Elmúlunk, és nem számít semmi,
mit tettünk, és mi akartunk lenni,
mert mindig elmegyünk, ebben
nincs vita, s míg lecsapolunk egy
újabb, nagy tavat, üresednek belül
a bűbájos szavak, de valahol mégis
csak kinő, millió magból tán’ egy
emberibb idő, hol megtelepszik,
csókokba bújva, bár a rossz is
kapaszkodik a jóra, mert a nagy
utazásban ő is kedvét leli, s az ember
mégis és megint reménnyel teli, és
házat, hazát épít, aztán ismét rombol,
mert soha nem fogyhat ki az okból:
természete öl, és ölel ugyanazon karral.
- október, Magvető hava
Hozzászólások