Mostanában gyakran azt álmodom,
hogy fölfelé megyek.
Romos lépcsőkön és törött létrákon
mászom, csak egyre mászom fölfelé,
és visszacsúszom mindig… újra…
Kitartóan, de egyre nehezebben,
mindig csak újra… újra fölfelé…
Néha fölérek: föl a csúcsra.
Körülnézek, és mindenütt romok,
ledőlt falak és szürke sivatag,
összezárult, vagy beszűkült utak.
Ott fenn sincs más,
csak az, mi odalenn.
Fölébredek.
Fel kéne adni végre…
Feladni végleg?
Nem lehet.
 

Actualmente visez adesea
căci mă urc în sus.
Pe trepţi ruinate şi scări rupte
mă caţăr, mă urc tot mai sus,
şi alunec jos totdeuna…din nou…
Stăruitor, dar tot mai greu,
totdeauna din nou…din nou în sus…
Uneori ajung sus: sus pe culme.
Mă uit împrejur, şi peste tot ruine,
ziduri dărâmate şi deşert sur,
înfundate, strâmte drumuri.
Acolo sus nu-i nimic,
doar ce-i, acolo jos.
Mă trezesc.
Ar trebui să renunţ în fine…
Să renunţ definitiv?
Nu se poate.