Váratlan találkozás
Elmúlt este kilenc óra, amikor visszaindultak, mind az öten az Állami Áruháztól. Még maradtak volna, mert négy napja nem találkoztak, de Temesi nyafogott. Valami olyasfélét magyarázott, hogy fáradt, unja ezt az örökös lődörgést és álmos.
– Maradj otthon, az anyukádnál! – mondta Ibári.
– Mi a fenének jöttünk ide? – kérdezte Temesi.
– Nézelődni!
– És volt értelme?
Némán lépkedtek és hosszú ideig nem szólt egyikőjük sem, pedig már a Táncsics utca közepén jártak.
– Nem! – mondta csendesen Kapás és jobb kezét zsebre csúsztatta. – Csak elszúrtuk az időnket!
– Azért annak a kis feketének jó karosszériája volt? – jegyezte meg kérdés formájában Gedó és végignézett a srácokon, várta a helyeslést.
– Mint egy Fiat ezerötszázasnak! – mondta Ibári, szerelői szakértelemmel.
– Még annál is jobb! – helyeselt Vágó Géza és felidézte a lány alakját, arcát.
– Melyik volt az? – kérdezte komolykodva Temesi és megigazította sárga pulóverét.
– Az a hosszú hajú, aki ott állt sokáig a bejáratnál – magyarázta Gedó. – Hátul szalaggal volt átkötve a haja.
– Igen, most már emlékszem – szólt Temesi és zavarttá vált egy kicsit. – Nem figyelhet meg mindent az ember, meg ma este túl sokan voltak az utcán – mondta érveit a srácoknak.
– Szemüveget kellene hordanod!
– Legalább háromdioptriásat! – hangsúlyozta Gedó.
– Szóba sem állna velem.
– Miért? – kérdezet Temesi.
– Ilyen krampusszal? – kérdezte vissza Vágó Géza.
– Mit tudsz te?
– Amit kell, azt igen!
Nevettek és méregették lassú, nyújtott lépteikkel az utat.
– Nem az alak számit… – érvelt egy kis szünet után Temesi.
– Mi a fontos? – kérdezte Vágó Géza. Erre a többiek is, szinte egyszerre tették fel önmaguknak ezt a kérdést. Vágó Géza éppen arra gondolt, ez a hajógyári hegesztő muki most, azzal a húsz évével, definiálni akarja számukra, az „igazi élet” értelmét.
– Ez! – mutatta kezével Temesi és olyan mozdulatot tett, mintha pénzt morzsolna.
– Ez neked nincs! – vágott vissza hirtelen Ibári. – Ha erre alapozol öregem, akkor az ilyen nőket csak magazinokban nézheted.
– Nyálazhatod akkor…
– …az ujjadat a lapozáskor! – folytatta Vágó Géza mondatát Ibári.
– A vége úgy is egy! – legyintett csendesen Temesi – Mindegyiknél! – és az utolsó szónál felemelte a hangját.
Rövid szünet keletkezett közöttük. A lépések, ütemtelen ritmusát, visszaverték a környező házak.
– Lehet… – mondta valamelyik.
– Az ágyban ő is azt akarja.
Szótlanul mentek tovább. A Tinódi utca környékén teljesen szétszakadtak. Vagy harminc méterrel, előttük ment Gedó Kapással. Valami papírzacskót rugdostak. Gedó Bene Ferinek képzelte magát, és az ablakokat irányozta meg egy-egy rúgással.
Vágó Géza, Ibári és Temesi távolabbról követték őket. Közömbösen, egy Skoda sebváltójáról vitáztak, valami csapágyakról. Később, Vágó Géza arra lett figyelmes, hogy Gedó Kapással a tejbolt előtti üres kannákból barikádsort épít a járdára.
– Mit csináltok? – kiáltotta oda.
– Meglepetést! – szólt vissza Gedó.
– Hagyjátok abba – kérlelte őket.
– Ne hülyüljetek – mondta Ibári csendesen.
– Nem értitek? – dühösködött Vágó Géza és gyorsabbra fogta lépteit.
– Hagyjuk így – mondta Temesi. – Jön valami öreg krapek, és puff … Jó nagyot taknyol rajta.
– Kassa! – dörzsölte kezét a heccen Gedó.
– Szedjétek szét! – dühöngött Vágó Géza és tényleg mérges lett. – Szétverem ennek a szaros kölyöknek a pofáját – gondolta – ha nem szedi szét.
Gedó közben elkészült a barikáddal, melyet még megerősített egy-két tejfölös rekesszel.
Egy sarokkal feljebb lehettek, amikor Vágóék a barikádokhoz értek.
– Hagyjuk így srácok! – ismételte Temesi és távolabb állt, hogy jobban szemügyre vegye ezt a kivételes építményt. Vágó Géza nem figyelt Temesi szavára. Egy darabig tehetetlenül nézte, majd elkezdte határozott mozdulatokkal visszarakni a kannákat.
Vágó Géza nagyon mérges lett ezért a hülyeségért. Haragudott Gedóra, mert biztos volt benne, hogy tőle származik az ötlet. Kapást jámborabb gyereknek ismerte meg. Elhatározta, Gedó grabancát ezért alaposan megrázza. – A fene vigye el a gyerekes dolgait, térjen már végre észhez!
Gedóék közben eltűntek, mindjárt azután, hogy befordultak a Sörétgyár utcába.
– A gyávák! – legyintett Vágó Géza még mindig mérgesen.
– Elfutottak! – tette hozzá Ibári.
Az utca középső részén három, egyenként négyemeletes ház vázai meredeztek az esti égbolt felé. Előtte nagy téglarakások szűkítették be az utat. Fehérre meszelt deszkakerítések határolták az építési területet. Az úttest tengelyében, a kerítés sarkánál, poros üvegű viharlámpa égett.
Vágóék a járdán mentek, de az úton akarták kikerülni a tégla és deszka halmazokat, amikor valaki a házak között álló betonkeverő dobjába egy téglát vágott, artikulátlanul nagyot kiáltva utána.
Vágó Géza hirtelen megállt. Meglepte az esti csöndben ez a robbanásszerű zajjal kísért ordítás. Aztán felismerte Gedó nevetését, amint később előlépett a gép dobja mögül Kapással.
– Marha! – mondta Vágó Géza. – Észnél vagy? – tette még hozzá. – Hülye vicceid vannak! Arra gondolt, most itt az alkalom, hogy lekeverjen ennek a hencegő fickónak egy becsületes fülest. Megindult a kerítéshez, hogy elkapja Gedót, de magasnak találta a deszka tákolmányt, nincs semmi kedve átugrani rajta. Mérge is elszállt, ahogy a kerítést méregette.
– Hagyd a fenébe! – nyugtatta Ibári.
– Gyertek ide! – kiáltotta Gedónak Temesi. – Hagyjátok abba ezt az egész cécót. Menjünk, álmos vagyok. Reggel korán kelek.
Gedó és Kapás kibújt a kerítésen tátongó nyíláson. Ezt Vágó Géza eddig észre sem vette, ha korábban látja, a pofonokat biztosan kiosztotta volna.
– Jó kéglik lesznek – nézegette Temesi az üresen tátongó vasbeton vázat, tette azért, hogy elterelje Vágó Géza gondolatait, meg nem akarta végignézni ügyetlen verekedésüket. Jobb, ha szépen továbbmennek.
– Vajon, kik kapják? – kérdezi Ibári.
– Valami fejesek.
– Mondjuk a főmérnököm – vetette oda Temesi.
– Pártmuftik.
– Melósok!
– A fenét melósok!
– Pedig azok! – erősítette meg előző kijelentését.
– Úgysem hiszem – kételkedett a mondottakban Ibári – ilyen helyen öregem, csak fejesek kapnak. Csendes kis utca.
– Nem ez a lényeg!
– Azok a Rózsadombon laknak.
– Ott is, meg máshol is. Ez a három ház – magyarázta Vágó Géza – három üzemé. – Hallottam, ott bent a gyárban. Most választották ki az embereket. Az üzemek pénzzel segítenek, a melós pedig ad bele egy keveset.
– Aztán aláír pár évet! Mit számít az neki…
– Eladja magát, de hát ez is valami…
Ezzel mintha lezárták volna a további vitát, álltak és szótlanul nézelődtek. – Gyerünk! – sürgette őket Temesi, és megindult az út közepén. A többiek lassan követték. Vágó Géza visszanézett a házra. Így, falak nélkül, a csupasz betonváz furcsának tűnt. Egy ötlettel képzeletébe idézte, mi lenne ha, mindenütt átlátszó falak épülnének, olyan lenne, mint most. Benne az emberek, és mondjuk este tíz órát mutatnának az órák. Mit láthatna a lakásokban? Ezen tényleg elmosolyodott, mert olyan képek jutottak eszébe, ha elmondaná a srácoknak, azok megszakadnának a röhögéstől.
Mind az öten, ott jártak a Sörétgyár utca végén, amikor Ibári megállt, egy pillanatra, visszafordult és annyit mondott elgondolkozva, némi kis kíváncsisággal:
– Megnézném, ki kap majd itt lakást!
Mire a Vasvári Pál utca sarkára értek, Temesi teljesen kikészült. Nógatta a társaságot, menjenek gyorsabban, szeretne aludni. Valóban fáradt lehetett, egy nyújtott műszakot melózott itt, a Hajógyárban. Ott dolgozott már három éve, mint hegesztő. Előtte a Bányagépgyárban volt tanuló, aztán amikor felszabadult, nem nagyon kecsegtették abban az üzemben.
Akkoriban, a Tompa utcában, albérletben, lakott egy öreg szaki. Hegesztőként melózott a Hajógyárban. A téren ismerkedett meg vele Temesi, az öreg elcsalta. Nem járt rosszul, mert kezdetben mindjárt egy negyvennel adtak többet, azóta pedig háromszor emelték az órabérét, mert ment, amikor csak kellett. A Tompa utca alsó végén lakott. Öccse iskolába járt még, a faterja a vízműveknél melózott, anyja az Izzóba járt, három műszakba. Ez a nyúlánk gyerek mindig sárga pulóverben járt, szinte elmaradhatatlan volt róla. A többiek csak így emlékeztek rá. Lejárt a térre, amikor csak tehette, ott őgyelgett, már kicsi kora óta.
– Én sietek, nem cammogok itt veletek. Sziasztok! – köszönt el és gyorsabbra fogta lépteit.
– Aludj jól!
– Szép álmokat! – kiáltották utána a többiek.
Temesi megiramodott és hamarosan eltűnt az utcai lámpák sötét hátterében. Ekkor váratlanul, egy tizennyolc év körüli lány került az utca túlsó oldalára.
– Odanézzetek! – mondta Ibári és a lány felé mutatott.
– De oda vagy, nem láttál még ilyet? – kérdezte Vágó Géza higgadtan.
– Nem ilyenekkel kell kezdeni! – intette le őket Gedó és olyan bölcs fölényességgel fogalmazta meg mindezt, azzal a tizennyolc évével, hogy a srácoknak leesett az álluk.
– Te aztán már csak tudod – mondta Ibári.
– Az biztos.
– És milyennel kezdenél, te taknyos?
– Idősebbel – mondta Gedó.
– Persze, az legalább elringatna…
– …meg tisztába tenne – mondta Vágó Géza és a többiekkel nevetett. Gedó azonban nem hagyta magát, érezte, olyat mondott, amelyre ők is kíváncsiak, de talán önmaguknak sem vallják be.
– Idősebbel? – kérdezte Ibári. – Csak nem az anyáddal?
– Te állat!
– Hülye vagy!
Gedó mérges lett. – Olyannal te nagyokos – mondta szikrázó szemekkel és szembe fordult a többiekkel – mint az a szőke asszony, aki ott lakik a Hoffman utcában.
Megfogta őket Gedó. Élvezte döbbent hallgatásukat, majd folytatta: – Abban a rossz sárga házban, amelyikben az újságárus Mari néni is.
– Hol melózik? – kérdezte Gedó szelíd érdeklődéssel.
– Pamutban. Ott valami szakszervezetis.
– Férje?
– Nincs.
– Özvegy?
– Nem, elvált!
– Honnan tudod?
– A húgom mondta – folytatta Vágó Géza. – Egy gyárban melóznak.
– Hány éves lehet?
– Harmincöt-negyven között.
– Szépasszony!
– Nem is olyan hülye ez a Gedó – csodálkozva ingatta fejét Ibári. Gedó pedig egy kicsit pirultan, de mégis győztesen, állta a macerálást.
– Ez az igazi! – mondta valamelyik.
– Biztos van palija – intett Kapás egy kicsit lehangoltan.
– Nem láttam még senkivel – gondolkozott Vágó Géza. – Nem emlékszem.
– Egyedül él?
– Nem.
– Van egy fia, még iskolás.
– Valamilyen intézetben van.
Itt megszakadt a beszélgetés és lassan továbbmentek. Vágó Géza nézte a szótlanul bandukoló menetet. Biztos volt benne, most mindnyájan a szépasszonyra gondolnak.
Lassú őgyelgéssel visszatértek a térre. Ekkor már féltizenegy lehetett. Mindenki fáradtnak látszott. Egy darabig még álltak a sarkon, zsibbadt közömbösséggel, ott, ahol a villamos visszafordul a Megyeri útra. Nem beszélgettek, szótlanul nézelődtek, körbe-körbe, a kihalt utcákon, amelyeken az úttest feletti lámpák szabályos sorban világítottak. Vágó Géza, csak úgy önmagának megjegyezte: -Különös, most egy égő sem hiányzik!
A tér lámpái azonban nem égtek. Pedig folyamatosan javították, cserélték őket, de két esténél többet nem értek meg sohasem. Vagy a srácok, vagy a felnőttek jól irányzott dobásainak estek áldozatul. Főleg a padok környékén hiányoztak. Érdekes, a sakkozók asztalainál megmaradtak. Sokszor „bakot” is tartottak egymásnak, és a rövidszárú lámpatestekben ők maguk cserélték az égőket. Az ultisok, rendszerint a sötétbe hajló estékben, változatlan lelkesedéssel játszottak. Főleg, ha jó lapjárás volt, azokon a napokon.
Most a tér üresen tátongott. A kocsmát tízkor bezárták, a boltokat még korábban. A moziban tíz után véget ért az utolsó előadás is. Egyedül a taxiállomáson várakozott egy kocsi, ma szinte kivételesen.
– Na, én megyek aludni! – törte meg a csendet Ibári.
– Én is! – tette hozzá Kapás.
– Akkor, szia! – mondta Gedó.
– Szevasztok! – köszönt el Vágó Géza a többiektől és utolsónak indult el, keresztül a téren, a Tomori utca ötvenkettes számú házába, hogy lefeküdjön, és végre kinyújthassa fáradt lábait.
Útban hazafelé a tér közepén találkozott a barna hajú, kreolbőrű, melleire mindig büszke Marival. A környéken csak Marinak ismerték, pár évvel fiatalabb volt, mint Vágó Géza. Mindenki tudta, hogy a Hajógyárból Kiskörére ment, hegeszteni. Ott ismerkedett meg, egy fickóval, valami technikus félével. Nagy szerelemről beszélt a lány, amikor hazajött szabadságra. Aztán eltelt három év és egyedül érkezett vissza. Heteken keresztül szomorúan járkált. Szólni nem lehetett hozzá.
Egy este idegen férfi kísérte haza. Mindenki csodálkozva nézte őket. Aztán esténként mások, két hét múlva a TÜKERES, részeges Grúber Palival látták. Ettől kezdve elindult a lavina. Mari minden este a Marosi kocsmájába ment. Pénzt sohasem kért és nem is fogadott el.
– Szervusz Mari! – köszöntötte a lányt első meglepetésében.
– Most mész haza? – kérdezte Mari és nagy barna szemeivel nézte a fiút.
– Jobb híján – mondta Vágó Géza. – De te sem iparkodtál hazafelé, amint látom – tette hozzá és végig nézett a lányon. Meggyőződéssel nyugtázta szép alakját. A mellét szívesen nézte. Divatosan öltözött. – Van ízlése! – gondolta és nagy nyugalommal bámulta.
– Vártalak! – mondta a lány.
– Engem?
– Téged.
– Nem hiszem el! – kételkedett szavaiban.
– Ahogy akarod… – vonta meg vállát a lány és hosszan Vágó Géza szemébe nézett.
– Nem vagy álmos? – kérdezte a lánytól és ismét a melleire tévedt tekintete.
– Nem.
– Ma voltál valakivel?
A kérdést egyenesnek találta a lány, így is válaszolt:
– Igen, de ha akarod – gondolkozott egy kicsit, végignézett a fiún, majd folytatta: – elmegyek veled!
– Fáradt vagyok! – hárította el Vágó Géza, rövid szünet után. Ez a gyors felkínálás bosszantotta is, dühöngött önmagában. – Proli kurva ez, a javából! – érvelt futó gondolataira. – Csak ne lennének olyan szépek a mellei.
– Nyamvadt, gyáva szaralak vagy! – dobbantott a lány hirtelen haragjában.
– Tudod, hogy nem – próbálta Vágó Géza simítani a helyzetet. Kereste a választ, de nem tudta megmagyarázni, miért akarja őt ez a lány. Amióta visszajött Kisköréről, és az a zuhanás elkezdődött vele, esténként mindig megvárta. Sokat beszélgettek. Többször hazakísérte, de nem történt köztük semmi. Nem akart ő többet ettől a lánytól, együtt jártak iskolába, jó haverok voltak, aztán amióta így él, mindenki csak a kurvát látja benne. Talán ő az ellenkezőjét szeretné bizonyítani, a többiek szövegétől.
– Mindig is az voltál! – mondta a lány.
– Miért?
– Nem látod a nőt bennem!
Hosszan nézett a fiúra. Vágó Géza, valamilyen furcsa szomorúságot látott a lány arcán. Nem akarta tovább élezni a helyzetet, ezért csak, annyit kérdezett:
– Fontos ez?
– Igen.
– Én hiányzom a sorból? – gúnyolódott a lánnyal. Más nem jutott eszébe most. Aztán már bánta is a dolgot, de nem volt visszaút. A lány arca teljesen megváltozott. A játszadozó fények eltűntek szeméből.
– Te, tökéletlen hülye! – kiáltotta a lány. – Barom! – tette még hozzá. Rövid, de szenvedélyes mozdulattal arcul ütötte a fiút. A csattanás érdekes módon visszahangzott a csendes, üres téren.
A lány sírva futott végig a Megyeri úton. Vágó Géza döbbenten állt, bal fülében hosszú ideig csengett ez a kegyetlen ütés. – Miért tette ezt vele? Mit akart tőle? Nem tudott megfelelő magyarázatot találni. Nem emlékezett arra sem, hogy azon az estén mikor és hogyan került ágyba.
Hozzászólások