Marcus Aurelius utolsó könyve
Az első utam a Danubius partjára vezetett, megálltam a fűzfák alatt, elégedetten néztem jobbra és balra: hatalmasan hömpölygött a folyó. Védte, biztonsággal védte a Birodalom határát. Túlnan erdők és hegyek, vadak és barbárok. Az már idegen rengeteg, kvádok lakják és markomannok. Meg gepidák. Micsoda nevek. Valahol a túlparti füzek közt, ott ömlik a Danubiusba a Granua folyó, innen nem látszik a torkolata, csak az eszem tudja, merre van, meg az emlékezet. Ott lőttem szarvast meg bölényt, medvét meg hiúzt. Ott vonultunk kelet felé, még néhány éve csak, amikor… Az ütközetet elmosta a vihar, az ellenségeket villám vágta agyon, kétszer is, háromszor is, egymás után. Akkor hittem utoljára az istenekben, azon a napon. Vagy inkább, akkor bizonyosodtam meg róla, hogy az istenek a Birodalmat segítik. A Birodalom istenei és főistenei ők. Istenek nélkül nincs Birodalom. Istenek nélkül a Birodalom összedől. Össze fog dőlni. Azóta, hejh, azóta már nem hiszem annyira az isteneket, a Birodalomban se hiszek annyira. Mintha már csak egyetlen istent hinnék. Még a végén keresztény leszek.
A Danubiuson bárka ereszkedett alá, a parti őrség nehézkes naszádja. Az a széles orrú, amelyik képes a parti fövenyre kifutni, amelyiken mintha bástyasor volna a fedélzet mindkét oldalán. Középen a hajómester a dobbal, ütötte rajta az ütemet a bárkahúzó rabszolgáknak, akik csapták és merítették a hosszú lapátokat. Csapták és merítették, és a hajó ment. Ment fölfelé, ha kellett és röpült lefelé. Most lefelé röpült, el is tűnt idővel jobbra, a folyó kanyarulatában. Nem látszott a dobos, és nem látszottak a bárkahúzó rabszolgák sem. Ne érje nyílvessző őket, ha ellenség támad a bárkára. Kár a betanult dobosért, kár a bárkahúzó, betanult rabszolgáért, jobb, ha rejtve maradnak. Amint eltűnt szemem elől az őrnaszád, a tompa dobzaj zavarni kezdett. Megfordultam és visszaindultam a házba.
A ház éppen megfelelt a szándékomnak. Hogy benne töltsem életem hátra lévő részét. Hogy egyetlen kődarabbal se legyen több, mint ami a legszükségesebb. Hogy eltöprenghessek, mit tartottam korábban természetesnek egy lakóházban, mit már szűkösnek és mit botrányosan szegényesnek. Már persze egy császár számára. Istenek, hol van ez mindattól, amit régen… És most, ahogy bejárom, ahogy használom magam kedvére, hozzám simul, és kezes állatként a lábaimhoz fekszik a ház. Nyugalmat ígér, ha kinyújtom két karomat, nem érinthetem a falait, kezem a mennyezetet se tapinthatja. Hely benne bőven van papirusztekercseimnek, ágynak, asztalnak, a nehéz tábori bőrszékeknek, amiken ülök, és amiken a vendégeim is ülni kénytelenek, ha engem akarnak látni. De nincsenek vendégeim. Magam vagyok, a legjobb társaságban tehát, amelyet a természettől ajándékba kaphatok. Vagy amit magamnak kikövetelhetek ennyi idő után. Hát persze, egy ember számára. Aki nem akar más lenni, mint ember. Csak ember. Aki már nem császár és nem hadvezér, aki nem hajódobos és nem bárkahúzó rabszolga. És légiós sem és társuralkodó sem, meg eraviszkusz szőlőműves sem és egyiptomi szépítőszerárus sem. Milyen nehéz is leírni, mi az ember. Mi mindent kell megtagadni ahhoz, mi mindent kell lefejteni magadról ahhoz, hogy emberségedhez közelebb kerülj, hogy minél tisztábban csak ember legyél. Talán bizony egy élet kell hozzá, hogy fölépítsd emberségedet, és ugyanúgy egy élet, hogy megőrizd és tisztán tartsd emberségedet, hogy leszaggasd róla napról-napra, amit a kényszer, a mások törleszkedése és a saját lustaságod hozzá tapasztott. Ami már szinte belenőtt bőrödbe, amit már alig bírsz letépni, sőt már szinte sajnálsz eldobni. Amiről már azt hiszed, magad vagy, amivel már azt hiszed – gazdagodtál, erősebb és színesebb lett emberséged. Lökd el magadtól nyugodtan, a szíved meg fog könnyülni, és magadra ismersz ismét, ha a tükör elé állsz.
Szép fehér a ház, négyszögletű, bár az egyik sarka kurtább a többinél. Itt egy juharfa nőtt, amit ki akart vágatni a pallér, amikor az építkezés megindult. A munka gyorsan folyt, császárnak épült (akkor még császár voltam). Már ott várakozott a két fejszés, amikor rámutattam a juharra: – Az ott marad! – Akkor még parancsoltam. A pallér a homlokát ráncolta és engedelmeskedett. Aztán a fiam is szólt a juhar miatt, akkor még a császár fia volt, szólt. Ma ő a császár, ma szó nélkül kivágatná a juhart. Hajh, a juharok sorsát nem a juharok intézik!
Rajtam kívül csak Dithyrambosz lakik a házban, a szolganépek a háztól jó kőhajításnyira laknak. Így rendelkezett… kicsoda is, a pallér, az őrség centúriója, a császár? Szóval ők ott laknak, mi pedig itt. Dithyrambosz afféle írnokom volt, hurcoltam magammal hadban, békében. Írást is ismert, rajzolt is szépen, a nevét is effajta képességei után kapta. A szülőföldje Málta, egy kicsikét fekete a bőre, de csak, mint a máltaiaknak. A városát nem látta évtizedek óta, a hazájában élt: a Birodalomban, a császári udvarban. Nagy haza ez, mozgékony és végtelen, magunkban hordozzuk: ahol mi vagyunk, ott a hazánk.
Dithyrambosz hű kutya, vagy több: hű ember. A kutya mindig hűséges, ha elverik is, visszatér. Az ember tudatosan hű, ha hű. Az emberi hűség szerzett adomány, Dithyrambosz mellettem szerezte a hűséget. És mellettem gyakorolja, sose fogy el ez a szerzemény. Hogy hű, maga se tudja, a hűség számára egyedül lehetséges létforma. Mégis csak kutya!
Dithyrambosznak a fejformája hasonlít az enyémhez, a szakálla ugyanolyan göndörfehér, mint az enyém. Vagy inkább: olyan volna. De Dithyrambosz kínos gondossággal lenyesi a szakállát rövidre, hogy eszébe ne jusson senkinek hasonlóságot fedezni föl kettőnk között. A pártus háborúban (van annak húsz éve is!), egy lángoló bozótoson keresztülvonulva lángot fogott és leégett a szakállam, Dithyrambosz álszakállal változtatta el magát, nehogy hasonlítson egymáshoz császár és írnoka. Mára kopasz lett, a füle megnyúlt, a tarkója ráncos, a két szeme táskás két kutyaszem, megnyugodott Dithyrambosz, más formájúvá öregedtünk.
Egy fedél alatt sose laktam vele. A hadi sátorban őrök és szolgák, futárok és étekfogók, itt, a szigeti házban ő az egyetlen ember, ami mindenre való. Semmire se való, a szeszélyeimre. Nincsenek szeszélyeim. Ha szeszély, ami megmaradt belőlem – fájlalom. De ezt Dithyrambosz nem tudja.
Aki még szolga van itt, odébb él, lejjebb, nyomorultabb helyen. Ha én császári módon élnék, ők jó házban laknának, de mert én megelégszem a szerénnyel, nekik csak nyomorult jár. Mindenképen rosszabb, mint nekem. Ezért nem kellett volna lejjebb adnom az igényeimet. Nekik nincs másuk, csak a házuk, nekem csak másom van. Amit a házamban tartok. Nekik csak az, amit kapnak a Birodalomtól. Hogy engem… szolgáljanak, őrizzenek? Mindegy. Révész, kertész, meg még egy asszony is, aki kecskét tart. Tejet a gyomromnak, túl sokat rázódtam lóháton életemben, túl sokat éltem vadhúson, most kell már a kecsketej.
A sziget hosszan nyúlik el a parthoz simulva, fűzerdő, éger, az az egyetlen juhar, bozótos. Nem való semmire, nekem jó lesz. Nekem jó volt akkor is, amikor hajóra kellett rakni a hadinépet, egyszerre hetvenkét hajóra, aztán átrontani vele a markomannok földjére, egyszerre mind a hetvenkét hajóval. Hogy észre ne vegyék a készülődést, ahogy a hajókat fölszereljük, telerakjuk bárkahúzó rabszolgával meg dobossal, íjásszal és csóvahajítóval, gyalogossal meg lándzsavivővel. Ott álltak a hajók mind a hetvenketten, abban a kanyargós, szűk csatornában, amelyik a sziget és a part között húzódott. Amelyik csak olyan mély volt éppen, hogy a hetvenkét bárka meg ne fenekledjék az alján, és olyan magas a szigeten az égeres és a bozótos, hogy a hajók ne látszódjanak ki a túlpartiaknak. Rájuk rohantunk, partra szálltunk, akkor szerettem meg ezt a szigetet. Nem jártam erre évekig, olyan világvégének éreztem. És most elkezdtem vágyni a világvégére, nagy csöndességűre, ahol el lehet merengeni, ahol talán még írni is lehet. Ahol a világvégére vágyakozó embert a határfolyó és az őrnaszádok biztonságban megőrzik a barbároktól. A Birodalomtól távol, de a Birodalmon belül. Hát persze, hogy a Birodalmon belül, élet csak a Birodalmon belül van. Extra Imperium non est vita… Ahol érzem a Birodalmat, az én Birodalmamat, és a Birodalom is érez engem. Ahol érzi a császára jelenlétét. A volt császáráét. Igényli a Birodalom a császár, a volt császár jelenlétét? Vagy ingerli a Birodalmat a volt császár jelenléte? Vagy tökéletesen közömbös a Birodalomnak a volt császár? Nem tudom, de még azt sem, mi volna jobb a Birodalomnak, és mi volna jó nekem. Mostantól kezdve kis betűvel fogom írni azt, hogy Birodalom. birodalom. Nehéz leírni és szégyellem magamat. De most jó, hogy leírtam. birodalom, birodalom, római birodalom. És én a római birodalom volt császára vagyok. Nem írom le magamról azt többet, hogy császár. Azt írom inkább, ha magamról beszélek, hogy Marcus, esetleg Marcus Aurelius. Azt azért nagybetűvel.
Commodusnak nem tetszett a gondolat, hogy erre a szigetre jövök. Bizonyosan azért, mert nem ő találta ki, ő a tiburi dombokat gondolta, a paaesai öblöt, vagy valamelyik görög szigetet. Ő nem járt itt velem a markomannok ellen, nem vadászott velem szarvasra és bölényre, medvére és hiúzra. Commodus nem szeret vadászni. Commodus – valljuk meg – félti a bőrét. Vadászállásból szívesen agyongerelyezi az oroszlánt, ha elébe hajtják, a leopárdot csak akkor, ha előbb megvakítják. Ilyen Commodus. Nem ismeri a hűvös erdők csendjét, az alkonyi csörtetést, a vadkanagyarral szembe feszülő római kardot, Commodus vérengző, ami persze sok embernek tetszik manapság.
Szóval a sziget… Rosszallotta Commodus, ráncolta a homlokát, hallgatta volna az érveimet, hogy kiforgathassa őket, de én csak közöltem, hogy ide költözöm. Ide vonulok vissza a császárkodás után. Vagy inkább a császárkodás elől – nem érezte a különbséget. Commodus különben a fiam és derék fiú. Megtanult sok mindent, amit fiú megtanulhat császári apja mellett.
Bölcs szokás ez a római birodalomban, hogy a császár maga mellé emeli a fiát, hogy társcsászárként megismerje a birodalom gondjait, és megtanulja a gondok elhárításának módjait. Megterheli a császár az átélés és a gondolkodás súlyával a társuralkodót, de megtartja magának a döntés kényszerűségét. Aztán, ha császár lesz a társból, már övé a felelősség súlya is. Nagy súly ez, de mámorítóan nagy súly. Császári súly. Apám, Pius, féltett, óvatosan hasított ki részleteket az uralkodásból, és teremtett alkalmakat, hogy cselekedjem. Bámultam tapintatát, és örömét, ahogy látta: az ő tanácsát követem, az ő útmutatásai szerint végzem a tárgyalásokat, a parancsolást, a törvényeknek az ő elképzelése szerint szerzek érvényt. Commodus gyerek még… Már régen nem gyerek, a lázadó nem gyerek. És Commodus lázadó, szembe fordult velem, mielőtt megtanulta volna a tennivalót. Hogy mit miért teszek, sosem érdekelte, ő a maga feje után ment lehetőleg, elszántan szembe velem. A hatalmat mámorítónak érezte, a felelősség fogalmát sem ismeri. Legföljebb másnap másképp dönt, nem érez szégyent, se lelkifurdalást. Elhajlott tőlem, mielőtt még együtt növekedtünk volna. Mi lesz ebből a gyerekből? Persze, tudom, császár!
Én tíz évig voltam társa Piusnak, Commodus mindössze két évet duzzogott és hallgatott mellettem. És nyitogatta és feszegette a birodalmat. A kiskapukat meg a mellékajtókat. Számtalan barátot és cimborát lopott be és hízelgett be a birodalomba, helyezett el olyan állásokban, ahová régen fehér szakáll kellett. – Elég legyen a vénekből! – és a vállamra csapott. – Majd te kínlódsz meg velük! – és a vállára csaptam. De nem tett mást, semmit, ami érdemes dolog lett volna. Hideg szeme van, kék vagy szürke. Üres, lélek nélkül való szem. Csak időnként telt meg: gyűlölettel, kárörömmel. Melyik őse milyen rejtett gonoszságát hordozza magában? Melyik ük álnok hajlamát dédelgette és növesztette nagyra magában? Hajh, egy élet is kevés, hogy megnövesszük magunkban a szükséges jó hajlamok bokrát, és egy élet is kevés, hogy a rossz hajlamok bennünk élő bozótjától megtisztítsuk magunkat. Mindez hiábavaló sápítozás, ha nem teszünk a rossz hajlamok, a gonosz indulatok ellen. Legalább kordában tartani őket, kiismerni veszedelmük ólálkodó voltát.
Aquincumból indultunk, én a magam testőrségével, Commodus a maga praetoriánus legényeivel. Egy óra sem telt el, futár kereste. Már őt, a császárt… Honnan tudta a futár, hogy reggel óta már más a császár. – A pártusok…! – lihegte a futár. A pártusok, szerencsére, mindig kiránthatók a tóga ujjából, ha kellemetlen kötelesség szorongatja a császár torkát. Commodus elvágtatott, a praetoriánus legények – ő nevezi így őket, ők nevezik így magukat – megkönnyebbülni látszottak. Örültek, hogy már nem én vagyok a császár. A légióim megkönnyeztek, ha visszatértem Rómába, ők pedig maradtak Hispániában vagy Thrákiában. Ezek nem légiósok voltak, ezek annyi vért se láttak életükben, amennyi egy nyúlból elfolyhat. Ellenség vérét.
Másnapra – különös – mégis ott voltak, a parton tábort vertek a praetoriánusok. Persze, védelmül küldte őket utánam Commodus. A magam testőrei ma reggel fegyverbe álltak és tisztelegtek. Igen, megkönnyeztek… megkönnyeztek volna, ha nincsenek ott a praetoriánusok. A legények előtt röstellték magukat. Csak az öreg Dithyrambosz rítt, neki szabad, ő írnok. Ő fölírja a szavakat, fölírja a könnyeket is. Fölírta a vért is, bár ő maga nem ontotta. Nem engedtem soha harc közelébe, de látott, tengernyi vért.
A ház köré fikuszt fogok ültetni, meg azt a halvány virágú cserjét, amelyiket Hispániában, a szülőföldemen szoktam volt a tenyeremmel simogatni. Talán megél itt is, majd hozatok, majd biztosan küld Commodus. Hogy mutat vajon a lombja hullató nagy tölgyek között, a juhar körül a gyönge törzsű fikusz, meg a rózsaszínű cserje? Jövőre meglátjuk.
Sose ültettem cserjét életemben, ha mégis, meglocsolni már nem volt időm, a hadjárat a vérlocsolások ideje, nem a virágoké, mire hazaértem, nem virág, de sokszor még palotám se volt. Most is komolyabb talán a vágyakozás, mint a valódi szándék. A virágültetés a helyben maradók boldogsága, nem a birodalomjáróké, nem a hadfiaké. Három tő elég lesz.
Este még lemegyek oda, ahol elfogy a sziget, ahol a Danubius apró ága visszatér, ahol a folyó a szívére teszi a karját. Valóban, örök titok, miért éppen ott ér véget egy sziget, ahol véget ér. Miért nem nyúlik még tovább, ha elkeskenyedve is, miért nem képződik valami érzékeny átmenet, ahol két hullám között fölveti fejét a föveny? Nincs ilyen, a sziget olyan, mint az élet: ha egyszer vége van, következik az ár!
*
Fölriadtam és a kardom után nyúltam, harminc éve ő a hálótársam, derékmagasságban hever éjszaka az ágyamon, hogy egyenesen a markolatára tapadjon a kéz. A kard nem volt ott, Dithyrambosz még az este a nehéz tábori bőrszékre tette. – Itt lesz a helye ezután! – mondta, ami azt jelentette, embernek nem kell kard az alváshoz, csak hadvezérnek.
Néztem a sötétségen át, a béke sötétségén át, amelyet én választottam magamnak. Az átrium fehér oszlopai belopták szobámba a holdsugarat, a tölgyek csak susogtak, lombjuk már nem adhatott színt az éjszaka sötétjéhez. A béke nem jelent csöndet, amint hogy a csönd sem jelent békét. Egy malom kerekén folyamatosan omlott le a víz, föl-fölrebbent egy vadmadár, a bokrok között kisebb és nagyobb vadak csörtettek, befészkelték magukat és kirángatták egymást a fészkeikből. Éjszaka lappang az élet, de a lappangó élet is élet.
Talán sose aludtam életemben egyedül, a palotában testőrök és szolgák tucatja őrizte álmomat a saját álmatlansága árán, a táborban a hadnép álma fölött inkább nekem kellett őrködnöm. Most magam voltam az éjszakában, magam voltam az éjszakával. Az éjszakával kettesben lenni jó.
Az álmom elrebbent, a szememet hiába vetettem az éjszaka mélységeibe, fülemben ellenben fölerősödtek a zajok. Körülöttem aludt a világ. Aludt a birodalom. Nem, nem az én birodalmam, én csak első szolgája voltam a birodalomnak, virrasztó szolgája. És mostantól ifjabb első szolgája van, aki most bizonyosan ugyanúgy alszik, mint a birodalom. De miért bánt most mégis ez a sötétség, a virrasztás helyett sorsom miért a fölrettenés. A félelem a sötétségben, a félelem a sötétségtől. Nem magam miatt támadt bennem a félelem, nem magamért. Hanem azért a tengernyi munkáért, amit apám, Pius elvégzett, és amit rám hagyott, hogy elvégezzek. És amit ebből én nem végeztem el, sőt tetéztem csak az elvégezni valót.
– Gondolj inkább arra, amit megtettél! – szóltam magamhoz. – Meg arra, most tegye más, ha akarja – másképp. Másképp! Ha egyszer másképp teszik, amit én a magam módján tennék, az már nem az én utam. Ha másképp gondolok valamit, akármit, lázadó leszek magam is. Hiába voltam előbb császár. De én már nem vágyom tovább a magam útjára, az én császári utam itt, a Danubius partján, szemben a Granua torkolatával, véget ért. Ki törődik vele rajtam kívül. Valójában én magam sem. Nem forgatom vissza, ami visszaforgathatatlan. Nem helyezem bele magamat korábbi döntések holt helyzetébe, volt keresztutak elszalasztott lehetőségeibe. Nem, én majd fikuszt ültetek, meg kecsketejet kortyolok, megírok egy-egy fejezetet a soha be nem végezhető könyvből.
– Görcs bánt, uram? – rebegte be Dithyrambosz az ajtón, a bizalmasság és a szolgai alázat valami évtizedes keverékével. – A kardod… – mutatott tétován a nehéz tábori bőrszékre, mintha a kard megoldás volna bármire is. A kard megoldás erre-arra, az éjszaka árnyai ellen aligha.
Sarumba bújtam, megálltam a ház nyitott oldalánál, elnéztem nyugat felé. Dithyrambosz hajdani fésülködő mozdulatával megsimította tar koponyáját, miközben egy sajtárt nyújtott felém. Én pedig egy kristálykelyhet feléje, ezt ő készítette ágyamhoz minden este, borral töltötte meg, hogy igyam belőle. De én inkább a kecsketejet választottam, a sajtárból. Császár igyon kristálykehelyből bort éjszaka, vagy volt császár írnoka? Annak megszokás, ennek kitüntetés. Nem szeretem a kecsketejet, sós íze valamiképp a vérre emlékeztet.
– Látod ezt az éjszakát, Dithyrambosz? – kérdeztem a máltai arcú rómait.
– Látom, felség! – pedig nem látott semmit. Azt bizonyosan nem láthatta, amit én. De én sok mindent láttam! És amit láttam, az rettenetes volt. Korholva szóltam Dithyramboszra, két nap óta már tizedszer.
– Ne szólíts felségnek!
– Nekem felség vagy, uram, akárhogyan is szólítalak! – majd óvatosan hozzátette: – Nekem te vagy a felség. Miért hazudjam?
– Ha más előtt így szólítasz, csak magadnak szerzel bajt.
Dithyrambosz valami bölcset akart válaszolni, ehelyett csak sóhajtott és belebólogatott az éjszakába. Óvatosan letette a kristálykelyhet, amiként én is a kecsketejes sajtárt.
– A fiam azt mondta – nem neveztem császárnak, és nem mondtam ki a nevét se Commodusnak –, amikor a pártus háborúban, most legutóbb, annyi foglyot ejtettünk, azt mondta, talált megoldást a békére. Így mondta, mint egy felelős nagy uralkodó, olyan arccal, olyan szavakkal. A megoldás, tudod, mi volt a megoldás, Dithyrambosz?
Dithyrambosz tudta, mi volt Commodus megoldása, hogyne tudta volna, bár a javaslat a császári tanácsban hangzott el, ahol aznap csak maroknyian voltunk, kettőnkön kívül csak marcona katonák. De Dithyrambosz már hallotta a tábori kantinban, Commodus barátai nagy hangon beszélték. Úgy mondták, mint saját ötletüket, aztán hozzátették, hogy ez a kis-császár ötlete (így hívták Commodust), és ezt fogja javasolni az öreg császárnak is (ez persze én voltam, de valahogy ezt az „öreg”-et olyan gyalázkodó hangsúllyal ejtették). Látszott, hogy nagyon egyetértenek a javaslattal, csak éppen mondani nem merik. Mindannyian inkább Commodus tógája mögé húzódtak.
– Kitolni minden fogoly pártus szemét – volt vagy nyolcezer fogoly –, minden ezrediknek meghagyni a fél szemét. Aztán sorba állítani őket, elöl egy-egy félszemű, utána egymás vállát markoló kézzel ezer vak pártus botorkáljon haza. Vigye hírét, vigye hírünket. És Commodus hozzátette: – Tudod, sempiternus, mi a jó ebben? (Nem tetszik, hogy sempiternusnak hív, nem csak azért, mert ez Jupiter neve és az istenekkel nem jó ujjat húzni, hanem mert ezt is ugyanolyan gúnyolódó alázattal ejtette ki a száján, mint cimborái az „öreg”-et). – Mi a jó? Mi lehet ebben jó egyáltalán? – Hogy otthon mindenki látni fogja őket, amíg élnek. Ilyen vakon! És tudni, hogy nem jó viccelni velünk, mert így jár mindenki, aki velünk viccel. Mert mi meg merjük tenni, amit meg kell tenni, sempiternus! Mondott volna még sok minden mást is Commodus, de elhallgatott. Tudta, mikor kell szünetet tartani. Mikor beszél helyette tovább az elhangzott utolsó mondat. Én aztán azt feleltem a tanácsban, Dithyrambosz, hogy nem toljuk ki a foglyok szemét. Valójában azt kellett volna mondanom, hogy amíg én vagyok a császár, a foglyok szemét nem toljuk ki, mert aki hozzászokik a foglyok megcsonkításához, az meg is szereti idővel ezt a munkát, és én olyan hadsereg és olyan nép fölött nem akarok uralkodni… – elhallgattam és a sötétbe bámultam. Dithyrambosz – láttam – lehunyta a szemét, tar homlokán összefutottak a ráncok.
Akkor rátettem a kezemet Dithyrambosz vállára, úgy, egyenesen előrenyújtva, ahogy – talán?, bizonyosan! – a pártusok mentek volna végig a birodalom ezer mérföldjein, amíg a hazájukba érnek. Akár egy vak óriáskígyó…
– Nem, Dithyrambosz – és elkaptam a kezemet az írnok válláról –, nem a pártusok megfélemlítését szolgálta volna ez a rájuk bocsátott vak éjszaka. Hanem a rómaiakét, a saját népünk rémületét akarta valójában Commodus fölkelteni. Hogy lássa mindenki, aki az út mentén lakik, aki a partvidéken halászik, és aki átkel a folyón, a tengerszoroson, egy hajón összezsúfolva a gyámoltalanul tapogató foglyokkal, hogy lássa: nincs irgalom az ellenségnek. Nincs könyörület senkinek, mert a császár, ez a császár, át meri lépni azt a határt, amelyet az „öreg” nem mert. A birodalomnak szólt a mérhetetlenre növelt pártus óriáskígyó, amely azt sziszegte: – Te, római, te is megláthatod a semmit, ahogy mi, a császárod kezéből!
Dithyrambosz leguggolt és befogta a fülét, nyöszörgött és ingatta a fejét jobbra és balra. Hány tábort és hány hadjáratot élt végig velem, de ilyet bizonyosan nem hallott tőlem. Nem akartam, hogy kétségbe essen, nem szabad, hogy az emberek elveszítsék minden reménységüket, valamennyi reményt meg kell hagyni nekik, hadd öleljék, hadd dédelgessék legalább a megfogyatkozott remény maradékát. Most egymáshoz ért a vállunk, ez jobb volt, mint a vakon előrenyújtott kéz. Dithyrambosz ugyanolyan magas volt, mint én, de, ha egymást érte a vállunk, azonnal összehúzta magát. Csak egy kicsit, csak szándékában inkább.
– Változik a világ, Dithyrambosz, de csak előre változik, néha visszafordul idővel, de ugyanazok az emberek nem térnek többet vissza. Néha úgy változik, hogy semmit sem érzel, máskor meg kifordul alólad a föld, a talpad alól a világ. Miközben azt látod, más milyen jól képes megállni rajta. Akkor lépj le a színről, vonulj vissza, húzódj egy szigetre, ez már nem lesz a te világod többé.
Azt hittem, kimondtam a legfőbb bölcsességet, amit aznap kimondhattam, amit az éjszaka sötétjében kivallhattam. De tévedtem, sőt csalódtam… Dithyrambosz valami keserű makacssággal csóválta a fejét, persze alig látszott ez a fejcsóválás, hogy is mert volna ő igazán ellentmondani nekem. Pedig hogy akartam, hogy egyszer ellentmondjon!
– Úgy, úgy, uram, jól mondod, uram! – most is egyetértett, még ellentmondani is csak úgy tudott a hűséges szolga. – Te képes vagy félrevonulni ide, a szigetre, vagy föl a hegyekbe. Akkor vonul veled testőrség, révész, kertész, futár, ha fiatalabb vagy: asszonynép, még egy ilyen kivénhedt kontárt is magaddal vihetsz, mint én vagyok. De hát én, de hát a többiek, aki légiós volt valamelyik kohorszban, vagy aki semmi se volt, a kosárkötő, a sátorkészítő, a fazekas? Hova mehet ki a birodalomból nagy duzzogva? Vagy akár mosolyogva is? Egy talpalatnyi földje sincs, és ha van, ki védi meg, és hogyan tűrik el a kivonulását, felség?! Ti szembefordulhattok bárkivel, az élet, amit éltetek, jogot ad rá, hogy megtagadd a világot. Mitőlünk csak egyetértést fogad el a világ. Te kivonulsz, mi benn maradunk, talán még haragszik is rád, aki benn maradt a birodalomban. A császár szeme, mármint azé a császáré, aki utánad jön, jobban rajtunk lesz, azért, mert nem töltheti ki rajtad a haragját, uram.
Dithyrambosz még talán sose szólt hozzám ennyit, most is inkább az éjszakának és saját magának mondta, ami fölgyülemlett benne. Talán azt se tudta, hallom-e szavait, azt se: értem-e szaggatott töprengését, talán annak örült volna, ha meg se hallom.
– De hát ki bánt téged, Dithyrambosz? – kérdeztem sóhajtva, és már meg is bántam. Ő hallgatott, a kérdésemre csak hallgatni lehetett. Aztán mégis válaszolt, mert akár mekkora az éjszaka, ha császára szólítja meg írnokát, az írnoknak válaszolnia kell, akárhány ütközetet jegyzett föl az írnok, és akárhány sajtár kecsketejet szolgált is föl urának.
– Te nem! – felelt óvatosan, keserűen, de sok-sok bizalmat rejtve az alig sóhajtásnyi mondatba.
– Nem te! – ebbe pedig a szolganép óvatos bölcsessége volt belerejtve, szemrehányással és óvatos meghunyászkodással, a ki nem mondható dolgok lehetséges megsejtetésével.
Örültem Dithyrambosz szavának, hogy szólt, és bántott, amit mondott, bár alig mondott bármit is. Harminc év után ezt a két szót is csak csűrni-csavarni meri előttem. Hányan, mennyit hallgatnak el napról-napra a császár előtt, és a birodalom kisebb és még kisebb császárai előtt, a kisebb és még kisebb Dithyramboszok. De – talán ez a félelem tartja össze a birodalmat… Ez tartja össze a birodalmat?
Különös, apró csörtetés hangzott az éjszakában. Lábak zaja, fölvert avar zöreje, a szél éppen elcsöndesedett, nem okozhatta a zajt, a malom valahol messze kelepelt egyhangúan. Az avarzörej pedig közeledett, talán ha két karnyújtásnyira hangzott. A tábori bőrszék messze nehézkedett, rajta a kardnak a fénye se villant. Dithyrambosz hirtelen elém lépett, testem és a zörej közé vetette magát. Az én kezembe egy kerti pózna akadt, előre nyújtottam, nem láttam tovább, mint az öklöm, a pózna vége az avar sötétjében veszett el.
– Világot, Dithyrambosz! – szóltam hangosan, nyugalmat színlelve. Fehér tógában célpont lehettem bármilyen támadásnak. A nesz megcsöndesedett, de nem szűnt meg egészen. Dithyrambosz hitvány olajmécsessel tért vissza, nevetség volt az egész, minket világított meg inkább, a szemünket elkápráztatta. Nem láttunk közeledni emberi alakot. Dithyrambosz a fűbe guggolt, tenyerével előre tapogatott, az én kezem szorította a póznát.
– Uram! – és a mécsest a fűbe tette Dithyrambosz. Hegyes orrocska, selymes-szálkás bunda – egy sün mászkált a levelek között. Amint meglátott, megállt, a mécsest szemügyre vette. Félelemnek nyoma se látszott rajta. Dithyrambosz mellé térdeltem, engem valami vidám nyugalom szállt meg. Olyan harmónia, amelynek egyszerre – éreztem – én is része voltam. Nem néztem az írnokra, de éreztem, egy mosolygó ember térdel mellettem a sziget füvében, a természet apró játékszere fölött. Elvégre ő volt itt a házigazda, mi csak futóvendégek. Prüszkölt egypárat, aztán továbblépegetett, bizonyosan azonnal megbocsátotta nekünk, hogy háborgattuk éjszakai útjában. Dithyrambosz eloltotta a mécset, de kezében még sokáig ott szorongatta az olajos tányérkát.
(folytatjuk)
Hozzászólások