(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

29.

Nem akartam elébe vágni a történetemnek, de úgy látom, bizonyos mértékig mégiscsak megtettem, ezért engedelmükkel visszaugornék ahhoz az ápolónőhöz, aki hallókészülék megvásárlására próbált rávenni.

– Nem rossz ötlet, csak hát a pénz… Sokba kerül az, nővérke, azonkívül itt ez a miliő – válaszoltam habozva, legyek-e őszinte vagy hallgassak az eszemre, mely folytonosan azt súgja, fogjam be a számat, és inkább hazudjak, hazudjak orrvérzésig, nehogy a végén még „beilleszkedésre képtelen” minősítés ürügyén kipenderítsenek az otthonból.

– Millió?

– Környezet.

– Miért, mi baja magának a környezettel? Kevesli a fákat a parkunkban, kicsik a szobák, tévék, vagy mi a gond?

– Ha még csak ennyi baj lenne – sóhajtottam csüggedten –, de erről nem szeretnék egye­lőre beszélni. Előbb feldolgoznám a benyomásaimat, ha nem haragszik.

– Hát csak dolgozza, Pali bácsi, dolgozza, és ha valami nem tetszik, közölje velünk egye­nesen. Mi mindenkit meghallgatunk, végül is ez a feladatunk: meghallgatni és segíteni. Hacsak – tette hozzá kacsintva – kacsalábon forgó kastélyt nem kívánna magának, mert ebben nem segíthetünk.

Ismerős frázis, ugyanazok a szlogenek, mint amilyeneket el-elpuffogtattak valamikor az elvtársak. És ezeknek az ápolóknak nagy része még meg sem érte a múlt rendszert. Vajon hány társadalmi rendszernek és ideológiának kell eltelnie ahhoz, hogy Marx, Lenin, Kádár szelleme ne fészkelje be magát az utódok szívébe, agyába? Egy megjegyzés azonban mégis kikívánkozott belőlem, ki is kottyantottam üstöllést.

– Kastélyt nem, megelégednék én azzal is, ha a szobatársam nem tévézne reggeltől estig, illetve dehogyis tévézik, csupán a tévét járatja, miközben ő a tévének háttal ülve játszik a mobilján.

– Igen, tudjuk, így szokta, de miután a szabályzat nem tiltja, megteheti nyugodtan, nálunk ez is meg van engedve.

– Szép, de engem zavar ám. Vagy ez nem számít? Még szerencse, hogy süketségem foly­tán alig hallok valamit a tévéből, és ön még azt ajánlja, vegyek hallókészüléket magamnak?

Pedig nemrég még majdnem megvettem. Ja, ilyen az élet, forgandó, mint a szerencse. De nem sokra megyek itt a szememmel sem, tévét mindenesetre nemigen nézhetek. Ahhoz túl gyenge a látásom, és felhangosítanom sem ajánlatos a készüléket, mert azzal már én zavarnék másokat, vagyis elestem az egyetlen szórakozási lehetőségtől is. Mi jöhet még ezután? Este szorongva bújtam az ágyamba, és vártam az éjszakát, amikor el kezd horkolni a féllábú. Nem horkolt, és másnap sem, istennek hála. Végre valami jó is ér ennyi rossz után. Reggel hatkor megélénkült a folyosó, és nemsokára megérkezett a váltás is. Vajon hány ápoló ügyködhet itt összesen? Hét-nyolc?  Nem mertem megkérdezni. Még csak pár órája tartózkodom új „kasté­lyomban”, de máris pedzettem, hogy valahogy nem csípik, ha valaki túl sokat kíváncsiskodik. Inkább ők kérdeznek, s mint utóbb megtudtam, információikat fel is jegyzik egy noteszbe. Akárcsak az iskolákban az osztályfőnökök. Nos, talán tartsunk egy kis terepszemlét, hadd lássam, milyen az a kacsalábon forgó kastély, melyben élnem-halnom kell. A folyosón végig székek sorakoztak. Itt szoktak gubbasztani a férfiak, nők vegyesen, mielőtt bebotorkálnak az ebédlőbe burkolni. Ez itt az orvosi rendelő, az a látogatói helyiség és betegszoba – sétáltam fel-alá a folyosón. Lám-lám, még ez is van!

– Maga meg mit császkál itt, mint fing a feredőben? – reccsentett rám egy rövid hajú, kerekes székben ülő anyóka.

– Tessék? – mosolyogtam rá kedvesen, jóllehet minden szavát értettem.

– Maga meg mit flangál itt, mint fing a feredőben?

– Megismételné a kérdését? Csak egy kicsit hangosabban, mert nem hallok jól.

Dehogy ismételte, csak legyintett, és ezzel megszabadultam a nénikétől. Jó módszer, ezentúl gyakrabban alkalmazom, ha le akarok rázni a nyakamról valakit. A jelek szerint a bosszúvágy, visszavágás ingere még mindig birizgálja a lelkemet annak ellenére, hogy a közelmúltban még a krisztusi megbocsátásra esküdtem. Ilyen apró szurkálásokkal azonban elég nehéz lesz igaz útra térni, és ha ehhez hozzáteszem, hogyha a körülmények képmutatóskodásra, lódításra, és csalásra is kényszerítenek, aligha fognak már engem ebben az életben szentté avatni. Az egyik kecóban rábukkantam Károly bára, akiről tudtam, hogy erdélyi.

– Bună ziua, bade Károly!

– Bună! – nézett nagyot az atyafi.

Leültem az ágyára és elbeszélgettünk. Folyt belőle a szó, amit erős hangja lévén nagyjából meg is értettem. Az öreg köpcös, 83 éves székely volt állítólag Marosvásárhelyről, hivatásos exfruntaş (exőrvezető) kitűnő román tudással, amire egy szobája előtt masírozó matróna meg­vető köpködéssel reagált. Összenéztünk, becsuktam volna az ajtót, lebeszélt róla.

– Nem szabad, nem engedi a szabályzat. Itt minden lakószobának nyitva kell lennie.

– Az anyját, akár a Balaton utcai pszichiátrián! De hát ez a magánszféránk abszolút sem­mibevevését jelenti. Így mindenki kihallgathatja a beszélgetéseinket, beláthat a szobánkba, nő a férfiéba, férfi a nőébe, a folyósokról beszüremlik a lárma, a neonfény… Mi a céljuk ezzel?

– Az ellenőrzés, vagyis hogy bármelyik pillanatban a segítségünkre siethessenek.

– Milyen szolgálatkészek. És a nővérhívó, sze minden ágy felett ott lóg egy. Az mire való?

– Jó kérdés. Te honnan jöttél Kecskemétre?

– Nagyváradról.

– Szép nagy város, én Marosvásárhelyről, amíg a feleségem el nem adta a házamat, és vett helyette egy másikat Tatárszentgyörgyön, méghozzá úgy, hogy nem is tudtam róla – panaszol­ta bánatosan.

– A tudtodon kívül? Na ne! Ilyen rosszban voltatok?

– Nem, csak… Mindegy, hosszú, utána nemsokára meg is halt szegény, a rokonaim erre, kitalálod, mit tettek?

– Bedugtak egy kacsalábon forgó kastélyba.

– Hova?

– Ebbe az otthonba.

Ismerős ábra: a feleség, férj meghal, a hozzátartozók dolgoznak, „nincs idejük” a nagypa­pival törődni, ezért szépen elsüllyesztik valamelyik szociális otthonba, és volt probléma, nincs probléma – erősítik meg a többiek is, amikor a beköltözésük okait firtatom.

– Részvétem. És tetszik a kégli?

– Miért, neked tetszik?

– Mint púposnak a puklija. Nálad mi nem szuperál?

– Hát a szabályok, ez a nyavalyás házirend, meg amit még hozzátoldanak. Pedig én frun­taş létemre ugyancsak megszokhattam a kommandákat (parancsokat): Ne álljon ide, ne álljon oda, ne tegye ezt, ne tegye azt! Még azt is megszabják, hányszor fürödjek meg hetente.

– Hányszor?

– Lehetőleg mindennap, de legalább háromszor mindenképp, utána ruhaváltás, mert az is kötelező.

– Mert vigyáznak ránk, tovarăşu fruntaş (őrvezető elvtárs), még a fúvó széltől is megóv­nak. Tudod, hány szépkorú adna hálát istennek, ha ilyen helyen lakhatna?

– Te most viccelsz, vagy komolyan beszélsz? – vörösödött el Károly bá, akit utóbb elne­veztem Dühöngőnek. – Mindjárt felmegy a vérnyomásom. Viszontlátásra! Majd később foly­tatjuk, ha lecsihadtam.

Oké, tovább, interjúvoljuk meg a többi lakótársat is! – perdültem ki a vásárhelyi székely barlangjából. Nem árt, ha ezt-azt jó előre megtudok, hogy még idejében elkerüljem a konflik­tusokat, emellett el kezdett bennem az író is dolgozni. Ez itt az élet a maga tiszta meztelensé­gében, talán az utolsó lehetőség, hogy ne a tévéből meg a könyvekből ismerjem meg a való­ságot. Károly bá mellett egy pakombartos, 60 év körüli roma lakótárs tévézett. Ezzel nem traccsolok. Már egyszer megpróbáltam, de miért, miért nem, egyszerűen kijelentette, semmi kedve velem vakerelni (beszélni). Jól van, öreg, maradj meg hát magadnak, de nini, milyen tipptop teraszos szobát kapott a kollega! Egyedül ő meg egy másik roma lakótárs 26 szerencsétlen rokkant közül. Mi tagadás elfogott az irigység. Milyen klassz lehet kiülni a teraszra, és elnézni a fel-alá suhanó vonatokat, autókat. Na, nem azért, de számomra ez mozgalmas, életet sugárzó panoráma, míg idebent bármerre nézek, szánalmas, alig lélegző rokkantra esik a tekintetem. Eh, fátylat rá, ez a politika, merthogy nagyra becsült sorstársam nem véletlenül kaphatta ezt a szobát, arra mérget veszek.

– Ebéd! – kiáltotta el magát egy ápolónő.

Fél tizenkettő. Ilyen korán ebédelünk!

– Ne tolakodjunk, kérem, csak szépen rendben, jóóó? Elöl a kocsisok, utánuk a keretesek. Hallotta, Pali bácsi? Volna szíves hátra fáradni!

– Elnézést!

Tíz perc csoszogás után végre elértem a szobámtól fél percre található ebédlőt.

– Bemutatom az új lakótársukat, Nagy Pált Kecskemétről. Fogadják szeretettel – süvöltötte egy ápoló, hogy mindenki meghallja.

Egy arc sem fordult felém. Talán meg sem hallották.

Leves, szigorúan karimáig, az is hideg, mintha ki tudja, milyen messziről szállítanák. A második fogás krumplipaprikás. Remek, csak legalább langyos lenne, ha nem is forró, ahogy én szeretem.

–  Kíván valaki repetát?

Felkapom a kezem. Észre sem veszik. Várok egy-két percet, míg felém fordul valamelyik egészségügyi dolgozó.

– Bocsánat!

– Maga meg mit akar?

– Repetát. Krumplit, ha lehetne?

– Na, jó reggelt! Miért nem szólt akkor, amikor megkérdeztem.

Az egyik ápoltból kirobbant a nevetés.

– Én szóltam, vagyis intettem önnek, de nem tetszett észre…

Elakadt a hangom, berekedtem. Már én is pontosan úgy motyogok, mint Judit betegsége utolsó stádiumában. Akkor meghűlésre gyanakodtam, de miután még ma is ugyanolyan re­kedt vagyok, már semmire sem gondolok. Hacsak nem az öregségtől vagy stressztől kukultam meg ennyire, a kutyafáját ennek a kur… Már majdnem kimondtam, pedig soha életemben nem káromkodtam. Várok. Semmi paprikás. Elfelejtkeztek volna róla?

– Szólhatok?

– Hozom a krumplit, ne siessen már úgy! Nekem is csak két kezem van, jóember.

Hű, de körülményes itt repetát kívánni – töröltem meg a homlokom.

Evés után irány az ágy. Naná, hova máshova ballaghattam volna. Fél nyolckor reggeli, utána pihenés, fél tizenkettőkor ebéd, utána szieszta, fél ötkor vacsora, és vége a napnak, lámpaoltás. Kb., ebből állt nagyjából egy levendulai otthon lakójának napi programja. Vegetálás ez ám a javából. Nem mintha azelőtt nem vegetáltam volna, de ez a mostani sokszorosan túltesz a Puskás utcai tengődésen. Sokszor afféle virágállatnak érzem magamat, mely él, táplálkozik, de élete végéig sem mozdul el a helyéről.

Másnap hajnalban motoszkálásra ébredtem, Fél öt, úgy látszik, nem tud a féllábú aludni.

– Józsi, még nincs hat óra. Olvastad a házirendet? Ne haragudj, hogy megjegyzem, de hat­kor, nem fél ötkor van a Levendulában ébresztő.

Nem válaszolt, csak nézett rám alulról felfele, és ütemesen mozgatta a száját meg a láb­csonkját. Felkecmeregtem, és elkezdtem a folyosón idegesen fel-alá sétálni, mint annak idején Váradon, a Ceauşescu-diktatúra idején. Akkor azért fohászkodtam, bárcsak vonná ki ezt a para­zitát a forgalomból valaki. Most még csak nem is fohászkodhattam, mert még reménytelenebb­nek tűnt, hogy innen valaha is kijussak. A legtöbb, amit elérhetek, ha megszabadulnék ettől a pasitól, márpedig ez csak és csakis a halála révén képzelhető el. Kívánjam a halálát? Soha, itt még nem tartok, még sok víznek kell lefolynia a Dunán, hogy én bárkinek a halálát kívánjam.

– Maga mit keres itt ilyen korán a folyosón? – ripakodott rám az éjjeli szolgálatos ápolónő. – Fáradjon csak vissza szépen az ágyikójába, és várja meg legalább a hat órát.

– Igenis.

Reklamáljak, panaszkodjam, mártsam be a féllábút is? Fölösleges, valahányszor megtet­tem, mindig odalyukadtunk, egyezzünk meg, ők semmit sem tehetnek. Visszacsoszogtam a szobámba, és a féllábúra meredtem: az igazak álmát aludta. Hogy mennyit durmol ez a sze­rencsétlen, az nem kifejezés. El is nevezem Hétalvónak. Igaz, jobb, ha durmol, minthogy reg­geltől estig, nem viccelek, az M2 rajzfilmjeit bámulja. Háttal neki, mialatt engem a guta ke­rülget. Fél óra fészkelődés után kimenekültem a teraszra. Hideg szél fújt, kifejezetten fáztam, de maradtam, sőt, tovább kerestem-kutattam, hogy felfedezzek a szobámon kívül még egy zu­got, ahol zavartalanul üldögélhetek. Hoppá, egy körsétány! Köröskörül fák, padok. Ezt sem láttam mostanáig. Szemben vele vasúti pálya, mögötte pedig a 3-as busz megállója sárgállott. A pakombartos romához hasonlóan, nevezzük Rominak, ezentúl most már én is közvetlen kö­zelről figyelhetem, hogyan zajlik az élet odakinn, csiripelnek a madarak, zöldellnek a platán­fák. És nyáron még szebb, kellemesebb lesz itt üldögélni, hacsak el nem özönlik a kerekesszé­kesek ezt a helyet is. Egyelőre néptelen, egyetlen levendulait sem érdekli a macskaköves pro­menádom, de később változhat a helyzet, és akkor erről a rejtekhelyről is kikopok.

Be más lenne az életem, ha elhozhatnám a számítógépet magammal. Elvileg semmi aka­dálya. Internethálózat ugyan nincs, de egy mobilnet mindent megoldhat. Csábító ötlet, s mivel pénzben sincs hiány, érdemes volna minél előbb nekivágni a dolognak. Az ötletet csakhamar tett követte, és elkezdtem néhány technikai megoldásról Vaskalapossal tárgyalni, mint olyan­nal, aki legtöbbet ért az informatikához. Egy ideig válaszolt is sorra-rendre minden kérdésre, aztán megunta, és lerázott a nyakáról.

– Egyéb óhaj, sóhaj? Döntse el már végre, mit akar.

– Abban járok, de miután nem sokat konyítok a PC-hez, elég nehéz eligazodnom.

– Jó, de nekem, képzelje, más dolgom is van, minthogy csak magával foglalkozzam.

– Kérem, elnézést a zavarásért.

Telt az idő. Semmi változás. Még a számítógép-asztalt sem sikerült behozatnom.

– Sajnálom, nem fér el a szobájában, máshol meg még annyi hely sincsen – közölte velem halkan, de kategorikusan a 190 cm magas fiatalember.

– Volna szíves hangosabban beszélni? Köszönöm, nagyon kedves, de ha kiabál még úgy­sem hallom.

Erre éppúgy feldühödött, mint a volt főorvosom, amikor megkértem, beszéljen egy kicsit hangosabban. Megértem, valamikor én is pontosan így reagáltam, ha egy nagyothallóval beszéltem. A sors fintora, hogy most én vagyok a nagyothalló. Egy szó, mint száz sikerült összevesznünk annyira, hogy fogtam magam, és kértem egy ív papírt a szolgálatos ápolónőtől.

– Mi célból?

– Felmondok, más otthonba akarok költözni.

Hogy mégsem került rá sor, végül mégiscsak a főnöknek köszönhettem, más szóval beadta a derekát, hozhattam az asztalt meg a PC-t is. Megenyhültem, azért nem is olyan vaskalapos a barátunk, hiszen még a kábeleket is saját kezűleg szerelte a gépembe. Ami pedig a teamjét il­leti, hát azok sem olyan szőrös szívű emberevők. Bár stimmel, hogy hébe-hóba kikelnek ma­gukból, de ennyi ilyen-olyan sérült beteget sem olyan könnyű ám ápolni, gondozni.

Ettől a naptól kezdve jócskán megváltozott az életem. Már el tudtam foglalni magamat, mindenekelőtt pedig újra alkothatok, írhatok. Na és, olyan nagy dolog? – biggyeszthetné le erre az ajkát valaki. Nos, kinek nagy, kinek nem. Nekem nagy, bár igazán akkor volna értéke, ha mindaz, amit írok, valóban irodalmi értékkel bírna. Egyesek szerint bír is, mások szerint egy fenéket, de ha engem kérdeznek, csak egyet mondhatok: nem tudom. És ha számításba ve­szem, hány irodalmi lap utasított vissza (Élet és Irodalom, Forrás, Alföld, Magyar Napló stb.), milyen irodalmi díjakat nyertem, egyáltalán tud-e rólam valaki (ahogy Turai Laura kérdezte egyszer a Kecskeméti Naplóban), a maradék önbecsülésem is füstté-köddé válik. Hogy van bennem elhivatottság, alkotóvágy, az kétségtelen, hanem ez lehet rögeszme is, magyarán: egyszerűen nem vagyok teljesen épeszű, amit az is alátámasztani látszik, hogy évtizedek óta írogatok, nyelem egyre-másra a gombócokat, és még mindig nem vágtam kukába a PC-met.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet