(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

23.

  2021. okt. 9.

12 nap csavargás után megkerült őfelsége második Fifi. A menhelyről telefonáltak Marsa, illetve most már Balla Katikának, menjünk érte sürgősen. Elhoztuk, és most megint itt kísér­get az udvaron. Kicsit lefogyva, fáradtan és ugyanolyan közömbösen, mint első eltűnése ide­jén. Szavamra még sosem találkoztam ilyen hűtlen kutyával. Mindezek ellenére azért jó, hogy újra itthon van!

2021. okt. 17.

Portugália után immár Izrael is immunis. Ilyeneket hallva fel-felcsillan a remény: hátha mégsem most következik be a föld utolsó apokalipszise. Én hiszek benne, de abban is, hogy addig is számtalanszor lemeztelenítjük még a karunkat. Tehetnénk róla, de nem tesszük, pedig csak annyi szükséges, hogy az eddigieknél gyorsabban és többen nyújtsák karjukat az embe­rek. Igen ám, de ha ez ennyire elhúzódik, mikor költözzek be a szociális otthonba? Az rend­ben van, miszerint itthon biztonságosabb, következésképp észszerűbb ezzel várni még, no de meddig észszerű egy 80 esztendős embernek várnia, kérem tisztelettel?

Jelenleg egy falusi otthonnal levelezem. Itt vannak egyágyas szobák is, csupán az a bibi, hogy 75 km-re van Kecskeméttől. Már fel is vettem a kapcsolatot Zsanával. Íme, egyik ímé­lem a sok közül!

Tisztelt Horváth Mariann!

Meggondolkoztatott ezzel az eltanácsolással, mert mint említettem, ha lemondok a ház haszonélvezeti jogáról, már nem mehetek vissza régi otthonomba, mely jelen pillanatban sem a saját tulajdonom. Ami a szabad helyet illeti, egyelőre nem is költöznék addig be, míg vége nem lesz a járványnak. Akárhogy is nézem, itthon mégiscsak nagyobb biztonságban vagyok, hiszen hozzám nem jár senki, annál is inkább, mert nincs is senkim sem. Se rokonom, se bará­tom, ezért is gondoltam, hogy az ingóságaimat, beleértve természetesen a banki betétemet is, az önök otthonára testálnám. Emellett szól az is, hogy az én édesapám is református lelkész volt. Az egyszemélyes férőhelyhez meg azért ragaszkodom, már ha szóba hoztam, elárulom, hogy írói munkával foglalkozom, ahhoz pedig megfelelő környezet is szükségeltetik. Remélem, önöknél ezt meg is találom. Bizonyítékul hadd szolgáljon az internet, ahova, ha beírja a Pet­rozsényi Nagy Pál nevet, több száz oldalon is olvashat rólam, illetve tőlem. Ön mit tanácsol?

Tisztelettel

Petrozsényi Nagy Pál

Bizalmas levél, nem? Kíváncsi vagyok, hogyan reagál erre majd az intézményvezető. De csak ennyi, inkább kíváncsi, mint bizakodó, mert nekem az a 75 km, tekintetbe véve, mennyi cuccot kell áthurcolnom Zsanára, túl nagy távolság. És még kérdés, Marsa Gyuszi vállalja-e a szállítást.

2021. nov. 2.

Szerintem elég figyelemkeltő ímélt írtam Zsanára ahhoz, hogy legalább válaszoljanak rá. Mégsem válaszoltak. Elképesztő! Hogyhogy nem érdekli Horváth Mariannt még a kilátásba helyezett ajándék-bankutalvány sem? Hacsak azzal nem hibáztam, hogy nem közöltem, miszerint nem néhány ezer, hanem néhány millió forint lapul ám a betétben.

Más. Nem cövekelek le a fenti abszurd témánál, mert még felugrik a vérnyomásom. A dilemmámat sajnos továbbra is tetézte a többi idősotthon hallgatása, illetve elutasítása. Ilyen kilátásokkal aligha fogok én egyágyas szobába költözni. Legjobb esetben egy 2–4 ágyasba, ahol éjjel-nappal hortyog valaki, dübörög a tévé, csipog egy okostelefon, és ezzel addio írói munka, mert melyik író tudna ilyen körülmények között alkotni. Én biztos nem, és valószínűleg át­koznám a percet, amiért nem maradtam inkább a Puskás Tivadar utcai kégliben.

Halottak napja lévén kilátogattam Judit, isten nyugosztalja, sírjához. Nézem a sírköbe vé­sett feliratot:

Nagyné Oszlányi Judit

1945 – 2020

Alatta semmi, vagyis a jelek szerint engem már nem ide fognak temetni. Gratulálok Osz­lányi Eszter, ezt szépen kifundáltad (ti. ő intézte a temetési ügyeket). Hozzátartozik az igaz­sághoz, hogy annak idején én magam kívántam így. Betegen és lázasan, azt sem tudva, mit beszélek. Eszter kapott az alkalmon, és a család jóváhagyásával le is hagyott a sírkőről. Pedig képzett ápolónő létére mindenkinél jobban láthatta, milyen beszámíthatatlan állapotban ver­gődőm. Vajon mit tett volna ebben a helyzetben egy okos, de becsületes „rokon”? Nem vála­szolok rá, tekintsék költői kérdésnek.

De hogy ne csak kellemetlen hírekről regéljek, örömmel tudatom, hogy bekerültem az in­terneten a Wikipédiába. Talán ez sem semmi. Ezért is meg kell, nemdebár, dolgozni. Elisme­rem, nem kaptam József Attila, sem más, hasonló díjat sem, és a nagy mű is várat még magá­ra, ennek ellenére mégiscsak letettem valamit az asztalra. Most már csak a betegségeim és halál gondolatával kellene megbékülnöm valahogy. A létbi­zonytalanságot is el tudom többé-kevésbé viselni, kivéve azt, hogy nemcsak a Puskás utcai ház kulcsát, hanem egy másfajta kulcsot is be kell adnom maholnap. Ez az én Achilles-sarkom, hölgyeim és uraim, csak senki sem látja, gyanítja.

2021. nov. 12.

Sajnálom, de már megint a jólismert, elkoptatott mondattal kezdem a beszámolómat: ismét tombol a pandémia Európában. Legveszélyeztetettebb állama továbbra is Románia. Bár több ország is a segítségére sietett, rövidesen már a román kórházak folyosóin sem lesz hely a bete­gek számára. Most persze áldom a sorsom, hogy itt élek. Még ha önkéntes karanténban is, de viszonylag mégis csak biztonságban. Hogy meddig, rejtély. Úgy hírlik, a koronavírust előbb-utóbb mindenki elkapja, bárhova is menekül, és akárhányszor is be van oltva a szerencsétlen. A különbség csupán annyi az oltottak és oltatlanok közt, hogy az előbbiek könnyebben lábal­nak ki ebből az átkozott nyavalyából. Úgy hírlik. De én személy szerint nem vennék erre sem mérget már, bármennyire is hiszek az orvosokban. Túlságosan sok itt a bizonytalansági ténye­ző ahhoz, hogy mindent megegyek. Nem túl ragyogóak a kilátásaink az EU-ban sem, ennek el­lenére fokozódik a migrációs nyomás Európán. Más szavakkal Európán kívül még kilátástala­nabb a jövő, mint idehaza annyira, hogy tömegek milliói vállalják a fertőzés kockázatát is csakhogy bejuthassanak álmaik országába, Germániába, miközben ott… Javaslom, utazzanak oda pár napra tájékozódás céljából, de az is elég, ha csak bekapcsolják tv-híradót, és nyomban meglátják, hova kívánkoznak az afgánok, irakiak, szírek stb. Napjainkban éppen több száz migráns bontogatja a kerítést a fehérorosz–lengyel határnál. Úticél: Németország. Naná, mi is lehetne más? Most Lukasenkóék az önzetlen jótevők, akik létrákkal, ruhával és élelmiszerrel segítik az átkelést. Valójában azonban egyszerű bosszúból, amiért az EU szankciókkal merte Fehéroroszországot sújtani. De annyira már nem terjed Belorusszia önzetlensége sem, hogy tekintettel legyen a lengyelek érdekeire is, és akár maga is befogadja a felbíztatott migránsokat. Lám-lám, mit tesz a politika! Még most, a kommunista éra után is a politika szövi át a teljes társadalmat, életet.

Egy idő óta szokatlan agyi tevékenységre figyeltem fel. Néha felbukkan agyamban egy ré­gen hallott vagy olvasott szó, például Miltiadész, vagy málcsik, és utána azonnal a jelentés: Miltiadész = a marathóni csata vezére, malcsik = fiú. Ez ugyan előfordult máskor is, de jelen­tés nélkül. Különösen az idegen szavakra való emlékezésem fantasztikus, ugyanis minden szóra emlékszem. Még akkor is, ha évtizedek óta nem használtam, vagy ha igen, egyszer-kétszer, nem többször. Ez különösen az orosz szavakra jellemző, holott oroszból voltam a leggyengébb. Különös, hogy lehet az, hogy egy nyelv szavát sem felejtettem el, amikor már réges-rég nem beszélek vagy olvasok románul, németül, olaszul, spanyolul, franciául, oroszul? A sors iróniája, hogy nincs is semmi jelentősége, hiszen nagyothalló lévén, nem is hallom már a szavakat. No, meg társam sincs, akivel elbeszélgethetnék.

Mirk Laci változatlanul hallgat. Ő is csak addig írt, tartott velem kapcsolatot, amíg szíves­séget kértem tőle, nevezetesen, hogy ajánljon be a Székelyföld lapnál, ahol a lánya is dolgozik. Kerek perec visszautasított, szlengesen szólva azonnal beadta az unalmast. És még egy ilyen ember merte nekem beadni, mennyire sajnálja, hogy Marosvásárhelyen nem kerültünk közelebb egymáshoz. Most közel kerültünk, és az eredmény? Újfent bagózik rám. Kb. ez a helyzet a kolozsvári Makkai Jánossal is. Míg úgy táncoltam, ahogy ő fütyölt, más szóval, az őt érdeklő témákról írogattunk egymásnak, addig minden oké volt, de amint elkezdtem én is fütyölni, és őt kértem meg, hogy táncoljon, egyből érdektelenné váltam a számára. Vagy itt van Zagyva Laci, az idősgondozó szolgálat tisztviselője. Hónapokig be-beszólt hozzám hetenként, és megkérdezte, hogy vagyok. Később feljebb hágott kissé a ranglétrán, azóta nem csörög rám a mobilja, és vele együtt hallgat az egész időskori szolgálat. Az ebédet ugyan kihozzák, de már a hó végi ebédpénzt újabban nekem személyesen kell elvinnem a Horváth Döme utcába. Addig nincs is baj, amíg képes vagyok rá, de mi lesz akkor, ha fáj a lábam, szédülök? Nyilván erre is van megoldás a részükről, pl. 500 Ft bármilyen szolgáltatásért óránként. Ja, ilyen az élet, és amíg ilyen, az a mondás is érvényes, miszerint Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Kamil. Na, ő a régi: szerény, szolgálatkész és rendkívül jóindulatú, de egy baráti kapcsolattól ma is éppoly távol áll, mint 30 évvel ezelőtt. Ahhoz ő túl unempatikus és zárkózott. Jó ismerősnek ideális, barátnak viszont már kevésbé, mert egy barát nem hagyna annyira magamra, hogy egy évig se csengessen be az ajtómon. Elismerem, én sem csengetek be az ő ajtaján, úgyhogy akár kvittet is mondhatna. Igen ám, de én tíz évvel vagyok idősebb, ráadásul nehezen is közlekedek, ő meg, ugye, egyedül sincs, van felesége, gyermeke, unokái, akárcsak Makkainak. Mit törődnek ők egy remetével – morfondírozok sokszor magamban, de hogy ők is morfondíroznak-e, nem mernék megesküdni. Hogy miért? Mert számukra a barátság egyszerűen nem téma. Mit, számukra, a legtöbb embernek sem. Ilyen szempontból el kell könyvelnem magam konzervatív öregúrnak, akinek a barátság még mindig szent dolog. Marsa Gyuszi. A jéghegy csúcsa, tudniillik azzal szédít, hogy nem szeretné, ha egy távoli otthonba költöznék, mert akkor csak nagyobb ünnepnapokon tudna engem felkeresni. Hogy el ne bőgjem magamat! Ő akar engem felkeresni, hiszen még akkor sem látogatott meg, amikor lázasan feküdtem az ágyamban. Azt sem felejtem el neki, amikor elromlott a gáz a lakásban, mégis feleségestől mélyen hallgatott, amikor menedéket kértem tőlük pár napra. De hadd ne legyek igazságtalan! Akad ám a mérleg másik serpenyőjén egyéb is: ő vásárol be nekem, és ebédet is hoz ingyen minden vasárnap. Igaz, csak másnapos ebédet, miközben majd megőrülök egy friss, meleg fogásért, de szólhatok-e egy szót is emiatt, mert, hogy is tartja a közmondás? Ajándéklónak ne nézd a fogát! Ezért szoktam magam főzni (magad, uram, ha szolgád nincs), ha megkívánom a friss túrós puliszkát, sajtos makarónit, krumplipürét, Dio mio, babfőzeléket, tócsnit. Úgy, ahogy én szeretem.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet