Éva lassan nyolcvanéves lesz, régi barát. Valaha kollégák voltunk, és ha nem is szoros barátság, de valamiféle laza kapcsolat megmaradt köztünk. Néha felhívjuk egymást, mert mióta mindkettőnket ízületi fájdalmak gyötörnek, nehezebben mozgunk. A város túlsó fele mintha a Hold másik oldalán lenne, olyan távolra került számunkra. Nincs autó, taxira nem telik, és Éva pár éve már nem bír felszállni a járművekre sem.
Ha felhívjuk egymást, olyankor Éva mesél nekem az ő megboldogult ifjúságáról, ahogy nevezi azokat a régi éveket. Nemrég azt mondta, már megbékélt a halál gondolatával is, mint korábban a testi romláséval, de azt fájlalja, hogy a történeteket magával viszi odaátra, és azok feledésbe merülnek.
Hallgatólagos megállapodás van köztünk, hogy ő mesél, én megírom, és bár pénz híján nem jelenik meg könyvben, de a világháló megőrzi őket.
Húszéves voltam éppen, még nem töltöttem be, de csak pár hónap választott el tőle. Főiskolára jártam, és úgy éreztem, enyém a világ – kezdett bele Éva az új történetbe.
Tudod, én állandóan szerelmes voltam, aztán vagy akadt a bennem égő érzelmekhez alany, vagy csak úgy, bele a vak világba, szerelmes verseket olvastam, úgy éltem meg az érzéseimet. Sőt, volt egy nagy vastag spirálfüzetem, abba írtam a legszebb verseket, és arról álmodoztam, hogy költő leszek, és majd én is fogok írni verseket. Csak előbb meg kell találnom az Igazit.
Bárhova mentem, mindig őt kerestem.
A hetvenes években március 15-ét nem lehetett megünnepelni, munkanap volt, és rengeteg rendőr járt az utcákon, igazoltattak boldog-boldogtalant. Kokárdát nem volt szabad kitenni, tüntetésről meg nem is álmodhattunk.
Az egyik évben mégis szerveztek a diákok abban a vidéki városban, ahol tanultam, valami gyűlést, vonulást, ami tüntetéssé alakult át. Semmi szervezettség nem volt benne, csak összeverődtünk és énekeltünk. Valaki Petőfi verseket mondott.
Egyszer csak megjelentek a rendőrök, gumibottal kezdtek verni bennünket, kit hol értek. Megdermedtem a félelemtől, fekete kabátomon fél tenyérnyi kokárdával álltam az utca közepén. És akkor megragadta a kezemet egy ismeretlen srác, és maga után húzott egy mellékutcába. Mások is álltak már ott, a falhoz lapulva, a főutcán rendőrök és sikoltozó tüntetők rohantak, de a kis mellékutcába senki nem jött be utánunk.
Akkor néztem meg alaposabban megmentőmet: magas, vékony, helyes fiú volt, hatalmas göndör hajkoronával, szép, komoly arcán pont ugyanolyan elszántság tükröződött, mint az enyémen és a többiekén.
Lassan elcsendesedett minden, kimerészkedtünk a sikátorból. Bemutatkoztunk egymásnak, kiderült, hogy a kollégiumhoz közel lakik albérletben és a városka egyetemére jár, tanárnak készül. Egyidősek voltunk.
Az a tavasz számomra egy nagy szerelmet hozott, Tamás és én elválaszthatatlanok voltunk. Rengeteget sétáltunk, felfedeztük a városka utcáit, a régi temetőt, néptelen külvárosokban jártunk, nem a turisták által kedvelt belvárosban. Egy este váratlanul megcsókolt, és átölelve tartott sokáig. Onnan kezdve már nem barátok voltunk, hanem szerelmespár. Felmentem hozzá az albérletébe, de mindketten szüzek voltunk, és meglehetősen suták, így aztán, bár sokat szerelmeskedtünk, de soha nem feküdtünk le egymással. Mégis jó volt vele együtt lenni, szerettem együttléteinknek minden pillanatát. Rengeteget beszélgettünk, mindketten szerettünk olvasni. Tamás az egyetemi lapba írt cikkeket, amelyet én rikkancsként terjesztettem. Több írását olvastam már, jó volt a stílusa, tetszett. Mint ahogy ő maga is nagyon tetszett nekem.
Én végzős voltam már, neki még két éve volt hátra az egyetemből, amikor nekem állás után kellett néznem. Elfogott a félelem, hogy mi lesz velünk, hová vet a sors, hogy fogjuk tudni tartani a kapcsolatot? Ő nyugtatgatott, hogy nagyon szeret, nem fog magamra hagyni.
Diploma után én egy távoli városban kaptam munkát, hónapokig leveleztünk, párszor találkoztunk is. De a távkapcsolat nem állta ki a próbát.
Tamás eltűnt az életemből, soha nem kaptam rá magyarázatot tőle, hogy miért, és nem is találkoztunk többet.
De még nincs vége a történetemnek!
Már javában létezett az Iwiw, tudod, a közösségi oldal, ahová nem lehetett csak úgy bekerülni, hanem ajánlania kellett valakinek. Ahogy én bekerültem, első dolgom volt a keresőbe beírni Tamás nevét. Gyakori vezetékneve miatt több lehetőséget kaptam.
Több, mint harminc év telt el a megismerkedésünk óta, és én nem ismertem fel a felkínált lehetőségek közül azt a fiút, akit olyan nagyon szerettem egykor. Testes, ősz hajú férfiak voltak, feleséggel, családdal, tekintélyes állásban. Mindnek nem írhatok, hogy ismertük-e egymást?
Így aztán Tamás a rengeteg hajával, csibészes mosolyával, a keze érintésével és csókjaival együtt lassan feledésbe merült.
De, hogy megmaradjon az emléke, a szerelmünk emlékezete, most elmeséltem neked. Döntsd el, mihez kezdesz vele?
És én megírtam, íme itt van Éva és Tamás édesbús története.
2023 09 09
Hozzászólások