Költő, ne jajongj!, hogy foganásod hajnalán,
föléd hajolt egy rosszarcú, koros sarlatán,
és port kevert, valami rontás félét mormolt,
itt vagy, élsz, és nem riadsz a sanyarú sorstól.
Költő, ne jajongj! Anya, s öle hiánya fájt.
s hófehér halotti lepel, emléke apád,
tejtestvér, önvéred gyermeke lett, a muszáj,
s állsz, kezed kulcsolva két hársvirágzás után.
Költő, ne sírj! Csak mesét tudsz erős kezéről,
bús ház rozsdás küszöbén köszönő helyéről,
még dúdolt, valami ősdal félét, tán neked,
szeme kékjéből könnycsepp, tiédbe mint esett.
Költő, ne sírj! Mindig más voltál, mint a többi.
Gyakran, s ott jártál, ahol más már nem kötött ki.
Benned ember kohónyi fájdalom zakatol,
sötét fátyol, a halál válladon átajolt.
De költő, zokogj! Mert hamis Isten nevében
öl a testvér, és tört döf önvére szívébe,
s aki fizet, ablak-ajtót jól belakatol,
nem a rózsafüzér, mi kilóg keze alól.
Költő, zokogj! Mert nagy bástyák mögött ülőkhöz
nem jut be bűz, jajveszékelés, se könyörgő,
s a kocsmákban félájult, dühében kesergő,
talmi imájában még sosem volt szereplő.
De te, költő, sírj! Mert míg egyik hintaszékben,
nagy Könyvet lapoz az áhitat hátradőlten,
és langyos könnyet morzsol, rózsás füzérgyöngyben,
jó meleg a teája, mellé sütit zörget,
s képzelt mosoly ringatja álmában mindenét,
suttogja halkan, csöndben – Ó, Uram, ah, be szép! –
Addig, te költő csak írj, s álmatlan éjeken
kísértsen, mint fetreng az áldozat férgeken,
bűzben, mocsokban, és tetszhalott forróságban,
keresztet mint keres már csontaszott karjával,
mint halnak milliók, még így is Őt keresve,
gyötrő nyomorba lökve, és félrevezetve,
s könyörgve tekintnek az égre utoljára,
a hamisra festett túlvilág boldogságra.
S Te, költő írd!
Mint mennek mégis, így is igazak és a jók,
bár látják, elűzni nem tudnak szörnyűt, s valót,
de porból kell fölemelni, vérzőn egy fejet,
csecsszopót, ki aszott mellen álmodik tejet,
takarót teríteni a sok didergőre,
magányában, rég elhagyottan kesergőre,
s mégiscsak Igaz Isten arcát festeni meg,
gyötört lelkű és testű halálba menőnek.
Költő, mit mondasz?
Ezek után lehet-e még dolgod?
Hát legyen!
Írd meg, miként fordul egyikre a másik nap,
míg teremtőn, fénylőn a kalászos nap inal,
hogyan repül a kicsiny madár, tán énekes,
pipaccsal borított, dús, zöldellő réteken,
s higgyük, hogy az ember, eredendőn nem bűnben,
de született termékeny, igaz szerelmünkben,
s keress igaz tanítást, a jó szerkezetet,
mert Istent csak is így, és abban lelheted meg!
Így állhatunk tisztán,
egymás mellett folyvást.
S hosszú napok múlnak,
egymásra borulnak,
s ha fölébredsz végre,
nyiss gyorsan ablakot!
S azon reggel, költő
te köszöntsd elsőnek
a fölkelő napot.
Teremtőm, Jó napot!
… mert hol a Szent Lélek mostanában?
- július, Áldás hava
Hozzászólások