(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

24. 

  2021. dec. 12.

Szia, omikron-vírus Dél-Afrikából! Már nagyon vártunk. Remélem, te fürgébb leszel derék delta társadnál. Az lett, és újabb pánikhullám söpör végig a világon. Szigorítások vissza, most már tényleg komolyabban vehetnénk azt a fránya vakcinát. Aki meg nem veszi, azt kötelezően be kell oltani – hangoztatják Bécstől Canberráig. Hm, bárcsak igaz lenne, mert a szóla­mokon túl egész más képet mutat az aktuális valóság. És ez a kép még borúsabb a többinél, mert alig tudunk valamit róla, azonkívül, hogy 70-szer gyorsabban terjed a légúti szövetekben, mint a delta változat. Hogy a boldogságom még teljesebb legyen, hírül vettem, miszerint régi főiskolástársam, Csergőffy László a földi színház helyett az égiekhez szerződött. Vajon ő is ennek az átkozott vírusnak esett áldozatul? Isten nyugosztaljon, drága Lacikám! Bár korán elváltunk, én azóta sem felejtettelek el. Pályatársa, Nászta Katalin emlékezett meg róla a Káfé Főnixben. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy megkértem, készítsen rólam is egy interjút. Mit gondolnak, készített kedves szerző- és honfitársam? Még csak nem is válaszolt az ímélre. Tegyük hozzá, nem méltatlanul, utóvégre egy interjút adnak, nem kérnek, ugye­bár. De elutasított Turai Kamil is, pedig neki már bizonyítottam. Hogy fájt, az nem kifejezés. Istenem, úgy látszik, nekem már minden fáj. Régen haragudtam, kiabáltam, verekedtem, most tudomásul veszem a tényeket, s legfeljebb kisírom magamban magamat.

Kis gyógyír a sebemre dr. Bence Erika, újvidéki irodalomtörténész és kritikus ma írt leve­le a Túrós puliszka című novellámról, amit tökéletesnek minősített. Lám, nem hiába ez nekem is a kedvenc novellám. Csöpp a tengerben, de milyen csöpp? Mint egy korty Spirytusz (96%-os alkoholtartalmú ital). Üröm az örömben. Miután Bence Erika azelőtt már közölte a Szövet irodalmi magazinban a Sprechen Sie Deutsch? beszélyem, feltételeztem, hogy ezúttal is kap az alkalmon és lehozza az opusom. Nem hozta le, arra hivatkozva, hogy ők általában csak új­szerű írást közölnek, az enyém azonban jellegzetesen hagyományos. Jó, mi? De hát ilyen az én szerencsém.

Oké, kapcsoljuk be a rádiót, és próbáljunk fátylat borítani az ürömre! Covid-19, delta és omikron-variáns, influenzajárvány, levegőszennyeződés, Nyugat-Európa energiaválságban vergődik – röpködtek a hírek az éterben. Hopp, ez új: Nyugat-Európa energiaválságban ver­gődne? Ilyet sem hallottam, mióta, Móricz Zsigmond szavával élve, az én fogam is kicsírázott. Szóval Nyugat-Európa, a jólét, ipar és kultúra fellegvára energiaválsággal bajlódik. Nem mi, magyarok, hanem azok az államok, akikre mindeddig félistenként felnéztünk. Hát nagyot változott a világ, annyi szent! Még a végén megérjük… De hadd ne politizáljak! Egy dolog mindenképp nyilvánvaló: jelen pillanatban az eddig lenézett Közép- és Kelet-Európa lassan, óvatosan kezd kiszabadulni Nyugat és az Amerikai Egyesült Államok bűvköréből. Vajon megállítható-e ez az eltávolodási folyamat, és ha igen, mikor, milyen módszerrel? Európa iszlámosításával én személy szerint nem hiszem, és ugyanígy nem vezethet sikerre az EU bűvészkedése a világjárvánnyal és klímával sem. Vagy nevezzük inkább bénáskodásnak? Ha engem kérdeznek, én a kerítésre, rezsicsökkentésre, vakcinákra és 13. nyugdíjra adom a voksomat. Na, nem azért, mert napjainkban még a csapból is ez folyik, hanem mert, politika ide, politika oda, ennél jobbat még senki sem talált ki. Jósoljak? Nem adok egy évet, és az egész világ a ma­gyar modellt fogja követni.

Ja, és még a nadrágszíjon sem kell szorítanunk. Úgy ám, felejthetetlen emlékű Gheorghiu Dej, Ceauşescu és Kádár elvtársak.

  2021. dec. 24.

Felállítottam a karácsonyfát. Tetszett.

– Szia, Judit! – szólítottam meg Juditot hangosan halála után két évvel először. – Ha még tényleg létezel valahol valamilyen dimenzióban, most nézz le rám és hallgass meg! Ugye, tudod, még mindig macerál, hogy a házunkat rokonaidra hagytad, nem énreám, jóllehet ebben az én munkám, pénzem is benne van. De nem is ez az érdekes, hanem az, hogy az árából bár­mikor bekerülhettem volna egy egyágyas szobába, és nem kéne még ma is ezekre vadásznom. Hogy te számítottál-e erre, nem tudom. Én sajnos nem számítottam, viszont egyet mondok, és kettő lesz belőle: tekintettel a karácsonyra felejtsük el az egészet!

Pezsgőt nem bontottam, nem is bonthattam, miután egy csöpp alkohol sem szerénykedik a bárszekrényben. Ehelyett lefeküdtem, és mint mindig belemerültem a Hír tv Csörte műsorába. Utána bepörgött a Vezércikk, amibe természetesen megint belealudtam. Pedig a játékfilmek csak ezután következnek. De már nem érdekelnek. Még a sci-filmek sem. Túlságosan elgépie­sedett a világuk, engem pedig a technika sosem nyűgözött le. Mindezeken túlmenően a szöve­get sem értem, hallom, tehát nem csoda. Ezen próbálok segíteni egy jóféle hallókészülékkel, amit már meg is rendeltem a napokban. A baj csak az, hogy borzasztó drága valamennyi szer­kentyű. A webáruházakban úgy 10.000, a kecskeméti Victofonnál ugyanazért az áruért a tíz­szerese, vagyis 100. 000 Ft egy fülre. Gyanús árkülönbözet! Hogy legyen a vevőnek mersze, bizalma belevágni egy ilyen ügyletbe? Szinte bizonyos, hogy valamelyik cég sumákol. De melyik? Tapasztalatom szerint inkább a webáruház, úgyhogy próba, szerencse, részesítsük a Vic­tofont előnybe. Talán befürdök vele, talán nem, de mi mást tehetnék, ha ismét normálisan szeretnék hallani?

– 50% hallásveszteség – állapította meg az audiológus. – Mikor vesztette el így a hallását?

– Két éve, elhunyt feleségem betegsége idején, kb. pár hónap alatt.

– Vagyis a stressz miatt. Hát igen, ilyen is van.

Nos, ez álmomban sem jutott eddig eszembe. Most döbbentem csak rá igazán, milyen rombolást okozott bennem feleségem betegsége, halála. Az meg egyenesen égbekiáltó milyen kezelést kaptam erre a Balaton utcai honvédkórházban, ami 70%-ban abban merült ki, hogy nyugtatókkal (Scippa, Frontin) tömködtek. Ez persze alacsony vérnyomást eredményezett, amivel azonban nem sokat törődtek, miután nem ez volt a profiljuk. Ó, hogy oda ne rohanjak!

Lekapcsolom a tévét, jöhet ismét a rádió. Többnyire ezen csüggök, különösen elalvás előtt, ugyanis ezt hallom aránylag a legtisztábban. Covid-19, delta és omikron-variáns, influenzajár­vány, levegőszennyeződés, Nyugat-Európa energiaválságban vergődik… Stop, ezt a szöveget már ismerem, készítsünk inkább, mint azt karácsony és új év előtt megszoktuk, év végi mérle­get! Nézzük, mi az, amin 2022-ben változtatnom kellene!

1. Jóval többször sétáltatom meg magamat meg Fifit is. (Látván azt, mennyire didereg ő kutyasága a hidegben, sokszor kísértést érzek, hogy éjjelre beengedjem a szobámba. Régebben be is engedtem, de olyankor általában jókora rakással szentelte be a fekhelyét, úgyhogy erről a reformról ismételten lemondok.)
2. Írni kéne nem írogatni.
3. Dűlőre kell jutni az idősotthonok ügyében. (Könnyű mondani, annál nehezebb egy ilyen fészekbe bejutni. Már vagy 100 helyen bekopogtam, de valami váltig nem stimmel: nincs egyágyas szoba, van egyágyas szoba, de oda egymillió forint feletti belépési díjat számolnak, nincs kivel tárgyalni, mert az intézményvezető már az első ímél után felszívódik, nincs búto­rozott szoba, van bútorozott szoba, de oda még egy tévéállványt sem szabad berakni. Képzel­jék, még a könyvtáram is felajánlottam egy otthonnak, ha megengedik, hogy életem végéig velem lehessen a szobámban. Nem kértek belőle, túl sok helyet foglalna az otthonban, mely már így is túlzsúfolt, úgymond, de azért köszönik. Folytassam?

Kudarc, kudarc lépten nyomon! Csak aztán komoly depresszió ne legyen belőle, mert az­zal nem lehet, nem szabad tréfálni. Az ám, csakhogy a depresszió-ellenes gyógyszereket ki­dobtam. Ekkor jutott eszembe a Jóisten.

– Uram, Atyám, ments meg a depressziótól – könyörögtem hozzá hangosan, és elszégyell­tem magamat, amiért ilyen gyakran és sokszor apróságokért sem átallok hozzáfordulni.

Attól kezdve, hiszik, nem hiszik, elmaradtak a depressziógyanús tünetek, amihez gondo­lom, hozzájárulhatott egy-két sikerélmény is. Például: kikúráltam a hátfájásom, az aranyerem és láb­körömgombám. Magától értetődik, hogy nem a háziorvosomnak köszönhetően. No de mire való az internet, a gyógyszertár meg a józan parasztész? Hű, de álmos vagyok! Ideje vol­na elköszönni mindenható Atyámtól: Én Istenem, Jóistenem, / Lecsukódik már a szemem,  / De a tiéd nyitva Atyám, / Amíg alszom, vigyázz reám!

2021. dec. 26.

Reggel enyhe havazásra ébredtem. Végre egy kis hó. Ez már igazi fehér karácsony, olyan, amilyennek mindenki szereti. Kíváncsian vártam, Csöpi meghív-e majd ebédre. Amíg Judit élt, mindig meghívott, utána passz, már nem voltunk többé rokonok, más szóval nem hívott meg. Az ellenszenv vitathatatlan. Hogy haragudhat, becsszó nem értem, egy hívő katolikus ennyire? Ez lenne az a krisztusi megbocsátás, amiről annyiszor prédikálnak a templomban? Rettenetesen sajnálom. A logikus az lett volna szerintem, ha Judit halála közelebb hoz, nem eltávolít bennünket. Bennem meglett volna a jóindulat, de miután maga Csöpi nyilatkozott úgy, hogy amit tesz (például havonként bejelenti a gáz- és villanyfogyasztásomat), nem a kedvemért, hanem Judit emlékére teszi, nos, ezt hallva, bizony nagyon elment a kedvem őnagyságától.

A Marsa család nálam

Délután vendégeim érkeztek: Marsáék! Isten áldja meg őket!

Balról jobbra: Katika, Zsolt, Kati, én

___________________________________ 

Gyuszi, Zsolt, Katika, Gyuszika, én

Úgy látszik, nem mindenki osztozik Csöpi „szeretetében.” Nem is jöttek üres kézzel. Ajándékot ugyan egyiktől sem kaptam (bevallom, saját kifejezett óhajomra), de kóstolót igen: pár szelet tortát, két tekercs beiglit, cukormentes csokit és töltött káposztát. Ezzel az én ünnepi ebédemről is gondoskodott a Jóisten. Csöpi, Öcsi, Eszter távollétükkel tüntettek. Természete­sen nem is vártam, hogy meglátogassanak. Igaz, nem is látogathatnak, miután Öcsi is beteg, strokja van, és a lánya is covidos.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet