(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

28.

  2022. febr. 17.

Újabb döntést kellett hoznom a pénzemet illetőleg, konkrétan: hogyan férjek hozzá, ha beteg vagyok, és nem tudok bemenni érte a bankba? Nyilván csak, ha mást küldök helyettem, persze meghatalmazással, és volt probléma, nincs probléma. Én Gyuszira gondoltam, ki más­ra gondolhattam volna? Jól tettem, nem tettem jól? Kérdés, majd a jövő eldönti. Járhatok úgy is, hogy meglop a „gondozóm”, ezzel lőttek 8 millió forintnak, de az sem kizárt, hogy végig becsületes marad. Én is igyekeztem vele az maradni, szótartó és egyenes, akit a jó tett helyébe jót várj elv vezérel. Tény, hogy Gyuszi nagyon sokat segített, becstelen ember lennék, ha ezt viszonzás nélkül hagynám. Ugyanakkor azt sem felejtem el neki (hiába, én már csak ilyen va­gyok, ţine minte (észben tart), ahogy nagymama szokott gyerekkoromban jellemezni), mennyi bosszúságot okozott azzal, hogy nem kellő komolysággal kezel(t) engem. Bizony, ez az igaz­ság: felszínes, nemtörődöm, megbízhatatlan, és utál kommunikálni, vagyis zárkózott férfi, ígéreteit nem teljesíti stb. Még azt a megállapodásunkat sem tartotta be egyszer sem, hogyha ráhagyom a bankbetétem, cserében legalább egyszer hetente meglátogat a Puskás Tivadar ut­cai bungalóban. Az meg már a jéghegy csúcsa, hogy nem ajánlotta fel a lakását, amikor két évvel ezelőtt fűtés nélkül maradtam. Elnézte, hogy 5 fokos hidegben, ráadásul betegen didereg­jem át az éjszakát. Ebből nem nehéz következtetni, milyen lehet az ilyen ember jelleme, de hagyjuk. Mégiscsak ő az, aki minden va­sárnap hoz nekem ingyenebédet, és bevásárol, szintén grátisz. Juditot is számtalanszor elfuvaroztatta a kórházba, bevásárolni. Hanem az anyja… Na, attól aztán akár fel is fordulhatnék. Egyetlen karitatív gesztusa abban merül ki, hogy minden hónapban egyszer bemondja helyettem telefonba a gáz- és villanyfogyasztást. (Juditra való te­kintettel, úgymond kegyeletből.)

Folyik belőlem a panasz? Untatom az olvasót? Elképzelhető, bár minden igyekezetemmel azon fáradozok, hogy ne legyek sem unalmas, sem érzelgős. Főleg az utóbbi, de hát ennyi ér­zelemdús, drámai három év után, szinte lehetetlen tompítani a fájdalmat, szürkíteni az esemé­nyeket. Nem lenne reális, egyszóval nagyon nehéz egybevetni a sokszor szentimentálisnak tű­nő hangnemet a józan tárgyilagossággal. Ha ez nekem ebben a regényben mégis sikerült, rög­tön József Attila-díjat adok magamnak.

  2022. febr. 19.

Szombat. Fürdős nap. Alig várom, hogy a kád illatos vízébe merüljek. Bezzeg ebből többé nem eszek, mert a Levendulában csak a közös zuhany vár rám. Gyuszi nyugtalankodik a vég­rendeletem miatt. Retteg attól, hogy konfliktusba keveredhet a fiammal, ugyanis ő a törvényes örökös. Felvilágosítottam, hogy mindez könnyen elrendezhető egy végrendelettel, amit azon­ban csak akkor íratjuk meg az ügyvéddel, amíg a kezemben nem tartom a rezsi átírásának ok­mányát. Határidő: április 1-je. Megegyeztünk. Na, Gyuszi, most már főhet a te fejed is. Eddig csak én izgultam, mi lesz ezzel-azzal az üggyel, most rajtad a sor, vakarhatod a fejedet. Épp itt az ideje, mert eddig szinte semmit sem csináltál e célból. A jóindulat, úgy látom, nem hi­ányzik belőled, egyedül az a baj, hogy túl tájékozatlan és könnyen manipulálható vagy, no meg nem is igen akarsz szembeszállni a többi tulajjal, ami nyilván annak a következménye, hogy utálod a konfrontációt. (Ezt sem tudtam eddig rólad, kedves „gondozóm”!)

Ma egész nap feküdtem. Az idő is ronda, fázom. Már festem is az ördögöt a falra, azaz el-elmerengek jövendő életemen. Lakótárs: köhögős, krákogó vénember, éjjel horkol, nem fogok tudni tőle aludni. A szoba börtön vagy szerzetesi cellához hasonló. Fürdéshez majd sorba kell állni, a vécén meg nulla vécépapír. Ismerős ábra, a pszichiátrián már átéltem. Állítólag műso­rokat is szoktak szervezni. Oda azonban öltöny is szükségeltetik, nekem pedig egy sincsen, ti. mindegyikből kifogytam. Mivel nem írok, olvasok, nem tudok majd mit kezdeni magammal. Egyetlen célom lesz csupán: olyan tevékenységeket kitalálni, melyben az általános jó közérzet megtartása érdekében alaposan kifárasztom magamat, meg, ugye, az időt is ki kell tölteni vala­mivel. Hát… meglátjuk. Adná isten, hogy semmi se váljon ezekből valóra.

   2022. febr. 20.

Az izgalomtól most már napokon át nem alszom normálisan, és a gyomrom is rakoncát­lankodik. Magától értetődik, hogy szintén a stressztől. Ennyire még a katonaságban sem vár­tam, hogy múljanak a napok, hónapok. Istenem, még két nap, és leléphetek Damoklész lebegő kardja alól! Csak a szél ne fújjon, eső ne essen, hogy az emiatt okozott károkat az utolsó pilla­natban is rajtam vasalják be a tulajok.  Írtam egy ímélt L. Csépányi Katalinnak is a Hetedhét­határtól, amiben engedélyt kértem, hogy elküldhessem önéletrajzi regényem második részét is, bár az írás így, ebben az állapotban befejezetlen, azaz torzó. De legyen inkább torzó, mint semmi, előfordult ez már másokkal is pl. Kuncz Aladár: Felleg a város felett, Márai naplói, Kertész Imre: A végső kocsma stb. esetében.

Kedves Kati,

Elérkezett az ideje, hogy elküldjem neked önéletrajzi regényem 2. részét MEK-közlésre. Tudod, ahogy megegyeztünk. Az ehhez való információt megtalálhatod a köv. linken: DOKUMENTUMOK KÜLDŐK RÉSZÉRE (https://mek.oszk.hu/html/kapcsolat.html.) Hogy mikor lesz vele időd foglalkozni, számomra lényegtelen. Amikor ráérsz. Kérj ISBN-számot is. Miután előreláthatólag sokáig nem kerülök számítógép közelbe, már ha egyáltalán kerülök, plusz az egészségi állapotom is siralmas, tekinthetjük a kérésem akár utolsó kívánságnak is. Küldhetem a regényrészletet? Teljesíted az utolsó kívánságom? Gyors választ várnék, ti. már csak órák kérdése, amikor a számítógéphez ülhetek. További erőt, egészséget kívánok. Szia, Astor!

Pali

Teljesíti. Még ma beleegyezését adta, nem váratott meg a válasszal, mint mások általában. Le a kalappal előtte. Holnap, biztos, ami biztos, postázom ugyanezt a regényt Várnagy Mártának is (Holdkorong). Talán nem fair elhallgatni előttük, hogy mást is megbíztam ezzel a feladattal, de attól tartok, ha ezt elárulom, már nem végzik el a kellő lelkiismerettel a dolgukat, és én két szék közül a földre zuhanok. Mea culpa, ezer utólagos bocsánatot kérek tőletek.

Alkonyodik. Ideje kitessékelnem Fifit az erkélyről, mert ha ottfelejti magát éjszakára, figyelmeztettem ismételten magamat, meg is fagyhat a kis buta. Vagy mégsem? Mindegy, akkor sem hagyom dideregni, amikor ott a jól kibélelt ólacskája. A csomagolással készen vagyok, más tennivalóm nincs, ezért csak ülök vagy fekszem, aminél nincs unalmasabb a világon. És az otthonban már írni, számítógépezni sem fogok. Szerintem ebbe bele lehet halni, ez nem játék, legfeljebb játék a halállal, állítják a tudósok. Jó volna tévézni időközben, vagy aludni, de csöppet sem ajánlatos. A túl sok tévézés árt a szemnek, másrészt odavezethet, hogy végül azt is megunom. Tehát várjunk még, várjunk, majd 6-7 órakor lefekszem, és rajta, válogathatok több száz csatornából. Március 2-ig, akkor a TV-met is kikapcsolom, és nézem majd azt a pár csatornát, amit majd kegyesen rendelkezésünkre bocsátanak az Otthonban. A játékfilmeket kihagyom. Már nem kötnek le. Ennyire megváltoztam volna? Hiszen azelőtt szinte kizárólag csak azok érdekeltek. Most viszont a politikai műsorok: hírek, Radar, Csörte, Párbaj, Egyenes beszéd, meg a tudományos csatornák: Spektrum, National Geographic, Animal Planet, Histo­ry… Hű, nemsokára éppen hat óra! Megiszom a kis tejecském, és pont, viszont­látásra kedves, hűséges számítógépem!

  2022. febr. 21.

Roppant idegesít, hogy nem tudom normálisan használni az Office 2007 szövegszerkesztő­met. Ezzel a művel most kivételesen „hanyagul” szerkesztett művet adok ki a kezemből, ami rám messziről sem jellemző. Na, majd a laptopnál újra áttérek a korrekt szerkesztésre. Már ha egyáltalán lesz ebből a laptopos álomból valami. A sors fintora lenne, ha csak ennek hiányá­ban nem támadhatnék fel újra, mint a hamvaiból feléledt Főnix madár, amikor végre úgy ér­zem, megtaláltam a stílusom. Egész életemben kínos verejtékkel körmöltem. Lényegében ap­rósá­gok miatt: ne legyen két szótagos szó a mondat végén, inkább egyszerű, mint összetett mondatokban fejezzem ki magam stb. Hát ennek vége, letisztultam, és 70 év írás után végre hülye megkötések nélkül és könnyedén fogalmazok. Oka? Egyelőre rejtély, de ha a Jóisten megsegít, ezt is megoldom, és, mint életemben annyiszor, megint új életet kezdek a kecske­méti Idősek Otthonában. Ámen, úgy legyen! (Na, mondja ezek után még valaki, hogy nem állok pozitívan a dolgokhoz.)

Ave, Caesar…

A virágot a napfény bontja ki, az emberi
lelket a szeretet. (Gárdonyi Géza)

Egy hónapja sincs, hogy sikerült kiverekednem magam a Puskás utcai „karanténból”, mert sikerült, miközben a világ, immár ki tudja, hányadszor, újból teljesen kifordult a sarkából. Egy ideig minden csapból Covid folyt, aztán következett a Márki Zay-Péter-őrület, a migránsok rohama és persze Anonymus, egy titokzatos megmondó ember blogja, melyben sorra leplezte le és leplezi le ma is a háttérben zajló korrupciós ügyeket. De ez még mind nem minden, ez év március 17-én a 144 milliós Oroszország megtámadta a 44 milliós Ukrajnát, azaz Góliát Dávidot. Célja az Ukrajna feletti politikai, gazdasági befolyás megtartása. Az ukránok SOS-ei, és a háború okozta pusztítások számtalan államot humanitárius segítségre ösztökélték, abban is csaknem mindnyájan megegyeztek, hogy Oroszországot agresszornak minősítsék, és… ennyi. Ennél messzebb már kevesen merészkednek. Szerintem joggal, még ha az Ukrajnának nyújtott fegyveres katonai segítség igazságos és méltányos is, ezzel szemben hallatlanul veszélyes, mert bármelyik percben olyan világháborúba torkolhat, melyből ezúttal már senki sem kerülhet ki győztesen. Ezért viszont mi értelme van harcolni? Gondolom én józan parasz­ti ésszel, meglehet Gyurcsány Ferenc, Márki-Zay úr és a hasonszőrűek másképp vélekednek a dologról. Ennek tudatában reagált Orbán Viktor miniszterelnök is, bár másokkal ellentétben sokkal tudatosabb határozottsággal:

„A szomszédunkban háború zajlik. A biztonságunkat fenyegető kihívással eltökélten és egységesen kell szembeszállnunk. Így tettünk a koronavírus és az azzal járó gazdasági válság idején is. Ma erősebbek vagyunk, mint korábban, a szövetségeseinkkel közösen képesek va­gyunk megőrizni a biztonságunkat. Meg kell védenünk a magyar gazdaságot is, fékeznünk kell az energiaárak emelkedését, ne mi, magyarok fizessük meg a háború árát. Történelmünk­ből túl jól ismerjük a háborúk következményeit, ezért nem sodródhatunk bele egy fegyveres konfliktusba. Ebből a háborúból ki kell maradnunk”.

Hát igen, nagy a tét, és nem is igen maradt számunkra más megoldás, mert egy világ mé­giscsak értékesebb számunkra két államnál, és ha már mindenképpen pusztulnia kell valaki­nek, pusztuljon el inkább egy állam, mint az egész bolygó. Mea culpa, beismerem, szomorú és kegyetlen igazság ez, de igazság, és az vesse rám az első követ, aki ennél jobbat, többet tud.

Háború Ukrajnában

Ilyen események és gondok közepette próbáltam beilleszkedni a Levendula Otthon-i minitársadalomba. A legelső és legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor rá kellett döbben­nem, milyen otthonba helyezett a Margaréta otthon bölcs vezetősége. Nem, nem zajos ott­honba, amitől erősen tartottam, sem egy lerobbant, ócska ingatlanba. Ellenkezőleg: csend, síri csend fogadott, a teraszokon, udvaron senki, jóllehet már jócskán tavaszba hajlott az idő. Az épület maga elég tetszetős, viszonylag kicsi, de korszerűen felújított panzió.

A kecskeméti Levendula Idősek Otthona

– Csinos kégli – állapította meg Marsa Gyuszi. – Használd egészséggel!

Az épület belsejében 13 kétágyas lakószoba nyújtott menedéket a rászoruló öregeknek. Eddig rendben, hanem ezek az én öregeimen, hogy is mondjam, csupa kerekesszékes, alig mozgó és beszélő lakótárs értendő, egyszóval egy régi vályogházból modern, de rokkant öregek lakta börtönébe pottyantam. Hogy miért börtönbe? Elárulom, nem titok, de hadd ne vágjak a történések elébe! Nagy Pál vagyok, az új szobatárs – mutatkoztam be a féllábú, mozgó szájú lakótársnak. Még közöltem magamról néhány információt, azzal abbahagytam, ugyanis alig reagált a kérdéseimre. Hát ezzel sem fogok sokat dumcsizni az bizonyos. Így is lett, mert a mai napig is csak köszönünk egymásnak, és ugyanez a helyzet a többi rokkanttal. Itt tanultam meg először, mekkora különbség van normális és rokkant öregember közt, ami persze érthető, mert melyik demensnek, bénának vagy Parkinson-kórosnak van kedve kedélyesen csevegni, amikor sokuknak még a beszéd is nehezére esik. Nesze neked kommunikáció, közösség, amire annyira vágytam Puskás utcai magányomban! Elszigetelődésemet külön fokozta, hogy én még félig vak és süket is vagyok ráadásul.

– Mit szólna ahhoz, ha megrendelnénk magának egy hallókészüléket? – érzékelte a galibát jóindulatúan egy meglehetősen dundi ápolónő.

Érdekes, hogy ennek az intézménynek az ápolói is éppolyan testesek, mint a Balaton utcai pszichiátrián, beleértve a modorukat is. Talán nem annyira katonásak, mint amazok, de itt is valamennyi nővér ellentmondást nem tűrő személyiség, élén a langaléta intézményvezetővel, akivel már a kezdet kezdetén összeakadt a bajuszunk. El is neveztem Vaskalaposnak, és ha valakinek, hát neki azóta is alaposan sikerül megkeserítenie az életem. Istenem, istenem, jó kis börtönkórházba zsuppoltad a fiadat. Már ha tényleg neked és nem a sátánnak köszönhe­tem, hogy ilyen körülmények között kell leélnem utolsó éveim. Hiszen itt még az otthonból sem engednek ki, nehogy bajunk essék valahogy. Szó se róla, rokkantak esetében ez bizony indokolt. Csakhogy én nem vagyok se kerethez, se kerekesszékhez kötve ahhoz, hogy joguk lenne bárkinek is megfosztania a szabadságomtól. De még ha csak eddig terjedne az ápolónők önkénye. Nem érvényesül ebben az odúban a szólásszabadság sem, továbbá a szabad akarat, emberi méltóság, de van helyette szabályzat, házirend. Egy írott és egy főleg íratlan formában, hogy a rokkant öregek szabadságát ilyen módon is korlátozzák. Kérni lehet, akár repetát is az ebédlőben, akarni nem. Semmit, ez az ápolónők és mindenekelőtt az intézményve­zető előjoga. Képzeljék csak el, még azt is előírják, az ágy melyik végébe tegyük a fejünket, hányszor fürödjünk, váltsunk ruhát, miként rendezkedjünk be a szekrényben, mekkora hang­erővel beszéljünk (miközben az ápolónők hangjától zeng az egész folyosó). Kivétel nincs, még a nagyothallók is csak moderált hangnemben kommunikálhatnak a folyosón. Tiltakozásomra azt felelték, menjek ki beszélgetőtársammal a teraszra, ott senkit sem zavarunk. Mi ez, kettős mérce? Végig minden téren. Valakit még az is ingerelt, miért beszélek románul, amikor elkezdtem egy erdélyi lakótársammal románul dumcsizni. Elgondolkoztató, nem? El is gondolkozom rajta nemegyszer, minek nevezzem azt, amit nap mint nap, hétről hétre megélek. Puha diktatúrának, helytelenül felfogott terápiának, melyben a léleknek annyi szerep jut, mint sónak a diétás étrendben? Mivel több rendszert is átéltem, és két országban is volt alkalmam megismerni az életet, azonnal rájöttem, hogy ez, kérem, tiszta szocializmus, vagyis olyan minitársadalomra bukkantam, ahol megállt az idő, és némelyek még mindig Ceauşescu és Kádár szellemében gondolkoznak. Első látásra ugyan a Levendulában sincs semmi probléma. Szegény öregek többnyire hallgatnak, nem mernek, vagy nincs is erejük protestálni, de ha mégis megesik, meg is kapják a magukét. Tanulság: tapsolj (Ceauşescu) vagy hallgass (Kádár), vágj jó képet mindenhez, és túléled. Lehet, hogy csak füvet legelve, néha önmagadat is leköpve, de a túlélés mindenképpen garantált.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet