Pergő képek
Három napig nem látta őt senki. A srácok sem tudtak róla semmit. Éva, a harmadik nap után, megvárta őt a gyár előtt. Vágó Géza nem szólt, hallgatott.
– Hol voltál?
– Nem mindegy?
– Anya kérdezi, hazajössz?
– Csak nem aggódtok?
– Apa az óta nem ivott.
– Szerencséje
– Tényleg elzavarnád?
– Megígértem.
– Mit érnél el vele?
– Legalább a többieknek nyugtuk lenne.
– És te?
– Többé nem megyek haza.
Éva csodálkozva nézett a bátyjára.
– Elhatároztad?
– Igen.
– Jó. Megyek és megmondom – szólt halkan és tágra nyílt, nagy szemmel nézte.
Vágó Géza valami csodálatot érzett, ahogy Éva bámulta őt. Eddig csak beszélt arról, legalább is gondolatban játszott a lehetőséggel, elmegy otthonról. A megvalósítás formáját, akkor még nem gondolta végig. Most eljött és egyelőre nem vitte a lába haza… A három nap közül az elsőn megpróbálta, de visszafordult. Ekkor döntött, többé tényleg nem megy haza. Élhetnek úgy, ahogy akarnak, nem törődik velük. Ő éli a maga, saját életét, azért csak ő lesz a felelős, egyedül.
Három éjjel Ibárinál aludt. A vacsoránál elmesélte, mi történt otthon, az öreg Ibári végig hallgatta, nem szólt semmit, csak annyit mondott:
– Itt maradhatsz egy-két hétig, amíg sikerül valamit kitalálni – azzal cigarettára gyújtott és belemélyedt az esti újságba.
Negyedik nap, Ibárival együtt, kimentek a térre. A többiek mindenről tudtak, így nem is akarták faggatni. Azonban észrevette az arcokon a csodálkozást, a bátorítást. „Nagy vagy a szemünkben!” – mintha ezt mondták volna, kivétel nélkül.
Kapás később elment Temesivel, hogy elhozzák a kiskocsit, a szépasszony költöztetéséhez. Ők hárman, egy korsó sör után, átmentek a Hoffman utcába.
A szépasszony már várta őket.
– Megjöttünk! – mondta Gedó.
– Többiek? – kérdezte.
– Jönnek, elmentek a kocsiért – mondta Vágó Géza és körülnézett az alacsony, kicsi konyhából és az abból nyíló, de semmivel sem nagyobb szobából álló lakásban. A salétrom, meg a penészfoltok, különös ábrákat rajzoltak a falra.
Az ő lakásukra emlékeztette, amely semmivel sem volt jobb állapotban, csak valamivel nagyobb, de nyomasztósága, bezártsága nem különbözött. A bútorok hiányoztak, a szoba közepén dobozok és bőröndök sorakoztak. Az asszony vette észre a többiek csodálkozó tekintetét.
– A régi bútort eladtam. Egy ócskásnak, még tegnap.
-Új életet kezd?
-Igen, remélem – mondta csöndesen.
– Hová költözik? – kérdezte Ibári.
– Sörétgyár utcába.
– Oda. Ahol az új házak épültek?
– Igen. Az a három sárga, emeletes.
– Ahol Gedó hülyéskedett egyszer? – kérdezte a többiektől.
– Igen, az – mondta Vágó Géza.
Segítsenek még csomagolni – kérte őket. Az edények szétszórtan sorakoztak a konyha kövezetén. Sötétbarna, nagy tévés dobozba pakolták.
Az asszony pálinkát hozott egy fehér üvegben.
– Megkínálhatom magukat? – kérdezte kissé zavartan.
– Ó, nem, köszönjük! – tiltakozott Gedó, aztán mégis elvették a poharakat,.
– Egészségére! – köszöntötte az asszonyt Ibári.
– Viszont! – válaszolta és koccintottak.
Tovább rakodtak.
– Mi nem járunk úgy, mint a bőröndös? – kérdezte Gedó.
– Milyen bőröndös?
– Akivel a téren találkoztunk.
Csodálkozó arccal nézték Gedót.
– Van egy fickó – kezdte Gedó. – A többiek ismerik. Minden héten átment a téren, egy nagy bőrönddel. Ez feltűnt a szomszédoknak. Egy darabig kíváncsian nézték, később valakinek gyanús lett és bejelentést tett a rendőrségen.
– Kiszúrták! – mondta Ibári.
– Persze, mindig vannak az embernek jóakarói – vágott közbe a szépasszony.
– Igen! – helyeselt Gedó és folytatta a történteket. – Aztán egyszer, egy reggel, amikor a szokásos időben vinni akarta a bőröndöt, megjelent a rendőrség.
– Lebukott az ipse! – kiáltott közbe Ibári.
– Tévedsz! – csitította Gedó. Kinyittatták a bőröndöt és meglepetésre, tudjátok mi volt benne?
– Szajré!
– Maszek meló!
– Bedolgozott egy kisiparosnak. – mondták egymás között.
– Nem! – intette le őket mosolyogva Gedó. – Szennyes ruha!
– Szennyes?
– Igen, mert a bőröndös ember felesége, egy patyolat mosodájában dolgozott, és hetente elvitte a szennyest, aztán este meg, hazahozta a mosott ruhát.
– Marha jó!
– A szomszéd meg ráharapott? Úgy kell neki – kacagott fel Ibári és a többiek is vele nevettek.
Kapás és Temesi beállítottak a kocsival.
– Itt a pelsped! – kiáltotta erőltetett hangon Kapás.
– Kétfogatos – jegyezte meg Vágó Géza.
– És öt lóerős, veled együtt! – mordult vissza.
A rakodás gyorsan ment. Gyakorlott mozdulatokkal megrakták, a lapos kis kocsit. Kapásnak, mint segédmunkásnak a trógerolás régóta a szakmája. A targoncavezető Gedónak is könnyen ment ez a meló. Ibári, mint sofőr a rudat fogta, a többiek tolták. Hangos nevetéssel és kemény zörgéssel vonultak keresztül a téren.
A Sörétgyár utcai házak közül a középsőnél álltak meg. A szépasszony, már ott várt rájuk, ő a közelebbi utcákat választotta. Ők a villamos miatt, kénytelenek voltak egy kis kitérőt tenni. Ez nem zavarta jó hangulatukat. Vidáman érkeztek meg. A dobozokat, bőröndöket percek alatt felhordták a harmadik emeleti lakásba.
Meglepetten álltak az ajtóban, amikor az első csomagokat felvitték. Hirtelen nem tudták eldönteni, hogy ez a lakásnak szól-e, vagy annak a fiatal lánynak, aki ajtót nyitott. A lakás két szobás, tágas és világos, a lány tizenhat év körüli, barna hajú, szép és nagyon bájos.
– Bemutatom – szólt az asszony, – a lányom!
Sután kezet fogtak, érthetetlen hangon, elmondták nevüket. A lányt Zsuzsának hívták, Vágó Géza könnyedén megjegyezte, mert ilyen nevű lánnyal, nem találkozott még.
Az asszony itt már borral, meg konyakkal kínálta őket.
– Egészségére!
– Az új lakásra!
– A lánya egészségére! – mondta Gedó és huncut mosollyal nézte a többieket.
– Köszönöm, hogy segítettek – szólt az asszony.
– Szívesen, semmiség az egész – magyarázta Kapás.
Ittak. Vágó Gézának jól esett a bor. Valósággal felfrissült tőle.
– Vette a lakást? – kérdezte az asszonytól.
– Nem, kaptam.
– Gyártól?
– Igen.
– Hány éve dolgozik?
– Ott, tíz!
– Mások is kaptak?
– A gyárból, most nyolcan. Ennyire futotta a keretből. Majd jövőre is, mások, akik rászorulnak.
– Ez igen! Csettintett nyelvével Temesi és lassan körbe járta a szobát.
– Igyunk még! – kínálta őket. – Tessék egy kis szendvics! – szólt az asszony és letette a tálcákat az asztalra.
A nagyobbik szobában új bútor állt.
Vágó Géza sóvárogva nézte ezt az „álom lakosztályt”. Minden zugát végig járta. Szerette volna sejtjeibe szívni a lakás részleteit. Nem a szépasszony lakása érdekelte, csak úgy általában. Ilyenre vágyott, egész családja, de azért nem tettek, soha, semmit. Az öreg nem is adott arra lehetőséget, pedig Nusi néni mennyire szerette volna. Talán, sohasem teljesül a vágya… Legalább addig nem, amíg az öreg Vágó él és így viselkedik. Itt, kicserélték az egész eddigi életüket, ezzel a lakással. Ezek után, valami nehéz szomorúság telepedett rá.
Egy órát maradt még. Röviden búcsúztak. Az utcán mondta Kapás, hogy az asszony pénz akart adni, de nem fogadta el.
– Mit képzelt? – kérdezte felháborodva.
– Szívességet kér, aztán meg kifizeti az embert.
-Szörnyű!
– Lakáshoz jutott, és ez a fontos!
– Az igaz, de hogyan?
– A pártitkár dugta!
– Honnan tudod?
– Hallottam.
– Ettől függetlenül, jó nő! – hebegte Temesi.
Igen
– A lánya?
– Még fiatal – mondta Kapás.
Az utca végéről visszanéztek. Ott könyököltek az erkélyen és integettek.
– Felmásznál? – kérdezte Gedó, Temesit.
– Kétszer is!
– Fene a pofádat – tette hozzá és a többiekkel együtt visszatolták a térre az üres kocsit.
Öt napja szakított régi otthonával. A gyárban, az ebédről jött vissza és Pötyivel beszélgetett döntéséről, amikor a hangosba bemondták nevét, azonnal menjen a portára!
Az izgalom és riadalom vegyes érzelme futott végig rajta. Éva sápadt arccal várta.
– Azonnal gyere haza!
– Történt valami? – kérdezte és a kérdéssel együtt, ő is izgatott lett.
– Apát elvitte a mentő!
– Kórházba?
– Igen.
– Verekedett?
– Nem. Rosszabb.
– Mondjad! – sürgette egy kicsit.
– Részegen jött haza.
– Tudtam, hogy nem bírja ki. Az a pár nap szünet, csak megtévesztés volt.
– Nagyon részegen érkezett meg. A bejárati kaputól Aszódi bácsi vezette be. Csodálkozott is, így berúgni? – mondta.
Éva zsebkendőt kotort elő. – Apa le akart feküdni, de a konyhában összeesett.
– Nem ismer határt – magyarázta Vágó Géza emelkedett, fölényes hangsúllyal. – Hányszor mondtam én? – egy kis szünetet tartott és folytatta: – Beszélhetek a vakvilágba, semmit sem ér! Íme, ez lett a vége!
Éva mérges lett.
– Velem ne veszekedj! – mordult bátyjára.
– Ne haragudj – kérlelte húgát.
– Gyere haza, anya hív!
– Megyek! – mondta csendesen és visszament.
Éva várt, Vágó Géza fél óra alatt elintézte a kilépőt, az átöltözést és indultak haza.
Nusi néni sápadt, riadt arccal várta. Vágó Gézának ez a riadalom szokatlan volt. Anyja aránylag vidámabban fogadta őket korábban. Ez a látszat vidámság volt az egyetlen szál, amely összetartotta a többiekkel.
– Elvitte a mentő – mondta lesújtva.
Vágó Géza gúnyosan vetette oda:
– Kellett neki inni!
– Pedig négy napig nem ivott.
– Mert üres volt a zsebe – folytatta most már mérgesen.
Nusi néni összecsapta a kezét.
– Hogyan lehetsz ilyen? Tényleg beteg!
– Fenét beteg – legyintett. – Lehet, hogy már józan. Kimosták a gyomrát és kész.
Megállt, tartott egy kis szünetet, majd folytatta:
– Ott marad az elvonón, legalább nyugton lesz.
– Te is elmentél – mondta Nusi Néni.
– Minek legyek itt?
Nusi néni sírni kezdett, szipogva, majd egyre keservesebben.
– Jó, menjetek csak – mondta. – Nem számít már semmi! A saját gyerekei, megtagadják az embert.
– Ugyan anya – kérlelte Éva és megölelte.
Vágó Géza érezte, talán egy kissé, túllőtt a célon, nem kellett volna így viselkednie. Szégyellte magát.
– Ne haragudjon – mondta halkan és megsimogatta az anyja vállát.
Nusi néni hangos trombitálással kifújta az orrát.
– Be kellene menni a kórházba – szólt csendesen.
– Legalább megnézzük – tette hozzá Éva.
– Az orvossal is jó lenne beszélni – magyarázta fiának, aki cigarettára gyújtott és nagy erővel fújta a füstöt, a konyhába szorult levegőbe. – Igaz, nincs pénzem.
– Minek az?
– Legalább egy ötszázast adni kell! – szögezte le és leült egy hokedlire. Kezét fáradtan az ölébe ejtette.
– A nélkül is rendbe szedik – legyintett Vágó Géza.
– Így szokás ez!
– Talán szoktatás?
– Csak úgy, odaállítsak?
– Egyelőre, megnézzük!
– Eljössz velünk? – és a kérdésre mosoly futott végig Nusi néni arcán.
Az apámról van szó – mondta Vágó Géza, és idegességében kidobta a meggyújtott cigarettát az udvarra.
– Fiam! – remegett a hangja Nusi néninek az izgalomtól.
– A nagymamát is elvihetnék a mentők – indítványozta Éva.
– Hol van?
Ez eddig nem jutott senkinek az eszébe, tényleg, merre lehet a nagymama? Nusi néni mérgesen, járkálni kezdett a konyhában.
– Nincs ebben a családban semmi rend! – kiabálta hirtelen. – Semmi szokás. Mindenki azt tesz, amit akar!
– Igen, ez a baj – gondolkozott hangosan Vágó Géza. – Nincs összetartás.
– Semmi, egy kicsi, egy szikrányi sem! – jegyezte meg Éva és tovább vasalt a szobaajtóban felállított asztalon.
Kívülről zörgés hallatszott, majd tompa lépések zaja. Mindnyájan az ajtót nézték, ahol megjelent a nagymama töpörödött alakja. Megállt a küszöbön, az ajtónak támaszkodott. Látszott rajta, hogy fáradt. Szeszt ihatott, ha nem is sokat, de mozgásán látszott a darabosság.
Nusi néni szörnyülködve csóválta a fejét:
– Tessék, most ő kezdi – és nagymamára mutatott.
Éva szélesre tárta az ajtót. A nagymama réveteg szemmel bámult a konyhában állókra. Nézett, kitartóan, szótlanul.
– Most meg veled kell veszekednünk? – kérdezte Nusi néni.
– Soha sem lesz ennek vége? – folytatta mérgesen Vágó Géza.
Nusi néni hirtelen a fejéhez kapott, mintha megszédült volna. Vágó Géza megfogta a kezét, leültette.
– Nem bírom idegekkel – nyögte fájdalmas arccal.
Éva letette a vasalót.
– Én elmegyek innen – jelentette ki és leakasztotta kabátját a fogasról.
– Ezt tudjátok! – vágott közbe Nusi néni. – De mást, semmit!
Vágó Géza megállt az ajtóban. Éva vele szemben. Néztek egymásra, de nem szóltak. Elvette a kabátot húgától és visszaakasztotta a fogasra. Éva lassan megfordult és visszament vasalni.
Hozzászólások