Egy kis kitérő
A srácok csütörtökön délután találkoztak újból a téren. Három óra is elmúlt, amikor négyen már ott ültek a játszótér felőli oldalon, csak Ibári késett.
– Azt mondta, jön!
– Biztos itt lesz – nyugtatta a többieket Temesi.
– Kocsit is ígért? – akadékoskodott Gedó.
– Ha lehet, hoz egyet – magyarázta Kapás. – Valami hasonlót, mint a múltkor.
– Csak ne hajtson olyan vadul – aggodalmaskodott Vágó Géza.
– Be voltál sza …
– … Szorulva! – egészítette ki Kapás, Temesit. – Közénk!
Nevettek, jókedvűen. Aztán hirtelen, egy dallamkürtös kocsi fordult a térre, a Megyeri út felől.
Ibári nyomta a kürtöt, harsogott, mint egy vidám, cirkuszos autó szirénája.
Csikorgó fékezéssel megállt a srácok előtt.
– Szevasztok! – kiabálta Ibári.
A bordó színű Alfa Rómeó csillogott a délutáni napfényben. Látszott rajta, hogy a tulaj kérésére mindent megjavítottak rajta, még ki is „glancolták”, legalább lássa a gazdája, tényleg mindent beleadtak, kézbe vették a masinát. Ibáriból is jó üzletember vált öt év alatt, amióta annál a maszek autószerelőnél dolgozott.
Mindig vonzódott a gépekhez, a mozgáshoz, meg a sebességhez. Hosszú időn keresztül, azonban nem tudta eldönteni, mihez kezd majd később, ha leérettségizik. Az anyja azt akarta, vegyészmérnök legyen. Ebben volt egy olyan meggondolás is, így legalább az ő régi vágyát valósítaná meg, ha már neki, annak idején nem sikerült. Kényszerből most már be kellett érnie azzal, hogy laboráns lett a Chinoinban, legalább a fia vigye valamire.
Egyedüli gyerek, ő volt a család szeme fénye. Mindig a kedvébe jártak, az apja sem tiltakozott az anyja rajongása miatt. Talán azért, mert sokszor magával vitte, még kisebb korában Csepelre. Szombatonként, meg vasárnap az apja egy régi ismerőséhez járt melózni. Egy géplakatoshoz, az is maszek volt, ötvenhat után kapta meg az engedélyét. Segédkezett a szakmájában, mert a faterja lakatos volt és az anyjával egy gyárban dolgozott. Ott ismerkedtek meg, még huszonnégy évvel ezelőtt, egy vidéki kirándulás során. Talán nem is kirándulás volt az, hanem valamilyen falujárás, beszélt erről az apja egy-két alkalommal.
Ezeken a csepeli délutánokon látta Ibári apja érdeklődését a gépek iránt, tetszett ez neki, aztán később sokat beszélgettek, ilyen szakmai kérdésekről. Az érettségi után Ibári Lajos azzal állt a szülei elé, hogy autószerelő lesz, az öreg számára ez nem volt így meglepetés, erre számított. Jobban tetszett ez a gyakorlatias foglalkozás, mint az üvegcsévék, meg lombikok feletti görnyedés.
Az öregek, az ő autószerelősködésén összevesztek, napokon keresztül nem beszéltek. Sokára rendeződött a családi béke, talán véglegesen akkor, amikor az első fizetését hazavitte és leszámolta az anyjának.
Ibáriék a Megyeri út végén laktak, a maszek pedig a Fóti úton dolgozott. Itt tanult és a vizsga után ott is maradt. A mester szerette, gyors keze miatt, meg mindig megbízható melót végzett.
Ibári kiszállt a kocsiból és odajött a srácokhoz. Vágó Géza vette csak észre a nőt az autóban.
– Ki az? – kérdezte kíváncsian.
– Új szerzemény – mondta büszkén Ibári.
Erre a többiek is odafigyeltek.
– Tied a kocsi? – kérdezte álmélkodva Gedó.
– Süket! – mondta Ibári.
– Nem a kocsi, a nő – kacagott fel Vágó Géza.
Erre mindannyian egyszerre néztek a kocsi felé. A nő lehúzta az ablakot, mosolyogva integetett. Fekete haja, magas kontyba fésülve, arcának fehér bőre messzire elvilágított, mosolya kedves volt. Tetszett a többieknek is.
– Nem rossz! – mondta Temesi.
– Régi ismerős – magyarázta Ibári. – Abból a Zala megyei faluból való, ahonnan az öregem. A nagyfaterékat ismeri.
– Akkor földid!
– Igen.
– Ez azért nem zavar?
– Persze, hogy nem – nevetett Ibári. – Most szabad, mert a férje katona.
– Mázlista! – magyarázta Kapás. – Kifogtad!
Ibári kissé csodálkozva, de félig magyarázólak széttárta karját, mintha azt akarná mondani: – Ez van!
– Mehetünk? – kérdezte hirtelen Gedó.
– Rendben – mondta Ibári és elindultak a kocsihoz.
Vágó Géza lemaradt a többiektől.
– Gyere! – kiáltott vissza Ibári.
– Nincs kedvem, meg hely sincs!
A többiek csodálkozva néztek körül, valóban hatan vannak a nővel együtt. Némán vártak, mit tegyenek. Vágó Géza nem mozdult, a többiek arra gondoltak, ezzel legalább döntött, marad.
– Ahogy akarod – szólalt meg Ibári.
– Majd jövünk! – nyugtatta Temesi.
– Rendben! Szevasztok! – kiáltotta Vágó Géza és nézte, ahogy beszálltak a kocsiba. Felzúgott a motor, Ibári megnyomta a dallamkürtöt, és amíg a kocsi kifutott a térről, háromszor végig játszotta.
Vágó Géza fülében sokáig ott csengett, ez a pár hang csacska variánsa, és most szomorú hangulata támadt.
Ott állt a téren. Nem tudta eldönteni, most mit tenne szívesen. Ilyenkor a tehetetlensége bosszantotta. Úgy döntött, először iszik egy korsó sört. Átvágott a téren, a kocsmában kért egy blokkot és kikérte az italt. Álldogált a pult előtt egy ideig. Az öreg Marosi megkérdezte, miért ilyen kedvetlen, de csak a vállát vonogatta, nem tudott mit felelni. Megitta a sört és azt tervezte másodszor, hogy hazamegy, átöltözik és felsétál az Áruházig. Visszament a térre, nézelődött, majd elindult haza. Már a játszótér felöli résznél tartott, amikor észrevette a fiatalasszonyt, akivel a múltkor ismerkedett meg a KÖZÉRT-ben.
Barna, rövid hajat viselt, majdnem fiús frizurát. Arcában, mozgékony szemében, nagyon sok kedvesség bujkált.
– Kezét csókolom! – köszönt a fiatalasszonynak. Húsz évesnek gondolta. Azt, hogy asszony, tudta, a múltkor megfigyelte ujján a széles gyűrűt.
– Jó napot! – köszönt vissza.
Vágó Géza egy pillanatra megállt, mintha folytatni akarná a beszélgetést, de nem szólt, csak nézte. Az asszony ott ült egy padon, olvasott.
– Mit csinál? – kérdezte és letette a könyvet.
– Semmit, sétálok – magyarázta Vágó Géza.
– A többiek?
– Elmentek autózni.
– És maga?
– Nem volt hely, így itt maradtam.
– Jöjjön, üljön le – invitálta a fiatalasszony. – Gondolom, nem siet, ha már egyedül maradt.
– Neeem! – nyögte egy kicsit akadozva, és helyet foglalt a padon.
Szótlanok maradtak, hosszú ideig csak ültek. Vágó Géza úgy érezte, zavarban van, ilyenkor sohasem találta a megfelelő szavakat, pedig annyi mindent szeretne kérdezni ettől az ismeretlen asszonytól.
– Régen láttam – kezdte sután, akadozva.
– Szüleimnél voltam.
– Látogatóban?
– Igen – mondta lassan a fiatalasszony. – Így is mondhatjuk! – újabb szünetet tartott, majd folytatta: – Beteg voltam.
– Súlyos?
– Nem, dehogy – vágott közbe hirtelen, mintha már megbánta volna, hogy elkezdte az egészet.
– Valóban, sápadt – szólt kicsit tudálékosan és tetszett az asszony rövid haja, kedves mosolya.
– Most már jobb – mondta a fiatalasszony. – Az volt a baj, hogy sok vért vesztettem.
– Baleset?
– Nem.
– Akkor?
Nem válaszolt mindjárt, bánta is, hogy ennyire kíváncsi volt. Talán nem szabadna kifaggatnia ezt az asszonyt. Igazán semmi köze hozzá.
Lassan Vágó Géza felé fordult. Tekintetében szomorúság és fájdalom bujkált. Ezt mindjárt észrevette.
– Megmondhatom, abortusz – mondta csendesen. – Rosszul sikerült, hamar felkeltem és bevérzett. Három hétig feküdtem a kórházban, aztán még pihentem egy kicsit otthon.
– Nem akarta?
– A gyereket?
– Igen.
– Akartuk, mind a ketten – szünetet tartott. – A férjem is – folytatta.
– Nem értem, miért kellett elvetetni? – csodálkozott.
– Albérletbe, nem! Egy ágyrajáró nem teheti – mondta szomorúan. – Három lánnyal lakom együtt, egy szobában.
– Ez borzalmas!
– Igen, és mégis sokan csinálják.
– A férje?
– Katona.
– Régen?
– Még egy éve van.
– Más megoldás nem volt?
– Mindent megpróbáltunk – jegyezte meg csendesen, aztán hirtelen szünet állt a beszélgetésbe.
Vágó Géza cigarettára gyújtott, megkínálta a fiatalasszonyt is, de az visszautasította. Ő nagy szippantásokkal szívta.
– Várni kellett volna – szólalt meg a fiatalasszony.
– Szülei?
– Nem szóltak – válaszolta. – Ti tudjátok, mondták, amikor hazamentem.
– Hol laknak?
– Vas megyében.
– Onnan jött Pestre?
– Igen, öt éve.
– Mit remélt?
– A városban?
– Egyszerűen otthagyott mindent?
A fiatalasszony gondolkozott.
– Nem volt más választás. A többiek is jöttek, aztán amikor hazalátogattak, elmondták élményeiket. Ma már tudom, szépítették a dolgokat. Tetszett, csábított a város, döntöttem és jöttem. A nehézségek után pedig már nem volt visszaút. Szégyelltem volna megfutamodni, hazamenni.
– Megbánta?
– Nem, de nehéz.
– Férje?
– Behívták a házasságkötés után, egy hónappal.
– Talán várni kellett volna.
– Lehet. De tudja, olyankor, nem gondol arra az ember.
– Vidékről jött ő is?
Nagy vállalkozás így nekivágni a világnak – mondta Vágó Géza és arra gondolt, hogy nálunk a gyárban is sok ilyen ember dolgozik. Sohasem jutott eszébe, hogy ezeknek az embereknek a döntésén gondolkozzon. Egyet tudott, nekik volt erejük, hogy kiszakadjanak abból a szorításból, ami fojtogatta őket. Így kellene cselekednie, ez lenne a legjobb. Már olyan sokszor elhatározta magát, csak a tett, a befejezés hiányzik még most is…
– A többiek is ezt tették – magyarázta a fiatalasszony.
– Ezt választaná újból?
– Lehet – válaszolta a fiatalasszony. Hosszabb szünetet tartott, rendezte gondolatait. – Csak szépen! – fejezte be. – Több pénzt tennék félre. Így nagyon sokára jön össze annyi, hogy lakást szerezzünk. Tudja, kezdetben csábított a szórakozás, a tánc. Így van ez fiatalon. Ruha kellett, a pénz is kevés volt.
– És ketten?
– Ezért házasodtunk össze, csak a behívó áthúzta a számításunkat.
– Pedig még sokat kell várni.
– Egyedül – mondta a fiatalasszony. – És egyedül sokszor elviselhetetlen.
Ültek szótlanul, a játszótér kezdett elnéptelenedni, a szürkülettel a gyerekek is hazamentek.
– Nézze azt az öregasszonyt! – mutatott a fiatalasszony a tér túlsó sarka felé.
– Látom – válaszolta Vágó Géza és undorodva nézte a nagymamát, amint hazafelé tántorgott.
– Részeg!
– Tudom.
– Ismeri? – kérdezte csodálkozva a fiatalasszony és Vágó Gézára nézett.
– Igen. A nagymamám.
– Szörnyű! – hebegte zavartan a fiatalasszony és felállt, kezébe vette a könyvet, indulni készült. – Ne haragudjon – mondta halkan. – Nem akartam megbántani.
– Nem történt semmi, ez majdnem mindennapos dolog – válaszolta lemondóan.
– Borzalmas lehet! – szólt utoljára. – Mennem kell, majd találkozunk. Viszontlátásra! – és kezet nyújtott.
Hozzászólások