Mai sétámon néhány szem öklömnyi
őszibarackot vettem, azt a fajtát, amire
azt mondják: magvaváló, puha és édes,
pont, mint az emlékek, amelyek felélednek
és életre kelnek bennem, mikor az első
barackba beleharapok. A Gorkij fasorban
álltunk, 1974 forró nyarán, a gyönyörű
templom előtt, talpig mosolyban várt rám
a fiatal férfi, és én mentem felé, a sorsom felé,
miniszoknyában, húszévesen, épp akkor ért
véget a műszakom a Moszkva étteremben.
Nem tudtam, nem is sejtettem, hogy ez az
ember fogja meghatározni majd ötven évre
az életem, ő lesz egyetlen fiam apja, a férjem,
megannyi öröm és fájdalom, gyász forrása.
Akkor a nyári nap fénye aranyló glóriába font
minket. Kezemben barna papírzacskó, mert
őszibarackot vettem, ő pedig évekkel később,
már a közös házunkban mesélte el nekem,
hogy azonnal belém szeretett, mert olyan
suta voltam, és épp olyan édes, mint azok a
barackok a kezemben. Neki sok nővel volt már
dolga életében, a legtöbb hagyta, hogy ágyba
vigye az első randin, másokkal jól besöröztek, de
olyan, aki őszibarackkal várja őt, bizony nem
akadt másik, csak én. 49 évvel később édes
barackba harapok, és elárasztanak az emlékek.
2023 09 08
Hozzászólások