Lassan csúszva jön, titkosan bujdokolva,
de ijesztően jelen.
Tudod, hogy itt van.
Még nem ural, még hiszed,
hogy elűzheted, de jelenléte örök, .
Ott van a születés pillanatában,
a nárcisz nyílásásban,
az aranyérmek élében,
a győzelmek barlangjában.
Elfelejtenéd, de mégsem.
Nem gondolsz rá, de mégis.
Jobban hiszed Istennél,
és jobban felejted önmagadnál.
De itt van. Kúszik, cammog,
az évek zegzugában egyre jobban fészkel.
Nyomot hagy, hogy el ne felejthesd,
fekete krétanyomot a lét palatábláján.
Barátod, nincs nélküle szürke unalom
és nyűgös magány, derűs fénynyaláb
és zöldellő smaragd remény.
Lassan, de biztosan megérkezik.
Itt van a térded fájdalmában,
az álmaid zűrzavarában,
a kusza vérnyomásban,
a haldokló emlékeidben,
a felejtés félelmeiben.
Itt van.
Már nem a kertek alatt,
hanem a létezés pitvarában.
Te is lassulsz, így jobban utolér.
Bakacsin palástban festi az eget,
az örömöket kettéharapja,
kézen fogva vonszolja a reményt
a láthatatlan űrbe. De a remény
kis csücske leszakadva hiteget:
Van még egy éved, egy hónapod, heted, egy órád.
Már mindenütt jelen van, fájva gyötör,
hogy bevárd a végét.
Aztán jöhet a sötét.
Emlékek tűnnek mély szakadékba.
Néha még fölzúg egy csók, ölelés emléke,
egy gyermeksírás a múltból,
egy csecsemő kacaj.
Már itt van a sötét, ott a bizonyosság:
Megérkezik.
Ő, az életnél is nagyobb úr.
Az elmúlás ura.
Hozzászólások