Marcus Aurelius utolsó könyve
II. rész
Gyönyörű reggel volt, a szellő tavaszi rügyeket fújt a bokrokra, az ágak hegyén rigók himbálóztak. Kerek volt a világ, szabad és végtelen.
– Hozd elő Albiolát! – Dithyrambosz ugrott, a kívánságban megérezte a közös kaland örömét. – Meg egy lovat magadnak is! – kiáltottam utána. Római polgárok voltunk, akik beleszimatolnak a szabadságos hajnalba.
Albiola kis szürke kanca volt, az én lovam. Ivadéka annak a Sirmionénak, akinek a hátán végigküzdöttem a markomann hadjáratot. Sirmione jámbor volt, kezemből ette a zabot, amikor elfogyott a habzsolnivaló, belefújt hatalmas orrával a tenyerembe, ilyenkor arcomba repült mind a törek. A tisztjeim nem becsülték Sirmionét, „kerti játéklónak” nevezték. Az ő csikója volt Albiola. Most ott lakott a tanyaházban.
Már a nyergében éreztem magamat, aprózó ügetése örömet ébresztett bennem. Hogy lássam közeledtét, kiléptem a juharfa alól, és Dithyrambosz után néztem. A parton a révész szemben állt vele, evezőjét a markában szorongatta, a kertész pedig az írnokom háta mögé helyezkedett, fejsze a kezében. Láthatóan egyikük se mozdult Dithyrambosz szavára. A háttérben az asszony fejte a kecskét, időnként a fogán át fölvihogott.
– Dithyrambosz! – emeltem föl a hangomat, csak hogy mutassam jelenlétemet. A kertész a válla fölött hátra nézett görbén, szemet váltott a révésszel, aztán kelletlenül az istálló felé vonszolódott. Dithyrambosz összefonta két karját, ahogy tőlem látta, elmosolyodtam. Mire megfogalmazhattam volna a hírnév nyomorult lemorzsolódásáról egy aforizmát, már ott vezette Dithyrambosz a két lovat, homloka lángolt a haragtól, ilyenkor még többre becsültem az írnokomat.
– Ezek… – kezdte volna.
– Hagyd el! – tettem helyére a mondatot.
– Engedély kell nekik, hogy én hozhassam el a te lovadat, uram. Nekem meg nincs lovam, mondták és kelletlen szívességet tettek ezzel a… – megrángatta a ló kötőfékét.
– Engedély? Pecsétes papirusz? Netán Rómából? – azért bennem is ágaskodott az indulat.
– Az őrparancsnokság vezetőjétől. Odaátról, a túlsó partról. Majd ő engedi meg nekünk, ha megengedi. A saját lovainkat.
– Meg a saját szabad mozgásunkat…! – fűztem tovább a logikát. De azért velünk volt a reggeli égbolt, haragunk fölött győzött a trillázó rigóhang.
– Menjünk, Dithyrambosz, amíg mehetünk! – ezt harsány tréfának szántam, de a mondat egy kicsit keserűre sikerült.
No, de hogyan…? – Dithyrambosz a folyócsatorna felé sandított, a révész lomha lapáttal vitte át a bárkát a túlsó partra. Meghökkentem egy pillanatra. A szigetre, persze, a parti őrség széles orrú ladikján érkeztünk annak idején, ló, ember együtt. De hol van már a széles orrú őrladik!
– Hívd vissza a révészt! – nyugalmat erőltettem magamra, de valahol egy felhő már nagyon komorlani kezdett a bensőmben.
– Most dolga van! – rikácsolta az asszony és belerúgott a kecskébe. Az ijedtében feldöntötte a tejes sajtárt.
– Hozz dereglyét, kettőt! – a szemem bizonyosan megvillámlott, mert Dithyrambosz egyszerre alacsonyabb lett egy fejjel nálam. Értette, két ló nem fér el egy dereglyén, de hol volt akár csak egy is! A kertész a vállát vonogatta, aztán a torkát köszörülte. Sóhaj volt inkább, nem kiáltás, ami átsuhant a Danubius kisága fölött. Aztán azt láttam, hogy Dithyrambosz megmarkolja a kardot és megkocogtatja vele a kőasztalt. Az érces hangtól megércesedett a kertész torka is, az asszony pedig visszabújt a kecske alá. A révész a túlparton elcsoszogott, hogy engedélyt kérjen, idővel kerített egy másik dereglyét is. – Parancsra teszem, láthatja mindenki: nem szívesen! – és lapátolt a vízen át, egy lapáttal hajtva két dereglyét, amelyek mint teknősbékák bukdácsoltak a vízen. Lejjebb állt két lapos szállító ladik, a túlparton kikötve, a révésznek szándékában se volt azt kormányozni át. Dereglyét kért az okvetetlenkedő idegen a szigeten, kapjon hát dereglyét. Hogy egy hadjáratban hol végezte volna az ilyen egy szempillantás alatt…!
Magunk hurcoltunk le a folyópartra két széles deszkaszálat, magunk kötöttük össze, Dithyrambosz vezette rá a lovakat. A kertész összefont karral nézte munkálkodásunkat, a nőszemély a csípőjére vágta két kezét. A révész elsomfordált a tanyaház mögé, onnan leste, mire megyünk a magunk eszkábálta hajóval. Dithyrambosz tartotta a két ló kantárját, az állatok riadoztak a billegő bárkában, aztán az írnok azt a hangot súgta a fülükbe, amelyet ütközetek kezdetekor szoktunk elmorogni, hogy most még egy percig türtőztessék magukat az állatok. A két ló mozdulatlanul állt a himbálózó deszkaszálakon, Albiola halkan felhördült a torkából. Amikor az Eurotasz folyón kelt át a sereg, akkor volt evező legutóbb a kezemben, a császári bárka zátonyra futott, ott minden kézre szükség volt. Itt is.
A parton már ott ácsorogtak az őrség lézengői, hamarosan az új parancsnok is előkerült, egy rossz forma piperkőc, ez se járt életében ütközetben. Köszöntött, kérdezte, miért nem szóltunk előre, hogy távozni kívánunk. Kérdeztem, miért kellett volna szólnunk, és ugyan ki adhat engedélyt, vagy ki tilthatja meg, hogy két római szabad polgár lóra szálljon. Hogy melyik nagyobb szégyen a kettő közül, ha engedélyt kell kérni, vagy ha kegyesen engedélyezik az úton járást – ezt már meg se kérdeztem. Dithyrambosz azt morogta mögöttem, hogy az isten csudájában kértünk volna engedélyt, amikor a révész a hajóval mindig ezen a parton van. De csak most következett az igazi…
– És hová akarnak lovagolni? – úgy kérdezte ezt a piperkőc, hogy közben kétszer is szünetet tartott a mondatban, mint amikor egy provincia rendőrprefektusa besurranó tolvajt vallat.
– Az a mi dolgunk, uram! – feleltem, tegnapi császár a mai prefektusnak. – El akarom hagyni egy napra a szigetet, amelyről már magam se tudom, hogy csöndes birtokomnak tudhatom-e, vagy száműzetésem színhelyének. Ön ez utóbbi képzetet erősíti bennem.
– Ugyan, uram! – kerekre kékült a piperkőc két szeme.
– Ezek a népek, akik a szigetet lakják, maguktól nem mernének ilyen arcátlanok lenni, érti ön, mit beszélek? – vállamon hátrataszítottam a tógát, pedig az csak egy fakó úti köpeny volt.
– Ezek az emberek szabad római polgárok, akik nem kötelesek az ön hajdani érdemeiről tudni! – gyönyörűen formált mondat volt ez az élvezkedő szájon.
– A múlt héten még itt egy fél kohorsz állomásozott, hadban kipróbált centúrióval az élen, akik szolgálatomra és védelmemre egyaránt voltak.
– Most én vagyok itt a parancsnok! – fejjel lett magasabb a piperkőc, amint kimondta varázsmondatát. – És nem lesz kevesebb sem a szolgálat, sem a védelem, uram. Ha úgy érzi, hogy mégis, panaszt tehet nyugodtan. Nálam. Ön szabad római polgár, oda megy, ahová kíván. De a védelme, a mi kötelességünk, megkívánja, hogy tudjuk, ön merre jár. Kísérői készen állnak, hogy kísérjék önt. – Majd sóhajtva emelte az égnek a kék szemeket. – Még ha ezzel alkalmanként gyengül is az őrcsapat ereje. – Mosoly következett, elnéző: – De bizonyosan ön sem fog naponta kiporoszkálni a szigetről.
– Amikor akarom, akkor hagyom el a szigetet. Vagy ön olyan rozogának érzi a Római Birodalmat, hogy meggyengül, ha két katonája egy álló napon át utánam szimatol?
– Kettő? – nevetett fölényesen a parancsnok. – De hát legyen kettő. – Kettő mozdult a katonák közül, látszott, mindketten megkapták már jó előre a részletes parancsot. Dithyrambosz közel lépett hozzájuk és az arcukba nézett, a katonák zavartan sunyták le szemüket, és a lovak kengyelét igazgatták. Tomboló harci mének voltak a lovak, jól tápláltak, ezüsttel fölszerszámozottak. Nyeregbe zökkentünk, Albiola zajos örömmel fogadta, amikor tenyeremmel a sörényébe markoltam. A két lovas azonban keresztbe állt előttünk.
– Hová, uram? – szólalt meg az egyik.
– Majd útközben megtudjátok!
– Most! – hangzott a válasz, és a lovasok nem mozdultak. A parancsnok háta mögé rejtette két kezét, és lábát széjjelvetette. Láttam, a helyzet kritikus ponthoz érkezett.
– Aquincumba megyünk. – közöltem úti célunkat a lovassal.
– Aquincumba megyünk! – üvöltötte a lovas, hogy az őrtábor udvarán mindenki meghallja. Két futár kiugrott az őrszállás árnyékából, alattuk szívós futárlovak. Elvágtattak dél felé. A parancsnok hátat fordított nekünk, és bevonult a parancsnoki épületbe.
A két lovas poroszkált elöl, a jól táplált mének ágaskodtak, mi lemaradtunk tőlük, de miért is siettünk volna.
– Nem tetszik ez nekem, uram! – sóhajtott Dithyrambosz.
– Mi nem tetszik neked, Dithyrambosz? – és majdnem fölnevettem.
– Ezek packáznak velünk, uram! – ha maga van, kiköpött volna a jól táplált lovak és a hadat sose látott lovasok láttán. Ha maga van, hajjaj, tett volna mást is Dithyrambosz, de most csak sóhajtott egy keserveset. Kölcsönlovon ült, elégedetlen volt vele. Szorosan tartotta, gorombaságokat sziszegett a fülébe, oldalba is ütötte a lábával, mintha a ló tehetne erről meg arról. Végül megvetéssel szólt róla: – És boglyas! – de nem kezdte fésülni a ló sörényét. Az a gazda dolga. Inkább azt kérdezte, felém hajolva:
– Aquincum? – mint aki már semmit se hisz.
– Aquincum! – válaszoltam.
A két lovas látta, hogy elmaradunk mögöttük, megfordultak, mögénk rúgtattak, korbáccsal tartva féken jól táplált ménjeiket. Lovaik forró lihegése a nyakunkba csapott, az egyik csatamén szájából a tajték Albiola szürke hátára fröccsent. Albiola megrázkódott, a kísérő katonára néztem:
– Töröld le! – szó nélkül letörölte, és lemaradtak két lépésnyire.
– Jó lesz ez, uram? – húzta a szót Dithyrambosz. – Aquincumba menni? Ott minket ismernek. Ott téged ismernek. – pontosított. – Úgy vonulni be, mint két fogoly? Mert még ha, ugye, szemünkre húzott kámzsával, hogy ránk ne ismerjen senki…, de így, de ezekkel… – tetszett volna neki a titkos országjárás, a rangrejtett elvegyülés a tömegben, a kettőnk közös cinkossága. Dithyrambosznak kétségkívül igaza volt. Akartunk-e mi valóban Aquincumba menni, kellett-e nekünk a nagyváros, a hivatalnokok, a rangviselő tisztek, a bírák meg a többiek, akik mind ismertek? Nem is olyan régről, amikor még… Csak a parancsnok bosszantására mondtam Aquincumot, amely meg se járható egy nap alatt. Vagy csak látni akartam, mit tesz, ha meghallja úti célunkat? Azt tette, amire számítottam, küldte előre lovas fullajtárjait, akik nyilván föllármázták az út mentén az őrhelyeket, hogy jön a volt császár, vigyázzanak, nehogy valahol összeszaladjon a nép. Ezt akartad, Marcus? Elég volt meglátni a kis piperkőc parancsnok gőgjét, meg a buzgalmát, meg a félelmét. Bizonyosan Commodus valamelyik cimborája ő is, akit a fiam személyesen rendelt ki az én megfigyelésemre, az őrzésemre. Vagy Commodus valamelyik cimborájának a cimborája…
A két lovast zavarta a lassú poroszkálás, Dithyrambosz kétszer is leszállt a lóról, megigazította a nyerget, miközben hangosan ócsárolta a ló gazdáját, a rossz lótartó gazda lelkéről mondott becsmérlő mondatokat, miközben a két kísérőnek szúrósan a szeme közé nézett. Azok zárt szájjal és rezzenetlen arccal ültek a nyeregben, kezük a korbácsot szorongatta. Rosszul érezték magukat a bőrükben, és ezért nagyon utáltak minket.
– Tudod, Dithyrambosz, a birodalmat meg tudja védeni egy jó hadvezér az ellenségeitől, de a barátaitól aligha. – Szép formát talált bennem a gondolat, amely napok óta foglalkoztatott.
– Bizony, uram, a barátok… phüj! – a szél most port csapott Dithyrambosz arcába, ki kellett köpnie a port. Oldalra, ahol a mögötte ficánkoló korbácsos is megláthatta. Megdördült az ég, megeredt az eső. Tógánk egy pillanat alatt csurom vizes lett.
– Siessünk, uram – üvöltötte az egyik lovas –, még belénk csap a… izé! – nyilván valami istentelen dolgot akart mondani, de aztán így fejezte ki magát. A hatalmas mén felágaskodott, a szügye és forró hasa alja gőzölögni kezdett az esőben.
– Esőben lovagolni jó. – Szóltam feléjük halkan, talán még mosolyogtam is egy kicsit. – Nem megyünk Aquincumba! – közöltem a lovasokkal. – Ma nem! – azzal megfordítottam Albiolát… és állva maradtam az esőben. Dithyrambosz már maga is szólni készült valamit, siettetésül, de, amint meglátta a ficánkoló két katonát, lenyelte a szót.
– Ugye, nekünk nem sürgős, uram? – kérdezte aztán. Tar fejéről patakokban futott le a víz a tóga nyakába, nagyon rossz lehetett szegény Dithyrambosznak. De olyan szívből kezdett kacagni, hogy a két lovas keze megmozdult a korbács nyelén.
Mire visszaértünk a Danubius partjára, elállt az eső, vagy ott talán nem is esett. A két katona szó nélkül tűnt el az őrszállás mögött. Bizonyosan jelentést tettek a parancsnoknak, elgondoltam, miként hangozhatott. Összetákolt lóhordó dereglyénk a parton árválkodott, rávezettük megázott állatainkat.
– Csutakold le őket, aztán töröld is meg, mind a kettőt! – szóltam Dithyrambosznak és bementem a házba.
*
A révész tátott szájjal bámult rám, a kertész utánam sompolygott, kétszer meghajolt, mielőtt köszönt, az asszonyság meg hozott külön sajtár kecsketejet. Én eltöprengtem ezen, Dithyrambosz azonban tüzes istennyilát ajánlgatott nekik, persze csak a szakállába morogva. Másnap reggel négy katona jött a szigetre a lapos orrú őrbárkával, és egész nap gerendákat illesztgettek egymáshoz, cölöpöket faragtak meg kalapáltak. Ács egy se volt közöttük, ékkel, bárddal egy se találkozott korábban, estig elpiszmogtak a dolgon, amikorra kiderült: kikötőt építenek a szigetre. Egymásra néztünk. Én azt mondtam erre, azért mégis derék dolog a parancsnoktól, hogy megörvendezteti a szigetlakókat némi civilizációval. Nem lett igazam… Dithyrambosz azt mondta, ezt a hitvány deszkatákolmányt úgyis elmossa az első áradás. Neki se lett igaza…
Másnap reggel rohant hozzám a kertész, a ház képzeletbeli határvonalán megállt – nem volt kerítésünk, miért is lett volna! –, bekiáltott, hogy nagy hírrel fog megkeresni hamarosan a révész, aki – ő már látja! – most indul el az őrparancsnokságról. Aztán ő maga, a kertész átevezett a szárazföldre, visszafelé pedig, a bárkán himbálózva, a révésszel töviről-hegyire megpusmogták a nekem szóló üzenetet, aztán a révész is ellépdelt a házam határáig.
– A parancsnok… – húzta a szót a révész – tiszteltet, és maga indul hamarosan tájékoztatásodra, uram.
– És miről akar tájékoztatni a parancsnok? – kérdeztem érdeklődést mutatva.
– Hát arról, hogy… – a kertész oldalba bökte, mire észbe kapott. – Azt én nem tudhatom, uram! – és elhátrált, attól fogva a kecskeól tetejéről leste, jön-e már hozzám a parancsnok. Dithyrambosz pedig kölcsönkérte a kertész szekercéjét, és röpke idő alatt rendbe tette, amit a négy katona előző nap, reggeltől-estig faragott, kalapált és kötözött.
A parancsnok négy fegyveres között, a széles orrú bárka közepén állt, enyhén szétvetett lábakkal, vörös szegélyes tóga volt rajta. A Danubius kis ága alig több mint egy kőhajítás, a parancsnok egész idő alatt a kardját markolászta, hajón annyi időt tölthetett életében, mint hadjáratban. Kiszálláskor az egyik katona karjába kapaszkodott, majd kilépvén ellökte magától a segítő kart, és felléptetett a vadonatúj kikötő deszkalépcsőjén.
Házamba lépett, jobb karját a bal vállára tette, fejét meghajtotta, ami vendégtől helyénvaló, de közben a derekát is meggörbítette, ami inkább rabszolgától várható el. Elébe siettem, főhajtással üdvözöltem a vendéget.
– Megtiszteltetés számomra, hogy örömhírt oszthatok meg veled, uram. Felséges urunk, az isteni Commodus császár megtisztelte látogatásával provinciánkat, miközben őrparancsnokságunkra is ellátogat. – Megállt, ismételgette a szót, bele is zavarodott a megtiszteltetésbe és a félelembe, hogy nevén nevezte császárát. Aztán kiesett a szerepéből, folytatni is alig tudta: – De hát, te apja vagy az isteni császárnak, bizonyosan örömhír ez neked is és mindnyájunknak. – Az ő öröme az volt, hogy be tudta fejezni a nekem szánt üzenetet, én a váratlan-várt találkozás ígéretétől valódi örömet éreztem.
– Az ég óvja a császárt és a birodalmat! – feleltem, ahogy ilyen hírre felelni kell. Aztán kérdezni akartam, mikor tisztelhetjük körünkben az isteni vendéget, de ezt a szót már elharaptam. Ha akarja, megosztja tudását velem is, ha államtitok, ne oktasson ki erről, mint valami kotnyelest. De rossz is lehet a szabad római közpolgároknak, a be nem avatottaknak!
– Már holnapra várjuk! – hajolt hozzám bizalmasan. – A provincia ügyei mellett miránk is fordít figyelmet! – tette hozzá nem kis büszkeséggel.
Egy ilyen világvégi, hitvány kis garnizonnak még a hírét se ismerné, ha nem az apja laknék benne, de ezt nem mondtam a parancsnoknak. Látta rajtam, hogy erre gondolok, és zavarta, amit látott. Megfordult és elvonult testőreivel. A ladikba lépéskor most is segítettek neki.
Mi, Dithyrambosz meg én, ott ültünk megint, szemben az éjszakával. Annyi mondanivalónk lett volna, hogy szóhoz se jutottunk, magunkban hallgattunk inkább. A szomszédból munkazaj hallatszott át: az éjszaka folyamán kifestették a tanyaházat, ugyanaz a négy katona, aki előző nap a kikötőt eszkábálta. Másnap aztán mást gondolt a parancsnok: reggel a révészt, a kertészt meg az asszonyt a kecskével együtt elszállították máshová. A két ló az istállóban maradt.
Az őrparancsnokság körül már reggel fölsorakozott az őrszázad, a parancsnok szemlét tartott. A nap ragyogott a fegyverek élén, meg izzadságot csalt elő a rézsisakok alól. A folyóparton a fuvolások gyakoroltak, a parancsnok többször is rájuk üzent: hol hangosan, hol halkan szóltak az indulók – hol ez, hol meg amaz zavarta a díszszázadot.
A délelőtt közepén aztán Dithyrambosz már nem bírta tovább: – Uram, szóljál majd, ha ostoba vagyok…
– Szólok majd! – szóltam és nevetni kezdtem, ismertem az esze járását.
– Ha itt hált a felséges császár a közelben, táborozásban, már itt kellene lennie. Ha meg a fővárosban hált, akkor pedig csak estére lesz itt. Jól gondolom, uram?
– Jól gondolod, Dithyrambosz, túl jól gondolod, azért maradtál csak hadi írnok! Az őrparancsnok bizonyosan másképp gondolja, most sorakoztat harmadszor, és most váltotta az őrszemeket negyedszer a hegygerincen. Rosszallásával bünteti őket, mert nem jelezték a császár érkezését.
– De hát nem is jött a császár!
– Nem, Dithyrambosz! – Ezen aztán elmerengtünk egy kosár szőlő mellett, máltai szőlő volt, Dithyrambosz nehéz sóhajokat fűzött valamennyi szőlőszemhez. A máltai szőlő tavasszal, a Danubius partján a császári látogatás legbiztosabb hírnöke volt. Ebéd után lepihentem a házban, Dithyrambosz kifeküdt a jávorfa alá, a díszsorfalban három katona elájult, a fejüket hideg vízzel locsolták.
A császár napnyugta körül érkezett. Ingerült volt, reggel indultak Aquincumból, vadászattal akarta kellemesebbé tenni a napját, a vadászat balul sikerült. Egy szarvas elvitte a császár vadászgerelyét, amely az oldalába fúródott. Commodus haragudott az őrparancsnokra, aki a kelleténél nagyobb hűhóval várta, haragudott rám, mert miattam kellett ezt az egész „átkozott cirkuszt” végigcsinálni, de valójában az egész Pannonia Provinciára, erre a „makktermő országra” haragudott.
Az őrparancsnok jelentését szórakozottan hallgatta, megjegyzést nem tett rá, majd, amint meglátott – ott álltunk Dithyrambosszal a háttérben –, leszállt lováról és elindult felém. Letérdelt és kezet csókolt atyjának, mint régen, mint „jófiú” korában, mosolyogtam rajta, kicsit zavart a dolog, de tagadhatatlanul jól esett. Beszálltunk a virággal-lombbal fölékesített bárkába, egy perc múlva kiszálltunk a szigeten.
– Ekkora? – kérdezte Commodus, csodálkozva, sőt már inkább hitetlenkedve. Kezével tétován körbe mutatott, kicsi volt neki a sziget, kicsi a folyóág, a ház, amelyben élek. A megszűkült világot idegenkedve figyelte. Hideg vízben – a Danubiusból merítettük – megmosta arcát, kezét a vízöntő korsóban felejtette sokáig, míg végül a szeme földerült. Evett és ivott, mohón, de keveset.
– Itt élsz? – kérdezte, maga sem tudta, hiányol-e valamit, vagy óvatos irigykedés szól belőle. Császár volt, fiatal volt, övé a birodalom és a beszáguldható nagyvilág. Karon fogtam, kivittem a nagy folyó partjára. Lába a földbe gyökerezett. Büszkélkedni akartam, itt volt mivel.
– A birodalmad határa!
Commodus szemével itta a távolságot, a víz országvédő hatalmát, a rengeteg erdők fenségét és idegenségét, a világvége érzését. Meg azt a mérhetetlen távolságot, ami a Danubius szigetét Rómától elválasztja – én azt mondtam: összeköti. Ha Rómát nem ismerném, mondtam neki, amikor ide költöztem, nem akarnék a Granua torkolattal szemközti szigeten élni. Akkor ezt Commodus nem értette, most sem, de talán megsejtett a szavaimban valami igazságot. Valami másfajta igazságot, mint amit ő a magáénak érzett. Commodus nyilván csak a hely stratégiáját érzékelte a szigetben. A szigetet a folyóban.
– Hogyan élsz itt? – kérdezte óvatosan. Milyen választ várt a kérdésére? Hogy rosszul élnék, ezt nem mondhattam, magam választottam lakóhelyül a szigetet. Hogy jól, ezt Commodus elképzelhetetlennek tartotta. – Mi lehet itt jó? Biztosan vadászol sokat. – segített válaszolnom. – Bár ezek a szarvasok… – csóválta a fejét.
– Nem járok vadászni. – feleltem. – Egyszer indultunk el Aquincumba, de utazásunkat elmosta az eső. – A fiatal császár úgy nézett rám, mintha valami balgaságot szóltam volna. Eső, napsütés, erdő és víz – ezek legyőzni való álakadályok voltak számára. Amit karddal és gerellyel, parancsszóval és korbáccsal maga mögé utasít, hatalma alá gyűr a császár.
– Tudod, császár már voltam eleget. Már meg is szoktam a császárságot. Természetes létforma lett számomra, hogy én parancsolok, mások meg engedelmeskednek. És ha nem parancsolok, csak kérek valamit, vagy akár csak a szemem akad meg valamin, az már teljesül. Elfelejtettem, Commodus, a kérés jó ízét, amikor nem biztos, hogy megkapom, amit kívánok. Hogy nekem kell keresni az átjárót a folyón, megkérdezni idegeneket, merre van a város, és éhesen bekopogni valahová vacsoráért.
– És ebben mi a jó? – a szemembe nézett, de az agyamban kutatott feleletért. A császár. De inkább a saját fiam, a mit sem értő fiam, aki még akart tudni rólam valamit.
– Amikor nem ismernek föl az arcvonásaimról, és adnak, amit kérek, a közönséges emberek, egynek a maguk fajtájából valónak. Nem a császárnak kötelességből, hódolatból, félelemből.
– De hát nem tudja itt is mindenki, hogy ki vagy? – türelmetlen mozdulata elárulta rosszallását, leszidja majd az őrparancsnokot, terjessze el császári híremet.
– Commodus! – szóltam hozzá, és megfogtam a vállát, atyaian, barátian, igen, egyre inkább barátian. – Te megérted! – (Dehogy érti meg!) – Ritkán van mód átlépnünk egy másik világba, mint amelyikben leéltük az életünket. Pedig itt volt az eddig is, és milliók élik azt a másik világot, a maga más törvényeivel. És mi, te meg én, mi császárok – (Rámosolyogtam, nem mosolygott vissza!) – nem érezzük soha, hogy mit jelent nem császárnak lenni. Amikor fejünk fölött, a messzeségben, ott a császár, de mi itt szigetlakók vagyunk, városiak, erdőn járók. Nem parancsolunk, mert minek, kinek, és nem is engedelmeskedünk, csak, ha muszáj. A határvidéke ez – nem, nem a birodalomnak, az életnek, a lehetőségeinknek, az akaratunknak a határa. Az ember kitekint, elkalandoz az elgondolható végvidékre, valami magunkon kívüli, császárságon és emberségen kívüli szigetre, megnézi, meddig tart az élet. Mit bír elviselni a parancsoláshoz szokott – parancsolás nélkül. Mit bír elviselni, aki mindent megkapott, amikor nem kap meg semmit. Akinek az egész ismert világ a sajátja volt, most megelégedhet-e egy sziget ingoványával, égerfáival, halászaival, molnáraival, révészeivel.
– És ez elég? Megelégedhet ezekkel? – micsoda gúny, micsoda türelmetlen pöffeszkedés volt a kérdésben. A választ? Még a kérdésemet se értette Commodus. De lehet – gondoltam aztán az éjszaka, amikor fölidéztem a szavait –, hogy egy ifjú császárnak nem is szabad talán megértenie mindezt az elfáradt, sok töprengést. Hogyan tarthatná mozgásban az ezer mérföldes, ezer kohorszos, milliárd talentumos birodalmat, ha képes hozzáilleszkedni a lemondáshoz, a belenyugváshoz. Azt hiszem, nem volt igazam.
– Szóval, hogyan élsz itt? – kérdezte ismét, megnyugtató és érthető választ várt. Számára érthetőt, az ő fogalmaiból összerakott választ, lendületből és áttekinthetőségből, cselszövésből és fiatalos életkedvből valót. Légiókra lebonthatót, törvénycikkel azonosíthatót, bankbetétben kifejezhetőt, császárit.
– Ez a magány, ez nem őrjít meg? – csattant föl. Elnéztem Commodus feje fölött, Dithyrambosz mesélt a folyóparton a testőröknek, nyilván alaposan kiszínezte a hajdani hadjáratokat, a fogolyszerzéseket, a sarcolásokat. Azok hangosan föl-fölnevettek, a maguk meg egymás rovására.
– Hogy volna ez magány?! – de tudtam, a fiatalok ezt értik meg legnehezebben, az egyedüllétet. Amikor csak emlék van. Az emlék fölhalmozott tudás, régi és újabb dolgokról, nagy bölcsességek és apró esetlegességek rendezetlen halmaza. – Végiggondoltam a magam életét, megírtam néhány hadjárat hiteles történetét, ami nem kapott helyet a hadi jelentésekben. Meg ami elveszett…
– Majd küldd el Rómába, bekerül a szenátusi archívumba! – Meg a te életedet! – folytattam, óvatosan őt is belevonva… A mindennapjaimba, a gondjaimba? – Hogy milyen keveset törődtem veled, kicsi voltál még hadba jönni az oldalamon. Hogy milyen korán árvaságra jutottál, hogy kellett volna még az anyai kéz, a gondoskodás.
– Semmi emlékem sincs anyámról! – olyan szenvtelenül mondta ezt Commodus, hogy beleborzongtam. – És tudod mit, sempiternus – fordult szembe velem, ujjával megbökdöste mellemen a tógát –, nem is érzem hiányát. Te gondoskodtál mindenről. Az volt a minden, amit tőled kaptam. Még egy kis haragot is érzek anyámmal szemben, amiért olyan korán ott hagyott minket egymásnak. De legalább nem zavar a tisztelet meg a szeretet emléke, tudom, hogyan kell nők között élnem és gondolkodni róluk. Úgy, hogy ne sajnálkozzál helyettem, egyébként is, a halál véletlen baleset, amivel többé-kevésbé mindenkinek számolni kell az életben.
Commodus le-föl sétált, idegesen hallgatta katonái fölcsattanó jókedvét, megpihentette szemét az őrnaszádon, amelyet éppen akkor kormányzott el, fölfelé eveztében, a bárkahúzó rabszolgák sora. Aztán elfordult, nem volt kíváncsi rá sokáig. Visszafelé indult, császár volt már megint, kegyosztó, bizalmatlan.
– Mit tehetek érted? – tette föl a kötelezőnek érzett kérdést.
– Küldessél nekem fikuszokat, Hispániából. A szülőföldemről… – tettem hozzá magyarázóan, nem tudom, valaha is mondtam-e neki, hogy hispániai vagyok. Ő már római volt. A származás nem érdekelte, a fikuszokra bólintott kegyesen.
– Száz tő fikuszt kapsz!
– Hármat.
A széles orrú őrbárkán szétvetett lábakkal állt a császár, előre nézett, nekem hátat fordított. A túlparton fogadta az őrparancsnok búcsújelentését, aztán lovára szállt. Laza kézmozdulattal intett át felém a folyóág fölött, aztán a császári csapat elvágtatott délkelet felé.
Az éjszaka folyamán a négy katona lebontotta a szigeten a kikötőt.
(folytatjuk)
Hozzászólások