Harminc éve élek ebben a lakásban,
a kerek évforduló számvetésre késztet:
álmomban és ébren sorjáznak a képek.
Újabban vannak visszatérő álmaim,
amelyekben kinyílik az ajtó, és ott áll
fiatal szerelmem, aki hét évig élt velem.
Mindig olyan fiatalon, arcán a jól ismert
kisfiús mosollyal. Milyen jó, hogy az
álmainkban nem öregszünk, úgy őriz meg
az álom emlékezete minket, ahogy 1994
nyarán egymást megismertük. Amikor még
nem láttam róla fotót, egy levélben
megkérdezte, milyennek képzelem el őt?
Jól emlékszem, mit válaszoltam: valahol
Kevin Costner és Al Pacino között. Küldött
egy képet, amelyen családja körében ült,
felettük nyilak, és a magyarázat: Ő nem
Costner, és ő nem Pacino, hanem Apukám,
Anyukám, mások, és köztük én. Hét év után
abba a valóságba tért vissza, ahonnan hozzám
érkezett, ágyamban és szívemben sokáig be nem
gyógyuló seb keletkezett. Nemrég megtaláltam
a régi leveleinket, meg azt a fotót, egy nagy
borítékba zárva szerelmünk összes emlékeit.
Lehet, ezért tért vissza hozzám az álmokban
olyan eleven valóságban, minden, amit az
éber létezésben már nem idézek fel soha.
Emlékek garmadáját őrzik a nagy borítékok,
ott van bennük az életem. Mi lesz velük,
nem tudom, hisz odaátra, ahová készülök,
magammal őket nem vihetem. Kacattá lesznek
az emlékek, s velük együtt én, és az életem.
2023 08 07
Hozzászólások