Váratlan megreccsen,
fagyos a november, botlik a lábam,
rőt avar alá bújt, sorsom rég figyelő
vén platánfa ága. Alig idő múlt el,
derekát öleltem, szemed figyeltem,
arcom kérőn simult kérgesült időhöz,
s vágytam szerelmed.
Azt mondták – Már mennek!
Fordult az alattomos sokszoros erővel.
Szemed úgy mosolygott,
messziről is láttam.
– Oly szép napunk lesz! – mondtad,
és zsibongott az októberi álom.
– Hit?! A “magunké” lesz!
Ott ringott szép dalban,
hűlt szívben is jártas októberi szél,
összeforrt szabadság,
szép szerelem mában. Úgy öleli még!
Messzire sodortak.
Arcomon elringott forró szád csókja,
neved még suttogtam,
hangod is hallottam távolodóban.
Repültünk hát minden,
ifjan és szabadon. – Jövőnk lehetne!
S ránk zúdult a rémség!
Sírok és szaladok, téged kereslek.
Nem látok, nem hallok,
bár sikolyra nyílt épp előttem a száj,
egy kart keres csupán!
Lábamhoz zuhan egy szép szőke fejű srác…
Ott valakit visznek,
kezét, lábát fogják, nyakában egy sál…!
Neved némán kiált!
Zsibbadt karom fonják, halál ma e tánc.
Térdelnék elétek, Ti meggyalázottak,
rólatok ki szól?! Fiú, férj kereszten,
anya, lány kereszten. Sorsukra ki rótt?
S ott áll a farizeus, írástudó lárma,
és lator köszöntött kifosztott hazámban.
Halottakat hantol, kezén friss a lőpor.
Váratlan megreccsen,
fagytól elnehezült, már botlik a lábam,
rőt avar alá bújt, sorsunk rég figyelő
vén platánfa ága.
Biz’ sok idő elmúlt. Derekát ölelem,
most népem figyelem,
arcom kérőn simul a kérgesült időhöz.
Várok. Kegyelmet.
Hozzászólások