Most minden eszébe jutott, nem akart ő erre gondolni, mert már eleget foglalkozott vele. Mégis hatással maradt rá.
– Szevasz! – köszönt Ibári és a hóna alá gyűrt, olajos aktatáskát a padra dobta.
– Meló? – kérdezett köszönés helyett Vágó Géza.
– Megy.
– Mi újság az autóknál?
– Van elég belőle.
– Legalább jók? – kérdezett továbbra is Vágó Géza. Így akarta saját gondolatait elűzni.
– Akkor minek hozzák be? – kérdezett vissza, egy kicsit ingerülten Ibári. – Ócskák! Tragacsok! – kiáltotta és cigarettára gyújtott. – A főnök mindig balhézik, minden meló, sürgős! A tulaj, behozza a kaszniját, neki nem számit semmi. Pénze van és kész.
– Pénzért megy minden?
– Az igaz. Más letopogja a fröccsijét, „ő” jön, nyom a főnöknek egy „Adyt”, és én meg betegre gürizhetem magam, azzal a Noé-korabeli Opellel.
– Ez a maszek üzlet, látod?
– Államinál is így van! – legyintett Ibári. Nincs itt sok különbség, csak az egyiknél természetes, a másiknál nem szabad. Pedig egyforma! – mondta.
– A fene egye meg az egészet!
– Helyes! – tette hozzá Ibári. – Gyere, menjünk az öreg Marosihoz – indítványozta és felvette az aktatáskát, amelyet újból a hóna alá gyűrt.
Átugrották a park alacsony vaskerítését és elindultak a kocsmához.
– Este mit csinálsz? – kérdezte Ibári.
– Nem tudom.
– Elmehetnénk valahová.
– Hová?
– Csak úgy, sétálni – válaszolta Ibári.
– A srácok?
– Jönnek! Úgy hét óra felé. Gedó dolgozik, azt hiszem hatig, a kis Kapás meg Gödre ment a nagymuterjához – mondta Ibári, majd az utca túloldalára integetett.
– Szia Kopcsák! – kiáltotta Ibári.
– Szevasztok! – köszönt vissza, de nem állt meg.
– Gyere egy sörre – indítványozta Vágó Géza.
– Nem lehet, sietek! – mondta a szürkeruhás Kopcsák és fürge járásával, szedte lábait. – Majd máskor! – kiáltott vissza, távolról.
Vágó Géza és Ibári, egymásra néztek.
– Hová siet ez a fickó? – kérdezte Vágó Géza.
– Melózni.
– Ilyenkor?
– Valami fusi meló, biztosan…
– Mióta megnősült, csak rohan.
– Így van ez pajtás. Kell a pénz. Az anyjával beszéltem a múltkor – mondta Ibári. – Túlórázik a Lacikája, újságolta. Lakást szeretnének, valami szépet.
– Igaz, minek lakjon itt örökké az anyjával.
– Közösen egy szobában! – tette hozzá Ibári. – Nektek is ez a bajotok. Vagy nem?
Vágó Géza nem szólt, gondolataiba merülve, igent intett a fejével. Az úton teherautó hajtott el, a port beleverte az arcukba. Vágó Géza dörzsölte a szemét, Ibári nagyot köpött a park irányába.
– Így van ez! – jegyezte meg Vágó Géza. – Ez talán a természetes. Lakás, bútor, esetleg kocsi.
Átmentek az úttesten, a kocsma oldalára.
– Csak sokat kell hajtani érte – mondta még Ibári.
Odaértek a kocsmához. Nem voltak sokan, kora délutánnak számított, ez az idő. Ilyenkor inkább a ráérősek sörözgettek, vagy akinek most ért véget a műszakja. Többen az ajtó előtt álltak, kézben a sörös korsóval és beszélgettek és a délutáni nap, tört fényében sütkéreztek.
Vágó Géza és Ibári Lajos, ez a két gyerekkori barát, akik itt születtek ezen a környéken, akik itt nőttek fel, megittak két-két korsó sört.
Vágó Géza mindenkit ismert itt, a többiek, pedig hamar észrevették az idegent. Hagyták, hogy mozogjon köztük, támadásuk mindig nyílt volt és a nyers erőre alapozták. A környéknek az volt az elv, mindenki védje magát, más úgysem segíthet! A baráti körök, ezen csak átmenetileg segítettek, mert egymás között is vívták, megújuló harcukat. Néha csak az egyszerű szórakozásért, néha pedig az erő összeméréséért. Többször másért is, egy-egy rossz szóért, vagy sértésért, egy nőért, vagy a pénzéért, legtöbbször italosan, túl a tizedik korsó sörön.
Erről folyt most a beszélgetés egymás között. Később bekapcsolódott ebbe az öreg Marosi, meg Tóth Feri is, aki csak alkalmi munkából élt. Egyedül lakott, valahol a Megyeri temető mellett egy öreg sufniban. Pontosan nem tudta senki sem megmondani hol, valahol arra, mondták, ha szóba jött.
– Már nincsenek olyan bunyók, mint régen – mondta Tóth Feri.
– Azért akad! – vitatkozott az öreg Marosi.
– Ritkán!
– A verekedők szelídebbek lettek – tette hozzá Vágó Géza
– Meg megöregedtek! – bölcselkedett Ibári.
– Az igaz! – gondolkozott egy kicsit, az öreg Marosi és felemelte a sörös korsót. Megemelte, biccentett vele és egy hajtásra kiitta. – Emlékszel Csabai Jóskára? Az nagy verekedő volt. Tudod az a kövér lakatos – mondta Tóth Ferinek. – Aki most művezető, vagy mi a fene, az Izzóban.
– Igen, fiatalabb korában – bizonygatta Tóth Feri.
Az öreg Marosi megigazította a bajuszát, egy újabb mozdulattal megvakarta az állát, közben merev tekintettel nézte, a kiürült korsók, habos sorát. Emlékei között kutatott, majd folytatta: – Talán tíz, vagy tizenöt évvel ezelőtt, de inkább tizenöt – erősítette meg önmagát is – összeverekedett a kocsma előtt valami idegen fószerral, mégpedig úgy, hogy a szegény kötözködő ipsét a mentők szedték össze. Kihullott fogai, még másnap is a járda mellett hevertek.
Összenéztek, mosolyogtak.
– Akkor őt hagyták helyben? – kérdezte gyanakodva Vágó Géza.
– Adott is. Rendszeresen kiosztotta azt a fickót, többet nem is jött erre a vidékre. Az, igazi balhé volt, nem csak olyan, pár pofonos.
– Mostanában nem lehet látni, ezt a Csabait! – összegezte Tóth Feri.
– Mióta előlépett, már sörözni sem jár ide, pedig tudott inni. Talán, egy évben, ha kétszer bejön hozzám – válaszolta az öreg Marosi, és intett az asszonynak, készítsen még egy kört, most mindenki az ő vendége! A régi idők jutottak az öreg eszébe. Néha, jó visszagondolni, azokra a napokra, mert akkor ő még fiatalabb volt. Akkor még néha, zárás után, elment a Zsófihoz egy kicsit, és nem is esett nehezére. Szerette ezt a vastaghúsú özvegy szövőnőt, aki ott lakott a Váci út környékén. – Most az asszony hordja a piát, a Csabainak – folytatta, a kis kalandozó gondolatok után. – Azt mondja, otthon jobb inni!
– Nem akar idejönni!
– Felvitte az isten a dolgát.
– Meg a demokrácia!
– Leszar bennünket! – legyintett Tóth Feri.
Az asszony, lerakta a söröket elébük, az öreg biccentett, megemelte a korsót és ivott, nagy kövér, zajos kortyokkal. Vágó Géza és Ibári követte, kapkodva a levegőt, Tóth Feri azonban csak lassan, beosztással kortyolgatta.
A kis, hatszögletű kocsma tere, szűkült. A füst, úgy nehezedett az emberekre, mint az őszi köd, többen köhögtek, de a cigarettát, szívták rendületlenül. Ez a szag, bele ívódott a kabátokba, az emberek bőrébe, a helyiség falába. Ebből a dohányfüstös levegőből, késő este indultak haza. Fogadkoztak, hogy holnapra megváltoznak, és a sörtől elnehezült fejjel, bebújtak az ágyba és magukra húzták a gyűrött paplant. Arra gondoltak: – holnap a világ megváltozik, talán a nap is másképpen süt majd… – aztán mély álomba merültek.
Hozzászólások