Menekülés
Talán egy hét telt el, amikor Vágó Gézát húga a gyár kapujában várta. Különösen nem akart sietni, a fürdést is komótosan végezte. A meleg víz felfrissítette egy kicsit. Felöltözött és lesétált a portára. Az öreg megnézte a táskáját, beidegzett hangon viszontlátással búcsúzott. Könnyedén lépett az utcára.
– Szia Éva! – köszöntötte húgát, aki fehér nyári ruhát viselt.
– Szevasz! – köszönt vissza a lány szomorúan és keményen.
– Csak nincs valami baj?
– Gyere gyorsan! – mondta izgatottan.
– Mi történt? – kérdezett tovább.
Hirtelen nyugtalanság fogta el, rosszat sejtett Éva megjelenéséből és ijedt arckifejezéséből.
– Apa, meg az az ember – hebegte zavartan – összevesztek.
– Összeverekedtek?
– Igen.
– Hogy került oda? Kicsoda az?
– A nagymama hozta.
– Minek?
– Nem tudjuk.
– Biztos ismerőse.
– Lehet – bizonytalankodott Éva. – De apa azt mondta, amikor hazajött, hogy ez nem kupleráj és a mama vigye a paliját a zöldbe.
– Részeg volt?
– Apa?
– Igen.
– Volt benne – mondta Éva. – Erre a nagymama nekiment apának, apa megütötte a mamit! – folytatta Éva és lassan, szipogva sírt. – Az az ember meg nem nézte tétlenül ezt a veszekedést, mert a mami régi ismerőse. Többször is mondta: – Nem engedi, hogy bántsák, ő megvédi bárkitől, mert őt ide vendégségbe hívták.
– Apát elkapta? – kérdezte és titkon örült is egy kicsit, legalább így megleckéztetik a faterját.
– Erősebb volt, mint apa. Három pofont kapott attól az embertől.
– Legalább hallgatni fog egy darabig!
Éva befejezte a szipogást, megtörölte az arcát.
– Ne sírjál! – nyugtatta húgát.
– Nem bírom ezt sokáig! – mondta Éva és elindultak.
Az úton szótlanul mentek egymás mellett. Vágó Géza arra gondolt, hogy az apja, nem ismer határt, ez az ember már teljesen eldurvult. Elveszítette egyszerűen, emberi magatartását. De mi lesz ennek a vége? Hová vezethet ez egyáltalán?
Nem talált erre megfelelő választ.
A lakásban feldúlt kép fogadta őket. A nagymama egy széken ült az asztalnál, anya a tűzhely mellett, apa a szobaajtóban egy sámlin. Ahogy megjelent Évával az ajtóban, anyja felkiáltott:
– Gyere fiam!
– Mi van itt? – kérdezte Vágó Géza, mintha semmiről nem tudna egy szót sem.
– Semmi! – mondta az apja egyhangúan, és ült a sámlin, továbbra is mozdulatlanul.
Vágó Géza meglepődött, ahogy apjára nézett. Arca véres volt, a szemhéja felrepedt. Valószínű a pofonok egy kicsit elölről találták el.
– És a felfordulás? – kérdezte, ahogy körbe mutatott. – Mi ez? – kérdezte még egyszer, de nem szólt senki. – Válaszoljon valaki, a kutya úristenit! – kiáltotta. – Ilyenkor csak hallgatnak? Mi?
Az öreg lassan felállt, kezével nekitámaszkodott az ajtó tokjának.
– Ez a mi dolgunk – mondta halkan.
– Szeretné, ha nem szólnának bele – mondta az anyja. – Ez csak az ő dolga.
– Te csak ne pofázz! – mordult az anyjára.
– Apám! – kiáltott erre mérgesen Vágó Géza és tett egy lépést előre.
– Az kellene, ütni, mint a répát! – magyarázta indulatosan az anyja, Nusi néni.
– Részeges disznó! – mondta a nagymama.
– Maga hallgasson! – ordította az öreg Vágó és a méregtől, meg az évek hosszú során megivott bortól, bíborvörössé vált a képe.
– Hatvan évesnek azt mondja kurva! – csóválta fejét Nusi néni.
– Semmi tisztesség nincs benne – magyarázta a nagymama.
– Elvetemült vadállat! – legyintett az anyja. – Egy roncs! – folytatta. – Egy szemét senki, nincs becsülete. Egy semmi! – fakadt sírva. – Megölöm magam! Megölöm magam! – kiáltotta rezignáltan.
– Csak öljed. Nem sajnál téged senki – kacagott fel az öreg.
– Fejezze be! – vágott közbe Vágó Géza és borzalmas haragot érzett az apja iránt. Most legszívesebben neki menne és ütné, verné. Térjen észre végre! Aztán hirtelen az jutott eszébe, mégiscsak az apja. Az apákat, pedig nem a gyerekek nevelik.
Éva bejött a konyhába, mert eddig a küszöbön állt.
– Itt senkitől nem tanul tisztességet az ember! – mondta határozottan.
– Így van! – mondta az öreg. – Nekem is ez a véleményem.
– Ki kíváncsi a te véleményedre? – kérdezte gúnyosan Nusi néni.
– Itt csak… – kereste a megfelelő szavakat, de nem találta, aztán nem fejezte be a mondatot. Beszédjéből ténylegesen érződött a félelem. – Itt mindenki megy a maga útján – folytatta. – Itt azt tesznek, amit akarnak. Ez meg ide hozza…
– mutatott a nagymamára.
– Te nyomorult! – mondta Nusi néni.
– Tíz év óta egy morgó roncs vagy! – szólt a nagymama.
– Öt év óta már tisztességesen meg sem kettyintettél! – szögezte le Nusi néni.
– Az kell nektek, mondtam az előbb is! – magyarázta az öreg cinikus nevetéssel. – Csak az a lényeg!
– Rohadt strici! – kiáltotta Nusi néni. – Dögölnél már meg!
– Csak élősködik itt a nyakunkon! – egészítette ki a nagymama.
– Nem visszük semmire!
– Itt fogunk megrohadni! – folytatta a nagymama.
– Ebben a koszban, ebben a nyomorban! – ordította az anyja. – Mert van egy rohadt uram, aki elissza az isten pénzét is – és tehetetlen dühében az asztalon álló vizeskancsót lecsapta a konyha kövezetére. Az apró szilánkok, csilingelve gurultak szét. A víz felverődött a falra és a konyhaszekrényre. Vágó Géza cipője is teleszaladt.
Az öreg felugrott, érezte elszabadult újból a pokol.
A nagymama nagyon mérges lett, valósággal belesápadt az arca. Sziszegve kiáltotta a fogai között:
– Megállj, nem éred meg a reggelt!
Nagyon rossz hangulatban érkezett a térre. Nem volt kedve semmihez. Legjobb lenne elmenni innen, messzire, ahol nem ismer senkit, mert ezt, képtelenség egyszerűen elviselni. Valóban, már annyiszor elhatározta, elmegy. Szakít ezzel a környezettel, talán nem is köti ide őt, olyan sok minden, mint azt gondolná. Talán lesz ereje, hogy végig csinálja.
Nem akart ilyen hangulatban senkivel sem találkozni, az egyedüllétre vágyott.
Sétált a téren, később minden cél nélkül lement az Izzóig. Arra gondolt, most már ténylegesen meg kell oldania, hogy elmegy otthonról. A saját életét akarja élni, még akkor is, ha a jelenlegiben van megszokás, meg kényelem, de legalább nem kell tűrnie, ezeket az állandó veszekedéseket.
Kint a Váci úton, az egyik kocsmában ivott egy üvegsört, majd visszament a térre. Leült a játszótérnél, a megszokott helyre és várakozott. Olyan kihalt volt a tér, mint még soha. Azon gondolkozott, vajon mi történhetett az emberekkel?
Jó fél óra múlva megjelent Gitta. Alacsony, barna asszony volt. A mozitól jött, és amikor meglátta, felragyogott az arca.
– Magával akartam találkozni – mondta lelkesedve.
– Sikerült.
Valamit szeretett volna mondani, látta az arcán, keresi a szavakat.
– Mi baj van? – Előzte meg kérdésével Vágó Géza és nem jutott eszébe az asszony neve. Pedig a KÖZÉRT-nél, utólag bemutatkoztak egymásnak.
– Szeretném megkérni valamire – kezdte a beszédet, és arcát elöntötte a pír.
– Segítek, ha tudok.
– Van egy üres lakás – mondta. – Itt a Garai utcában.
– Oda akar költözni?
– Igen.
– Csak úgy egyszerűen?
– Persze. Erre akarom megkérni. Segítsen!
Vágó Géza megdöbbent az asszony bátorságán. Nézte rövidre nyírt haját, most vette észre, milyen érdekes alakú így az arca.
– Kié a lakás?
– Valami öreg suszteré.
– Az hol van?
– Meghalt.
– Mikor?
– Két napja!
– Teljes lakás?
– Nem, csak egy műhely!
– Tanácson volt?
– Minek?
– Így szokták.
– Fél?
– Nem!
– Akkor segít?
– Természetesen, csak ne legyen belőle baja.
– Mások is csináltak már ilyet.
Álltak szótlanul, Vágó Géza az asszonyt nézte. Kedves szomorúság bujkált szemében. Szerette volna megölelni, vigasztalni. Sokáig gondolkodott, most mit tegyen? Aztán eszébe jutott a fiatalasszony neve: – Gitta!
Úgy döntöttek, még világosban megnézik a helyet. Az utcában nem találkoztak senkivel Egy magas, sárga ház után következett az a téglaház, amelynek az utcai részén volt a műhely. Kívülről szárnyas, barna ajtó, ugyan olyan színű ablakkal. A homályos üvegen keresztül benézhettek. A műhely üresen állt., a földön szétszórt újságpapírok, a sarokban egy rozoga vaskályha, szétdobált téglák. Az ajtón széles vaspánt, de karikában lemezből sajtolt, kék tetejű lakat lógott le. Nem lesz nehéz leverni.- gondolta Vágó Géza.
Aztán Gittát visszakísérte az albérlethez. Gitta összeszedte minden holmiját, két bőröndben elfért. Nehezen vitték, főleg a barna, nagy utazótáska volt súlyos.
Tizenegy óra lehetett mire a műhelyhez értek. Vágó Géza ügyesen leverte a lakatot, a vaspánt nagy csörömpöléssel zuhant a járdára. Ez nagyon megijesztette őket. Már teljesen megbánták az egészet. Gitta és Vágó Géza egymástól függetlenül, hirtelen arra gondoltak, legjobb lenne most egyszerűen elszaladni, de ezt nem vallották be egymásnak.
Bementek a műhelybe, a sötétség áthatolhatatlan volt, a bűz elviselhetetlen. Ablakot nyitottak, Gitta megpróbált rendet varázsolni, de sehogyan sem sikerült.
– Megbántam már – mondta szomorúan.
– Ez csak műhelynek jó – szólt közbe Vágó Géza.
– Igen.
– Mire számított?
– Ha sikerült itt maradni, később lakást is kaphatok.
Gitta leült a bőröndre. Vágó Géza mellé telepedett. Érezte, az asszony teste remeg. Átkarolta a vállát.
– Fél?
– Egy kicsit.
– Elmenjek?
– Nem. Maradjon.
Vágó Géza reggelig ott ült Gittával a dohos szagú műhelyben. Szemüket egy percre sem hunyták le. A hajnali világosság, más fényt adott ennek a rideg műhelynek. Azért barátságtalan maradt mindvégig. Ebből az egész éjszakából csak egy maradt meg számukra, az ölelkezésben telt idő izgalma. Vágó Géza reggel innen a Garai utcai műhelyből ment dolgozni. Fáradt volt egész délelőtt. Csak a fürdés frissítette fel egy kicsit. Izgult Gitta miatt, ezért elhatározta, hazafelé arra megy, megnézi.
A kocsmánál hallotta, hogy egy rövid hajú, fiatal barna asszony, az éjjel elfoglalta az öreg Csókás bácsi műhelyét, de a rendőrök reggel kilakoltatták.
Sajnálta Gittát, de hiába kereste mindenütt, nem találta. Csodálta bátorságát és tettét, ugyanakkor bosszankodott, hogy nem beszélte le erről a dologról, mert most már világosan látta, így kellett volna tennie. Igen, sokszor utólag okos az ember, persze ilyenkor, könnyű annak lenni!
A teret, a környező utcákat többször átkutatta, teljesen eredménytelenül. Már aggódni kezdett, amikor összefutott azzal a lánnyal, akivel Gitta lakott.
– Reggel sírva visszahozta a bőröndjét – mondta a lány. – Egy rendőr segített neki. Azt mondta, délben visszajön, de az óta nem látta senki a környéken.
– Köszönöm! – mondta szomorúan Vágó Géza a lánynak.
– Mindig mondtam neki, csak tisztességesen szabad mindent csinálni, de hát beszélhet az ember neki – legyintett.
– Van más ismerőse?
– Nincs, legalább is nem tudok róla.
– Akkor, majd csak előkerül – vigasztalta önmagát is.
Hozzászólások