(Asztalodon üvegróka – Egyedül alkotócsoport, Magyar Napló, 2001.)
Hét házban heten ébredünk,
nyolcadikunk sírba merült.
Hét költő hány verse ér hazát:
harangot, felkelést, népharagot, békét.
Egyetemes csend szitál ég alatt
szilaj esők ménese vágtat
a történelem korszakain át.
A vegyülő vagy kiérdemesült magány
kezet ráz, beszél, vagy zárványba zár.
A felköhögött reggel szolidál
hét felkötött katonával,
kik hont védtek, s majd a többi
gubbant kádári börtönökben.
Engem is megcsapott a Halál,
előbb az élők, majd a szülői ház
ment rá, tébolyba-borba veszett utak
után 28 négyzetméterre zsúfolok
össze mindent, mi maradt dúlt hitemből,
s míg felkél,halad, nyugszik a Nap,
senkiről nem tudok semmi biztosat,
él-e, holt-e, költöget? Ötletével
megváltja még reményben világát,
vagy mindőjüket forgatja a szél,
eszik-iszik, ürít, úri pasziánszozik
Budapesten vagy országszerte.
Légvonalban nincs találkozás, telefonszámhiány!
Sajgó csontok az Egyedül alkotói,
egzisztenciákban külön-külön…
Hét plusz egyet játszott az isten,
ismeretlen ismeretségek voltunk,
enyvvel cérnával kötetbe kötve,
ki nyitja ki a könyvet, vagy
kire zárul rá a fedél.
Utcanevek, városok, parcellák…
mártírkatonák! Anyaföldünk mélye
sokasodik tovább, de
útra indul új s újabb nemzedék,
a sors kereke perdül, az Ige teremt.
A Liszt Ferenc repülőtérről
indul a járat, s átzúg a Hold
utca és a 3o1-es felett.
Már nem indul lábam tisztelettevésre,
koszorúba fonom össze ujjaim,
és szól hol a Kossuth,
hol a Mária Rádió.
Ámen. Ahogy lehet. Életigen. Isten!
Hozzászólások