Nagy ereje van a Napnak,
ahol ősi fények laknak,
tavaszból nyárba, majd őszbe,
az árnyék ballag időzve.

Velem marad míg, megállok,
mindig bölcs, soha nem álnok,
Melegében messzi távol,
anyám szíve benn világol.

Akkor voltál szép szeptember,
egyszerre jött kettő ember:
én és aki egy volt velem,
emlék lettél iker-felem.

Mindig előre, nem hátra,
és arcul legyint egy hátha:
lehettem volna én, s te árva,
még ma is vad után járva.

Csak vagyok, sorsomba szabva,
minden dalom madár adta,
röpködve tavaszból nyárba,
nem voltam így soha árva.

Kerítéstől kerítésig
kísérgetnek az almafák,
az édent fénykarók védik,
érzem napsugár hatalmát.

A málna ízesen remeg,
kínálja édes zamatát,
de elrothad, ami terem
ég isten védte hajnalán.

Reggelem ajtó a mára,
de érzem, mi is az ára:
kellene még vagy pár tavasz,
hogy maradjak örök kamasz.

Megosztás

Tweet