(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

25.

  2022. jan. 6.

Makkai János nem üdvözölt sem karácsonykor, sem újévkor. Gyanút fogtam, ilyesmi még sosem fordult elő, ugyanis bármilyen rapszodikus János levelezése, a nagy ünnepeket sosem szokta kihagyni. Úristen, csak nem halt meg a barátom! Talán Varga József megírja, ha szé­pen megkérem. Makkai János a múlt hónapban meghalt, elvitte a Covid-19 – értesített Jóska a rá jellemző lakonikussággal. Erre gyanakodtam. Mint egy liszteszsák dőltem a fotelbe. Isten nyugosztaljon petrozsényi cimborám! Hát te is elmentél? Micsoda csapás lehetett ez rendkívül népes családodnak Romániától Amerikáig, hogy magamról ne is beszéljek. Nyugi, öreg, vigyázz magadra, ha meg akarod élni a holnapot! – nyugtatgattam magamat összeszorított ököllel. Pár percig lehunyt szemmel pihegtem, majd odatámolyogtam a karácsonyfához. Ezt most leszedem, különben is vízkereszt van – pislantottam a naptárra. Eszembe jutott, mit mondogattam Juditnak, amikor meghalt egy-egy ismerősöm, barátom: jobb, ha senkink sincs, akkor nekünk sem sajog a szívünk senkiért. Én ezt is, azt is megpróbáltam, és be kell vallanom, egyik változat sem elviselhetőbb a másiknál, merthogy egyedül élni sem jó, az is hétszentség. Jánost két-három éves korától ismertem, és gyakran találkoztam vele az apjánál anélkül azonban, hogy szorosabb kapcsolatba kerültünk volna egymással. Mivel nem volt közös érdeklődési körünk, nem is kerestük egymás társaságát. Csak jöttem, mentem, de egyszer sem állt le velem purpárlézni. Abszurd, de igaz: jobban megtaláltam a közös hangot az apjával, pedig hát mekkora volt a korkülönbség közöttünk! Nemrég bevallotta, hogy azért nem közeledett hozzám, mert túl kisfiúnak érezte magát mellettem. Egyrészt a korkülönbség, másrészt a műveltsége hiányosságai miatt. Mert mit értett ő akkor a marxizmushoz, Ady Endre szimbolizmusához, meg amiről még áldott emlékű apjával szoktam beszélgetni. Nos, van benne logika. De elválasztott tőle János anyagi és családi helyzete is. Ő hozzám (!) képest jól szituált, úri gyerek volt, apja szuper intelligens, megyeszerte tisztelt lelkipásztor, egy igazi polihisztor, mert Einstein relativitás-el­méletétől az újságszerkesztésig mindenhez konyított. Én pedig világéletemben vonzódtam a művelt emberekhez. Ezért emeltem kalapot egykori osztálytársam Nagy Miklós Kund előtt a marosvásárhelyi főiskolán, és nyűgöz le napjainkban G. Turai Kamil is a filozófiában és művészetekben való jártasságával. Egyszóval irigyel(t)em őket? Szó sincs róla. Még Makkai Jánost sem, mi több, örültem, hogy ilyen kegyes hozzá a Jóisten. Engem csupán az bántott, hogy nekem viszont semmivel sem kedveskedett. Hát igen, a Nagy családnak bizony nem tellett fehér kenyérre, és nemegyszer mezítláb csavarogtam Petrozsény utcáin. A sors szele aztán elfújt Petrozsényból is, és csupán sok-sok év után, itt, Magyarországon kezdtem vele levelezni. Hanem a közös hangot ezután sem találtam meg szegény fiúval, és bizony össze-össze­kaptunk időnként. Hogy mit kifogásolt bennem, igazából sosem értettem. Ami engem illet, én leginkább a levelezési stílusát bíráltam, ugyanis borzasztóan dühített, hogy néha hetet-havat összehordott (bocs, Jánoskám, de ez itt most az igazság órája!) anélkül, hogy egyetlen kérdésemre válaszolt volna. Ilyenkor az volt az érzésem, mintha csöppet sem érdekelném, és csak azért levelezik velem, hogy magáról, elképzeléseiről írhasson. Erre fogtam magam, és minden fontosabb kérdést aláhúztam. Ez sem használt. Rendben, akkor ismételjük meg őket következő levelünkben is. Semmi reakció. Továbbra is ugyanúgy csapongott és háborgott. Valahogy mindig ingerelte valami, és bármennyire is titkolta, ki-kibuggyant belőle a csalódás, keserűség. Többek közt az frusztrálta, hogy ő miért más, mint a többiek.

– Rossz vagy jó értelemben? – bámultam rá a videón. – Egyáltalán miért foglalkoztat ez téged? Magyarázd meg, mert nem vágom.

– Téged nem foglalkoztat?

– Nem. Persze, hogy más vagy. Te is, én is, mindenki. Szerintem pont ez a jó az egészben, hogy nem vagyunk egyformák.

– Igen, de… – próbálta megértetni magát.

Sikertelenül, így aztán máig is azon morfondírozok, mi ingerelte az amúgy boldog családi életet élő, festői tehetséggel megáldott bányamérnököt. Várjunk csak, festő? Esetleg itt van a kutya elásva. Az tény, hogy rajzolgatott, festegetett, de érettségi után még a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetbe sem vették fel. Hogy jogosan vagy sem (lásd a kommunista párt­politika diszkriminációs jellegét), kérdés. De nem adta fel, és utána is szorgalmasan festege­tett, sőt, ki-kiállíttatta a képeit, ám festőként tudtommal sosem jegyezték. Egyszer megmutatta képeit Nagy Miklós Kundnak is. Hát nem lett tőle boldogabb. Hja, művészsors! Melyik alkotót nem érte méltán vagy méltatlanul hasonló sérelem?

Kész, leszedtem a műfenyőfát, vihetem a „garázsba”, ahonnan jövőre ismét előveszem. Ha megérem. Addig is kellemes pihenést, és neked is, drága Jánoskám!

  2022. jan. 18.

Ma éjjel sokat forgolódtam, nyugtalankodtam. Nagyon úgy nézett ki, hogy megint valami baj, szerencsétlenség vár rám. Isten őrizz tőle, még a meglévő is túl sok. Nyugtalankodom? Hát persze, miután bedöglött a számítógépem. Azonnal szóltam Marsa Katika férjének, Zsol­tinak, nézze már meg mi baja. Nem kötelezte el magát, majd beugrik, ha lesz rá ideje. Nesze semmi, fogd meg jól! Ha tudná, mit jelent nekem ebben az állapotban a számítógép… Többek között ez tart életben, ezen írom a novelláim, már ha van még egyáltalán értelme. Egy szó, mint száz, van okom az aggodalomra. Vagy mégis rossz ómen? Nem a számítógép itt a lényeg, va­lami jóval komolyabb megpróbáltatás fenyeget? Fogas kérdés. Mennyivel könnyebb volna el­találni, ha nem volna semmi problémám, és látszólag alaptalanul nyugtalankodom, mert akkor borítékolható a baj, a rossz ómen.

  2022. jan. 30.

A kérdés eldőlt: nyugtalanságom oka tényleg az előre feltételezett szerencsétlenséget jelezte. Konkrétan: a PC után bedöglött a gázkazán is. Télvíz idején, amikor még a legfagyo­sabb hónap még hátra van. Eszembe jutott a múlt évi kálváriajárásom a fűtéssel, és felüvöl­töttem az iszonyattól. Úgy látszik, az van megírva, hogy halálra fagyjak egy fűtetlen szobában. Fél nap is eltelt, míg magamtól rájöttem, mit kell tennem ahhoz, hogy működőképes maradjon a kazánom. Igaz, hogy ez kis vízszivárgással járt, de nem annyival, hogy a víz egy egész lavort 24 óra alatt megtöltsön. Ideiglenes megoldásnak megfelel, de meddig, Uram, meddig? Muszáj szereznem egy szerelőt. 20-án jött is egy, megvizsgálta a kazánt, majd széttárta a karjait: hát ezen a kazánon már csak az isten segíthet! Ez egy régi, elavult Buderus, amit már sehol sem gyártanak, így cserealkatrész sincs hozzá. Pedig kis hibája van, csak a biztonsági szelepet kellene kicserélni. Az a tanácsom, merítgesse a vizet tavaszig, aztán vegyen egy új kazánt, kb. 400 000 Ft-ba kerül, más megoldást nem látok. A következő napokat Buderus-sze­relő kutatásával töltöttem. Az idősgondozás, nevezetesen Török Katalin és Zagyva László jóvoltából hozzájutottam jó pár címhez. Ezek egy részét nem tudtam elérni, más része meg nem Buderus-szerelő volt. Még az országos Hírős gáz sem tudott rajtam segíteni. De uraim, azért valakit csak küldjenek. Még a végén felrobbanok, vagy magukat az sem érdekli? – kiáltottam a telefonba. Válaszként letették a telefont. 30-án, azaz ma éjjel szokás szerint kikapcsolt a gáz. Kifolydogált a víz a tartályból. Újratöltöttem, és bementem a mosdóba pisilni. Ekkor újabb rémület fogadott: defektet kapott a WC is. Továbbalvásról ilyenformán szó sem lehetett. Mit csináljak, kihez forduljak? Ötletem se volt, közben folyamatosan csordogált a víz a vécéből. Keltsem fel Gyuszit? Nem mertem, borzasztóan megharagudna, meg értelme sincs, hiszen úgy sem tudna segíteni. Beleolvasva a havonta kapott gázcsekkek egyikébe, hátha találok benne valami használható elérhetőséget, rábukkantam a gázszivárgások bejelentésének telefonszámára. Felhívtam őket, ha nem is konstatálják a szivárgást, valami tanácsot csak adnak kazán- vagy vécéügyben – kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba. Húsz perc múlva berobogtak. Szivárgás sehol, tanács nuku, csak egy vízcsapot zártak el szívességből a toaletten. Kiszállási költség 25 000 ezer Ft. Szinte sírva fakadtam. De, uram, miből fizessem én ezt most ki hirtelen maguknak? Kis nyugger vagyok én, kérem, könyörüljenek meg rajtam. Gondolják el, nemsokára egy félmilliós kazánt kell vásárolnom, nem túl sok ez egy kicsit? Falra hányt borsó volt, nem könyörültek. Ezt a pechet! Ja, most mit tagadjam: peches ember vagyok, és kész. Ilyen esetekben az emberek kétféleképp reagálnak: megsajnálják a szegény lúzert, vagy lenézik, és mulyának, impotensnek titulálják. Ez volt megírva. Mint ahogy az is, hogy a bajok sorozata ne érjen véget csak így ilyen egyszerűen. Pár óra múlva beütött egy újabb katasztrófa: leszakított pár cserepet a vihar a tetőről. Mit tehettem, 80 év ide-oda felmásztam a tetőre és visszahelyeztem. Bár ne tettem volna. Másodszor is letépte, és azzal össze is törte valamennyit. Úgy hagytam. Szóltam Gyuszinak, intézkedjen, főleg amikor pár perccel utóbb a szél tönkretette az udvari vaskaput is. (Fifi persze kihasználta az alkalmat, de csodák csodája ezúttal visszajött.) Most én mit csináljak, hova telefonáljak, nem ismerek egy elérhetőséget sem – húzogatta a vállát Gyuszi bosszúsan. Jó kis vigasztalás, vajon később is ilyen félvállról fog kezelni, holott ő a tulaj, neki kellene intézkedni. Három óra körül felhívtam a katasztrófa-elhárítást, és megnyugtattak máris küldik a biztosítókat, mérjék fel a káromat. Nem küldték, vagy a kárfelmérők nem jöttek, mindenesetre elég egy kis eső, hogy elázzon a lakásom.

  2022. jan. 31.

Mára kellett volna mennem audióvizsgálatra az audiológushoz hallókészülék vásárlása céljából. Lemondtam. Hogy vegyek én pont most ilyen kiadásokkal terhelten egy 250 000 Ft-os készüléket? Hallgatom a rádiót: óriási szélvihar Budapest, Pest és Bács-Kiskun megyében. Jaj, és a biztosítók még mindig nem jönnek ki. Eszembe jutott Zagyva Laci az idősgondozás­tól. Megint felhívtam, hátha újból segíteni fog. Nem csalódtam, még abban az órában felvette a kapcsolatot Sárkány Eszterrel, aki kilátásba helyezett egy kétágyas szobát, csak várjak türe­lemmel, mert náluk még zárlat van. Naná, 2 év várakozás után épp itt az ideje. Remélem, ezt komolyan is gondolja. A jelek szerint komolyan, ugyanis egy óra múlva már újságolja Zagyva Laci, hogy találtak számomra egy szobát a Levendula Idősotthonban, febr. 10-én már költöz­hetek is. Majd leestem a lábamról. Hát mégis van Isten! Estig örömmámorban úsztam, aztán újra megjelentek a jövő baljós árnyai, mert, ugye, a tetőfedés még függőben van, és hogy egy elázás mit jelent, már kaptam belőle ízelítőt, isten őrizzen meg tőle!

2022. febr. 1.

Kálvária, 2. rész. Kiderült, hogy a Levendulába ugyan lesz üresedés, de előtte szükség van néhány iratra, mint tüdőszűrési igazolás, széklettenyésztés, a háziorvos terápiás lapja stb. Na, ebből sem lesz költözködés egyhamar, mert mire ezeket a bizonylatokat beszerzem, százszor is megfagyhatok, vagy elázhatok, ugyanis a viharkárt téves címen jelentettem be. Kezdek be­dilizni, csupa hülyeséget cselekszem: nyitva felejtem a gázt, vízcsapot, elfelejtem bevenni a gyógyszereimet… Nyugi, csak semmi idegesség! – csitítgattam önmagam. Nagy álmod telje­sült, inkább örülj, hogy nemsokára kiszabadulsz ebből a kutyaszorítóból. Elsőre felhívtam a tüdőszűrőt. 10-ére adtak időpontot, vagyis pont arra a napra, amikor költözködnöm lehetne. Második lépésben átléptem a háziorvoshoz, ahol egy órai várakozás után bejelentették, nem tudnak kiszolgálni, mert nem mellékeltem a kérésemhez egy Levendula Otthon illetőségi nyomtatványt, aminek alapján kiállítsák a beutalót stb. Holtfáradtan döcögtem haza egyelőre meleg otthonomba, ami felett azonban még mindig ott lebeg Damoklész kardja. Éjjel 12-kor kell megtöltenem a kiürült kazánt. Istenem, meddig bírom még!

2022. febr. 2.

Lőttek a korábbi zavartalan alvásnak. Egész éjjel nem aludtam a gondoktól. Reggel folytattam az ügyintézést. Az idősgondozó szolgálat, különösen Szényeiné Tóth Anikó nagyon készséges, segítenek is rendesen, csak az a baj, hogy nehezen értjük meg egymást, ugyanis egy kommunikáció mindig többértelmű. Én értek egyet, a másik mást, talán épp az ellenkezőjét, melynek következtében egyre több a félreértés, zűrzavar. Ehhez még hozzájárul, hogy a segítők sokszor egymás intézkedéseit sem ismerik, és nekem folyton magyarázkodnom kell, hogy összekössem az itt-ott elszakadt szálat, egyszóval koordinálásra volna szükség. Sokszor nekem kell mondanom, mi kell, mi nem kell az ügyeim intézéséhez, holott pont azért fordultam a szolgálathoz, hogy ők mondják meg nekem. Most például fel kellene hajtani egy ügyvédet a haszonélvezeti jogom megszüntetésének céljából. Oké, felhajtjuk! – ígérte meg Zagyva László lakonikusan. (Sajnos hovatovább egyre szűkszavúbban, tehát semmi biztatás, vigasztalás, amire annyira vágyik a lelkem, annyira.)

2022. febr. 3.

Hurrá, Németh István megjavította a vécét és a gázt! Az anyját, milyen jó, hogy nem tudok káromkodni. Újra bedöglött a Buderus! Rátelefonálok a mesterre. Jött, javított, és két óra múlva, megint csöpögött a víz a kazánból. Nosza, megint rácsörgök a mesterre. De most már hiába, kikapcsolta a mobilját. És én ezért fizettem neki 35.000 Ft-ot. Tudom, tudom, kitalációnak tűnik, tréfának, bárminek, csak hihetőnek nem, mégis igaz. Ilyenkor szokták mondani, hogy az élet néha olyan helyzetet produkál, ami még az írók agyában sem fordul meg, ha viszont mégis, irreálisnak minősítjük. Hogy mi vár rám még ezentúl, el sem merem képzelni. Pedig mennyit imádkozom Istenhez, hogy segítsen rajtam, ehelyett gödrökből szakadékokba zuhanok. Azért még imádkozom, de csak a miatyánkot rebegem, külön monológok nélkül, bármennyire is hiányzik. Végül is minek, ha úgysem segít rajtam még a föld és menny ura sem.

2022. febr. 4.

Végre tisztázódott, mi a baj a kazánnal: nem bírja a nyomást, új alkatrészt kell kötni hoz­zá, ára 50 000 Ft.

– Ez tuti jó, utána minden perfektül fog működni – bizonygatta a mester úr.

– Garantáltan?

– Garantáltan, de ha azt mondja, költözik, szerintem ne költsön rá egy forintot sem. Tény­leg költözik?

– Igen a kecskeméti Levendula otthonba.

– Akkor hadd foglalkozzék Gyuszi a kazánnal, végül is ő a tulaj, nem?

– Igen, de nem akar. Szerinte ez az én kötelességem.

– Kis árakban számolva, igen. De ez a javítás minimum 90 000 Ft-ba kerül magának, és ez már nem kis összeg.

– Nem akarok konfliktust.

– Inkább fizet. Lehet, hogy most megharagszik rám, de tudja, ez a fiú irtó fukar, amellett, hogy unintelligens. Én még gyerekkora óta ismerem, és azóta semmit sem változott. Na, ez mellékes, a lényeg a pénz, és egy ilyen ember, mint Marsa Gyuszi nem érdemel meg ennyi ta­pintatot, már elnézést. Bizony, maga viszont igen, ezért ha rám hallgat, bírja ki valahogy, míg beveszik az otthonba, azzal megoldódik minden magától.

Nesze neked, Gyuszi, most megkaptad a magadét! Hogy mit szólok én mindehhez? Sem­mit, mert tény, ami tény, hogy akármilyen furcsa és fukar ember, nekem tett és tesz a mai na­pig is bizonyos szolgálatokat: vasárnapi ingyen ebéd, csekkbefizetések, heti bevásárlás… Igaz, amikor bejelentettem neki, lemondok a haszonélvezeti jogomról, cserében azt kérem, írassák a nevükre a rezsit, teljesen kikelt magából. Csak nehogy megbosszulja magát. Épp ez hiány­zik nekem ebben az öngyilkos állapotomban.

Estefelé nem bírván tovább a bennem felhalmozott feszültséget felhívtam a kecskeméti Lelki Segélyszolgálatot. Egy nő jelentkezett, de olyan rossz volt a vonal, hogy egyetlen szavát sem értettem. Közben megint rakoncátlankodott a gáz, kialudt. Ezt meg a következő hetet, elő­reláthatólag fűtetlen szobában fogom átvészelni.

Szokásom ellenére késő estig tévéztem. Próbáltam elzavarni azt a sok-sok kérdőjelet, ami állandóan tépi, marja a szívemet, agyamat. Például: vajon nem betegszem bele a sok cidribe, vajon csakugyan szavának áll Sárkány Eszter, és befogad a Levendula Otthonba, úgy ahogy legutóbb is ígérte? Ki fogja elszállítani a személyes holmimat? Gyuszi ugyan vállalta, de most lehet, hogy bosszúból bevásárolni és ebédet hozni sem fog többé. Lámpaoltás után – csakhogy kibeszélhessem magamat – létrehoztam én egy Lelki Segélyszolgálatot egy képzeletbeli asszonnyal. Jó estét mélyen tisztelt Asszonyom – mondtam hangosan. Meghallgat? Köszönöm. Nagy az én szívem bánata: túl sok bajt, szenvedést zúdít egyszerre nyakamba a mi édes Te­rem… Elharaptam a szót. Róla vagy jót, vagy semmit. És tetszik tudni, mi a legrosszabb az egészben? Hogy nem tehetek semmit ellene. Már nincs elég fizikai és lelkierőm sem hozzá. Hála az öregségnek, ami íme, engem is kezd lelökni a trapézról. El kell intézni egyet-mást? Elgyalogolok, pontosabban vánszorgok. Naná, magad uram, ha szolgád nincs. Igen, igen, nem kell magyarázni: ez az öregség. Természetes dolog, meg kell barátkozni az ilyesmivel. Hát ezen nem múlik, de ha valamit muszáj elintézni, mert nincs senki, aki segítene, akkor itt már többről van szó, mint öregség. Itt már felvetődik az embertársak kölcsönös segélynyújtásának kérdése is. Ennek elmaradása azonban már eddig is túlságosan nehéz próba elé állított. Lega­lább tanácsot, lelki vigaszt kapnék valakitől. Már régebben szóltam a református egyháznak, küldjenek egy lelkészt hozzám. Nem küldtek, nem jöttek, noha titokban azt forgattam a fejem­ben, hogy ráhagyok néhány milliócskát. No, mindegy, már az átkosban megtanultam: ez van, ezt kell szeretni. Jó lecke volt, segített hozzászokni az élet mocskához, ami a történelem haj­nalától mostanig jellemezte az emberiséget. Azért igyekszem helytállni. Más a helyemben va­lószínűleg régen összeroppant volna ennyi sorscsapásra, de én akrobata voltam ám valamikor, ami átlagon felüli kitartást, akaratot és makacsságot fejlesztett ki bennem. Glória, dicsőség a tornának! Köszönöm, hogy meghallgatott.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet