A kés!
Igazat adott Évának. Így kell ezt csinálni. Most már ő is azon a ponton van, hogy elmegy. Pötyivel szeretik egymást, elveszi feleségül, erről beszéltek már. Ma délután hatkor, találkoznak.
A melóból eddig egyenesen ide jött a térre. Még csak három óra. Legalább beszélget a srácokkal, de nem érti, hol vannak. Egyik sincs itt.
Körülnézett.
– Az öreg Marosi! – jutott eszébe hirtelen.
A kocsma, teli volt emberekkel. Kért egy fél konyakot, aztán megállt a pultnál, nézelődött. A régi ismerősök, mind ott ácsorogtak. Grúber Pali észrevette.
– Szervusz, egy komám! – mondta, de a nyelve rettenetesen akadozott. – Mit iszol?
– Köszönöm, csak ezt! – mutatta a poharát.
– Konyak?
– Igen.
Hozott egy újabbat, erősködött, igya vele meg. Vágó Géza a békesség kedvéért engedett. Közben nézte óráját, lassan menni kell, közeleg a hat óra. Mosakszik, borotválkozik, aztán már gyorsan elszalad az idő.
Elindult haza, a téren, kint a levegőn érezte, valahogy a fejébe szaladt, ez a két konyak. Otthon, csak az öreg Vágót találta. Nem szóltak egymáshoz. Az öreg, egyszer megállt az ajtóban, figyelte mit csinál, de nem kérdezett semmit. Cigarettára akart gyújtani, a mosdás után. Nem talált cigarettát a nadrágjában, sem a konyhában. Pedig emlékezett, hogy kért egy dobozzal, az öreg Marositól.
– Hol a cigarettám? – kérdezte.
– Nem láttam – mondta az öreg Vágó.
– Mindennap elmegy két dobozzal – mérgelődött. – A fene enné meg!
Hiába kereste, nem találta. Benézett mindenhová, semmi eredmény. Aztán hirtelen, az újságok mellett, ahol az öreg ült, ott volt a cigaretta.
– Hogy kerül ez ide? – mutatott a dobozra.
– Elvettem.
– Akkor miért mondta, hogy nem látta? Nem értem magát apám? – csóválta fejét. – Nincs pénze cigarettára? Van! – felelt a kérdésre is. – Csak azt másra költi! – megállt egy kicsit. – Megmondjam mire?
– Kíváncsi vagyok! – vetette oda az öreg, de hangja feszült volt.
– Italra! Tudom, stikában a nagymama hozza haza. Tessék, itt az üveg! – kihúzta a szekrény mögül. – Ez is az! – mondta és az üveget a pokróc alól, vette elő. – Az orvos megmondta, vége lesz! Nincs tovább! Vagy meg akar halni?
– Nem.
– Akkor miért iszik? – kérdezte és levette magáról az inget, kiment a konyhába, hogy közben borotválkozzon. – Most is ivott – magyarázta tovább. – Különben, semmi közöm hozzá, napok kérdése és elmegyek. Itt hagyom magukat, mint Éva.
Szappanozni kezdte az arcát.
– Aztán verheti a mellét, milyen szép kis családot, tudott összecsinálni. Nyugodjon meg, a Lali is elmegy innen. Egyedül maradnak. Aztán elpiálhatják az életüket.
Dugó pukkanását hallotta. „- Biztos iszik, megint.” – gondolta. Nem nézett hátra, nem érdekelte az egész. Pengét vett elő, belehelyezte a készülékbe, de a zsilett felakadt. Sehogy sem tudta kiszabadítani, a kezével nem akarta piszkálni, hátha elvágja az ujját. A konyhaszekrényből kést vett elő, azt dugta alá, feszítette. Így már helyre ugrott. A kést ezután az asztalra dobta.
– Nagyon lesüllyedt maga faterkám. Szégyellem, hogy az öregem ilyen, senki ember. Az ilyen részeges palikat, összegyűjteném – mondta a magáét Vágó Géza.
A borotva jól fogott, simán fénylett az arca.
– Maga, sohasem gondolkozott azon, mit tett eddig? Valami értelmeset? Mit csinált? A három gyereken kívül? Mit? Semmit faterkám, semmit!
Ahogy így beszélt, hirtelen megvágta az arcát. Timsót keresett, bekente. Arcának másik oldalát borotválta.
– Így élni? – folytatta. – Megáll az ember esze. Semmire se vitték, elpocsékolták az életüket, a szép éveiket. Nem baj, én másképpen csinálom. Az biztos! Elfelejtem ezt a pocsolyát.
Zörgést hallott, de nem nézett oda.
– Nem fogod elfelejteni! – sziszegte az öreg. A hang közvetlen közelről jött. Vágó Géza megfordult, vele szemben az apja, kezében a kés, az asztalról. Megijedt, el- akarta venni tőle, előbbre lépett. Az öreg döfte a kést, de a szúrás a vállát érte. Felhasította a bőrt, a vér végig szaladt csupasz mellén.
– A kést! – kiáltotta. – A kést adja ide! Hallja, adja ide! – de az öreg görcsösen szorította, nem engedte. Megfogta a csuklóját, csavarta, de az öreg továbbra is ellenállt. Dulakodtak, lökdösték egymást, majd leestek a konyha kövére. A forgásban a kés először az öreg bordái közé fúródott, majd a combjába. Olyan éles volt az a rohadt kés, hogy a dulakodásban, a szőrt egy kisebb bőrdarabbal levitte a bal kézfejéről. Végre sikerült kicsavarni kezéből az éles, hosszú, villogó pengéjű kést.
Az öreg ott feküdt a kövön. Vágó Géza, ahogy felállt, akkor vette észre, hogy két helyen is vérzik, ez a lesoványodott öregember.
– Most mit tegyen? – villant át agyán és remegő idegesség fogta el. – Telefonálok a mentőknek!
Feltépte az ajtót és úgy félmeztelenül, véresen, kirohant az utcára.
– Telefon a szemközti házban! – jutott eszébe.
Tárcsázott. Az első búgó hang mire kiment, olyan volt, mint maga az örökkévalóság. Mintha nem akarna odaérni, sohasem! Aztán megszólalt, egy férfihang:
– Tessék, mentőszolgálat!
– Halló mentők? Kérem, azonnal jöjjenek. Tomori utca ötvenkettő… Vágó Géza vagyok… Megöltem az apámat… Még él, siessenek… – de többet nem tudott mondani, mert minden ereje elfogyott.
Négyen ültek a téren, a játszótér melletti padokon:
– a huszonegy éves, szőke, alacsony termetű, farmernadrágos Kapás Mihály, segédmunkás;
– a húszéves, barna, nyúlánk, sárgapulóveres Temesi Géza, hegesztő;
– a tizennyolc éves vöröses hajú, szeplős, középtermetű, sportzakós Gedó György, targoncavezető;
– a huszonhárom éves, fekete hajú, vastaghúsú, középtermetű, fehér balon dzsekis Ibári Lajos, autószerelő, amikor a mentő, szirénázva kifutott a Tompa utcából a térre.
Szirénája élesen hasított a levegőbe, ezen a csendes őszi délutánon. Elhajtott a mozi előtt és a KÖZÉRT-nél, befordult a Tomori utcába.
– Már öt óra – mondta Temesi és felállt. – Hol császkál Vágó Géza? – kérdezte csodálkozva a többieket.
– Ki tudja! – legyintett a farmernadrágos Kapás.
– Ennyit, nem szokott késni – aggodalmaskodott Gedó.
Ibári szótlanul ült a padon, csak nézett mereven a Tomori utca irányába. Látta a mentőautó fehér végét, meg azt, amint egy fehér köpenyes, fiatal, meg egy szürke ruhás, középkorú férfi, sietősen futnak a kihúzott hordággyal. Egyenesen az ötvenkettes számú házhoz, Vágó Gézáék udvarába.
Ekkorra már a kíváncsiskodókból kisebb tömeg verődött össze az utca végén.
– Odanézzetek! – kiáltott fel Ibári és a mentőautó irányába mutatott.
Egyszerre mozdult meg mind a négy fiú, futottak a téren át.
– Ez a Vágó Gézáék háza!
A tömegtől nem kerültek közelebb a kapuhoz.
– Történt valami? – kérdezték többen is.
– Helyet, helyet! – kiabált egy szürke kalapos férfi.
Ibári látta meg elsőnek a hordágyon, az öreg Vágó Antalt. Fehér, sápadt arca olyan volt, mint az irkalap. Ráncai kisimultak, apró szemei még kisebbek lettek.
– Gézának a faterja! – mondta többieknek.
A fehérköpenyes, meg a szürke ruhás, hozta a hordágyat a mentőautó felé. Ahogy közeledtek, a tömeg úgy engedett. Többen, a hordágyat vivő két ember után futottak.
– Miért tette? – kérdezte kíváncsian egy overálos férfi.
– Megölte az apját! – hangzott a kijelentés egy ősz hajú férfi szájából.
– Az apját? – kérdezett vissza csodálkozással Temesi.
– Azt, láthatja!
– Él még! – kiáltott fel Temesi.
– Késsel szúrta meg! – mondta tudálékosan egy alacsony, gyűrött ruhájú, kalapos ember, aki a házból jött éppen az utcára és hallotta a beszélgetést.
Kérdően néztek többen erre az emberre, aki megállt egy pillanatra.
– Verekedtek. A fiú az apjával. Nem szégyenletes? – tette hozzá még, aztán lassan tovább sodródott a tömeggel.
Mind a négyen ott álltak szótlanul, a kapubejárattól talán hét méterre. Nézték a mentőautót, ahogyan visszatolatott a térre. Ügyesen megfordult és vijjogó szirénája felverte a Vasvári utca csendjét, ahogy végig hajtott rajta.
Az autót már régen nem lehetett látni, de a sziréna hangja időnként vissza-visszatért az esti csendben, a Baross utca felől.
Gedó György, indult el elsőnek Vágó Gézáék lakásához. A többiek szótlanul követték. Az udvari lakások ajtajában, ott álltak a lakók. Értetlen, csodálkozó, réveteg arccal néztek maguk elé, mintha a történtekből, nem értenének semmit. A baloldali első lakásból, kihallatszott a rádió hangja, valami zene szólt, a megdermedt csendben. A hátsó lakásban ajtó csapódott, fakanál dobbant a lábas szélén, ahogy keverés után, a háziasszony leverte az ételmaradékot róla. Krumplisszag keveredett a zenével, meg egy kislány keserves sírásával.
Vágó Géza, a szőke hajú, középtermetű bőrgyári művezető, ott ült fehér ingében, melyen a vállánál átütött a vér, szétszaladt rajta, mint itatóson a tinta, lehorgasztott fejjel a nyitott konyhaajtó küszöbén.
A srácok megálltak előtte. Nem szóltak, csak nézték Vágó Gézát, egyszerűen, értetlenül.
– Géza! – szólt elsőnek Ibári Lajos.
Vágó Géza a megszólítás ellenére, mozdulatlanul ült tovább, mintha nem történt volna semmi. A szomszéd lakás ajtaja, nyílt csak ki, egy kisfiú állt meg a küszöbön, kíváncsi tekintettel. Rágott valamit, monoton egyhangúsággal.
– Mi történt veled? .- próbálkozott meg újabb kérdéssel Gedó. Vágó Géza most sem felelt, csak ült szótlanul, a sáros küszöbön.
Ez a csend nagyon hosszan tartott. A srácok Vágó Gézát nézték. Ő, pedig csak arra gondolt, az a pillanat bekövetkezett, amit olyan régen tervezett már, hogy elválni, elhagyni őket, elmenni innen. Csak az a baj, hogy nem így, ezt még a kezdetben sem akarta. Nem értette, miért ragadta fel a kést az öreg, miért hadonászott vele. Ő nem akarta, tényleg nem, csak elvenni tőle, tényleg csak elvenni…
A srácoknak kellene mondani valamit, ha többet nem is, talán pár mondatot, magyarázatként. Most azonban, nem jutott eszébe semmi, semmi olyan, amelyet ők elfogadnának.
Az ajtóban autó állt meg, hallotta a fék csikorgását. Látta a kékruhás rendőröket, amikor kiszálltak a kocsiból. Ekkorra már, mindenre elkészült. Várta is őket. Látta, amint egyre közelebb kerültek.
– Jó napot! – köszönt az egyik rendőr, megállt, tisztelgett. A másik rendőr, kissé távolabb maradt.
– Vágó Gézát keressük! – mondta nyomatékkal és körbenézte a fiúkat. Vágó Géza lassan felállt, tett egy lépést a rendőr felé, aztán nagyon halk hangon, csak ennyit mondott:
– Én vagyok!
– Ön volt, aki hívta a mentőket?
– Igen
– A kórház, jelenlegi megállapítása szerint, a sérülések szúrt sebektől származnak. Mit tud erről? – kérdezte a rendőr.
– Dulakodtunk és apám kezében kés volt!
– Parancsunk van, hogy előállítsuk! – magyarázta a rendőr.
– Ahogy gondolják.
– Akkor szíveskedjék velünk jönni – mondta a rendőr.
– A lakást? – kérdezte Vágó Géza bizonytalanul.
– A törzsőrmester itt marad! – magyarázta és a kapuban álló, harmadik rendőrnek intett, aki megindult az udvaron keresztül.
Ott az ajtóban megállt egy pillanatra, körülnézett. Erre a házra, az udvarra, amelyben eddig élt, egy negyedszázadot, ahol a kiöntött mosogatólé, feláztatta a virágágyások földjét, ahol a lakók súrolták fehérre a küszöböket, hogy némi tisztaság maradjon utánuk, ahol a sufnik szürke deszkái visszaverték a délutáni tűző napot, ahol a vécék, fehér sora, lezárta ezt a szűk kis világot, ahol élt eddig. Látta barátait, döbbent és kérdő arcukat, leolvasta a kérdőjelek sorává alakult, egyhangú miértet.
– Menjünk! – mondta a rendőr és megérintette a vállát.
Hozzászólások