Marcus Aurelius utolsó könyve

„Amíg megőriztem a birodalmat, elveszítettem Rómát. Amíg hadjáratokkal védtem a határokat kelettől-nyugatig, az afrikai pusztákig és az arméniai szurdokvölgyekig, addig új nép vette át a régi helyét Rómában. Ez a nép nem az én kedvem szerint való nép volt, nem, mert öreg vagy fiatal, nem mert bennszülött itáliai, görög, vagy galliai. Ez a nép nem nép volt, ezek emberek voltak, minden kötődés és kapcsolat nélküli lények, hűség és megbízhatóság nélküliek, következetesség nélküliek és kiszámíthatatlanok. Hisztériásan követelték maguknak a jólétet és a nyugalmat, de semmit se voltak hajlandók tenni a jólétért és végezni a nyugalom érdekében. A békének csak a gyümölcseit voltak hajlandók fogyasztani, a nyugalomnak csak a fölforgatása volt számukra a vállalható életforma. A katonák büdösek voltak számukra, a hadvezérek bugrisok, a tengerészek kátrányszagúak. Hogy az államot, az állam kerek harmóniáját határvédők és városiak, katonák és filozófusok, tengerészek és aranyifjak együtt alkotják, ezt üvöltve utasították el, a jogokat mind maguknak igyekeztek megtartani, a kötelességeket viszont egytől-egyig másokra tukmálták. A közhivatalok közül csak azokban voltak hajlandók részt venni, ahol a kezüket sem kell megmozdítani, ahol ellenőrizni kell, ahol pimaszul kioktatni lehet. Az állam lényegét a fenyegetésben és a büntetésben látták. Saját magukat pedig érinthetetlennek és tévedhetetlennek tartották, s idővel már maguk is elhitték, hogy ők a legkiválóbbak.

Miközben én a trák határvidéken, a Rhenus mentén vonultam légióimmal, a kvádokat szalasztottam meg, farkasszemet néztem az örökösen lázongó britekkel, a pártusokkal, a germán erdők számtalan törzsével. Addig arattam győzelmet győzelemre, amíg légióim megvékonyodtak, kohorszaim tized részükre fogytak, katonáim elfelejtették szülőföldjüket és városaikat, el családjukat és barátaikat, végül elfeledték azt is, hogy miért indultak harcba, halálba. – Mert katonák vagytok! – mondtam nekik, miközben tudtam, a megvédett földeket és a véren szerzett országrészeket soha nem fogják magukénak érezni és élvezni, mert személyük – akárcsak az enyém is – egyre fölöslegesebbé válik Rómában, Itáliában, a városokban és mindenhol, ahol mulatozni, élvezkedni, összeesküdni, gyűlölködni lehet. Mert a birodalom, amelyet ők a szélein védtek, középen már régen rohadásnak indult, és akik ezt a rohadást előidézték, és napról-napra siettették, büszkék voltak művükre, és életük célját és értelmét az állam és az állami intézmények, a vallás és a hagyományok szétzüllesztésében és felforgatásában látták.

Ezért véreztessem légióimat, ezért fordítsak hátat nekik, hogy a hátam mögött kiröhögjék a katonát, a császárt (nem az én személyemet – a birodalom első emberét!), hogy feldúlják és a maguk ocsmány képére színezzék át, ami apáinknak, nekünk – és még nekik is, gyermekkorukban – szent volt? Elképzelhetetlen volt számomra, hogy más értékeket valljak, mint amelyeket védelemre átvettem, hogy más elveket kövessek, mint amelyeket császári eskümben követni megfogadtam. És egyszerre azt kellett látnom, a birodalom nem akarja már a saját hadseregét, nem akarja a saját császárát (holott mindkettőt föleskette a saját nevére!), félre rúgja és kigúnyolja a saját elveit, a saját isteneit és értékeit. Istenek, elvek és értékek nélkül akarnak élni. Istenek, elvek és értékek nélkül római szabad polgárhoz méltó életet nem lehet élni. Tenyésző állatok életét, marakodó vagy cimboráló sehonnaiak életét lehet élni, ez azonban számomra nem élet. Nem vállalható élet, remélem, még más szabad polgárok számára sem vállalható élet. Az istenek egykedvűek, ők az időben változatlan öröklétűek, legföljebb a térben kopnak el, töredeznek össze a képmásaik. Mi, emberek azonban lelkes lények vagyunk. Amint a páralélek elszáll belőlünk, itt hagy a vezérlő értelem, visszatér a maga seholjába, valaholjába, vagy egyszerűbb szóval-képpel: az alvilágba – ki hogy akarja hinni.

Ehhez a megváltozott világhoz én, Marcus Aurelius nem nyújtok segédkezet. Nem nyújthatok! Nem ennek a védelmére szól császári esküm, és nem ehhez való bólogatásra készített föl életem során megszilárdult ízlésem. Az embernek meg kell küzdenie, hogy önerejét, képességét, ízlését és jellemét kiformálja, ez áldozatba, nehézségbe kerül, időt, figyelmet, fáradságot kíván. S amikorra kialakul személyiséged, ezt a ráfordított lemondást és fáradságot, figyelmet és szorgalmat is jó értékeid között tarthatod számon. Ezek a mai „helyzetben lévők” a lehető legkevesebbet akarnak önmaguk jellemének és képességének kifejlesztésére fordítani, csak amennyit a természet éppen juttat nekik személyesen, annyit és nem többet. Aki pedig többet követelne tőlük, többet lát bennük, azt hangos szóval, hisztériás gyűlölettel utasítják el maguktól. Az ő számukra a birodalom külső formáját, határainak megtartását is fölöslegesnek, sőt károsnak tartom. Talán egy kataklizma kijózanítja őket tobzódásukból, vagy valami országnyi félelem fölébreszti talán bennük az együvé tartozás most elzsibbasztott ösztönét.

Hát ezért jöttem ide a Danubius megtisztító szigetére, egy birodalom, de még inkább egy kultúra lehetséges végpontjára.”

Két nap után a tanyaház lakóit visszaszállították otthonukba. Hogy kifestették a házuk falát, azért hálát rebegtek az őrparancsnoknak, hogy eltoloncolták őket egy időre, azt nem tudták többé megbocsátani – nekem.

Dithyrambosz már napok óta olyan furcsán nézegetett, úgy kerülgetett, hogy nem állhattam meg szó nélkül: – Farkam nőtt talán, Dithyrambosz, hogy úgy körülszimatolsz?

– Azt én nem tudom, uram – csóválta és ingatta egyszerre a fejét, a mutatóujját is előkapta a bizonygatáshoz –, de valamiképpen megakadt rajtad a szemem.

– Ejnye, Dithyrambosz, vénségedre megy el az eszed?! – fogalmam sem volt, mi fúrja az oldalát.

– Az a hitvány szobrod áll ott a Capitoliumon, ha még ott áll, az a szörnyű, lomha lovas. Mármint a ló a lomha, te meg úgy… te meg olyan megbocsátó vagy rajta.

– Hát én olyan vagyok, tudod ezt te is. Akkor meg mi a baj?

– Hát hogy fekete a ló! Meg lomha, meg nincsen sörénye. Nem olyan gyönyörű, mint a mi Albiolánk…

– Te, Dithyrambosz – kezdtem már sejteni, honnan fúj a szél –, de hát milyen színű legyen egy bronz ló, nem lehet más, mint bronzszínű. Ha csak be nem mázolod mésszel. És különben is, szóval téged Albiola érdekel, én csak egy ürügy vagyok neked, a ló hátán…

– Pokolba a lovakkal, uram, én téged akarlak szoborba faragni. Olyan igazi szoborba… – kezével bizonytalanul valami nagy, szögletes tömböt rajzolt a levegőbe, aztán elhallgatott.

– Hát te konyítasz ahhoz? – csodálkoztam rajta. Aztán eszembe jutott, hogy jártas volt valaha Dithyrambosz ilyen-olyan művészetekben, onnan kapta a nevét is. De azt gondoltam, ott maradt az valahol a fiatalságában, valamelyik hadjáratban.

– Ki tudja? – óvatos volt a felelet, a magabiztossága mintha egyszerre olvadozni kezdett volna. – Megpróbálnám, uram. – Azzal, akár egy valódi szobrász, megfogta a vállamat, eltartott magától, szemrevételezett, sőt csendben bólogatott is. Az írnok meg volt elégedve a császárral… Nem, a szobrász volt elégedett a modell vállvonalával. Azért ez mégis demokrácia! – sóhajtottam magamban.

A mi időnkből már sok minden kitellett. Vagy inkább az idő fogott be mindkettőnket a maga szolgálatára, szeszélyei szerint. Amíg te vívódsz, Marcus, és nem jutsz dűlőre a filozófiáddal, a lelked rendbe tételével meg a betűsorok megzabolázásával, jön ez a tiszta szívű máltai, és kőbe farag. Miért keresed te messze idegenben az emberi jóságot, hiú ember?!

Aztán elindult a nagy Danubius-part felé, egyre mélyebben be a bozótosba, és a kezemnél fogva húzott maga után, mint egy gyereket. A gazban, félig a földbe süppedve, szögletes kő árválkodott, amely talán egy hajdani építkezés terveiben kapott volna helyet, aztán a tervező mást gondolt, a követ félben hagyta, a sárba lökte. Elszorult a szívem: ilyenek vagyunk mindannyian, több vagy kevesebb a belénk karcolt rovátka, de mindannyian ott végezzük: egy szigeti bozótos sarában.

Szép kő volt valóban, a közeli, parti kőfejtőből kerülnek ki ilyen finoman erezett, fehér kövek. Dithyrambosz kerített valahonnan egy combvastag emelőrudat, most rám nézett komoly képpel, és szó nélkül a kő alá feszítette. Nagy kínlódással kettőt fordított rajta, de a kőtömb egy égergyökérben elakadt. Dithyrambosz a kertészt hívta, dicsérte a lovát, aztán a segítségét kérte. Nyögve és morgolódva délutánra a kő a ház előtt volt, felkínlódták egy mell-magasban lemetszett fatörzsre, Dithyrambosz olyan boldogsággal nézett rá, mintha a saját szobrát látná a kőbe belerejtve.

Dithyrambosz – most kezdtem emlékezni rá – a hadjáratok békés napjaiban kezébe vett időnként egy marék agyagot, és addig csipegette, amíg emberi arcot öltött az agyag, megmintázott egy-egy ló pofájú légióst, göndör szakállú görög kereskedőt, vagy egy hegyes csecsű szépasszonyt a tábori kantinból, meg hasonlókat. A sátor előtt nevették a katonák, ujjukkal tapogatták az agyagszobor intimebb részeit – a légiós lapos tarkóját, a lány csúcsos elejét –, de Dithyrambosz ilyenkor ingerülten eltaszította a kéretlen kezeket. Művész volt, szeszélyes és ingerlékeny. Engem sose akart megformázni, más parancsnokot se, talán röstellte, hogy az én arcmásomat gyűrkéssze a tenyerével. Alattvaló volt, testben-lélekben. Kőnek – úgy emlékszem – soha a közelébe se ment, csak sárnak, agyagnak. Azt lehetett gyúrni, ha megunja – elhajítja, nem kell félni, hogy kárba vész, mint a kő, a márvány.

Arra kért, ölteném magamra a fakó úti köpenyt, az elég bő a nyaknál, meg a redői „puhábban omlanak” – így mondta Dithyrambosz.

Két rönkfából padot eszkábáltunk, oda a kőtömb közelébe, arra leheveredtem. Nem olyan fenséggel, mint a császár a trónjára, nem olyan kedélyesen, mint kereskedő a pénzváltószékére, hanem ahogy a modell mórikálja magát, hogy a szebbik oldalát mutassa. Dithyrambosz nagy tisztelettel volt irántam – hát persze, szóban! –, miközben úgy forgatta törzsemet és igazgatta a vállam vonalát, mint a hadjárat pihenő napjain a lóképű légióst, vagy a többi tábori lézengőt. Volt a holmija közt egy megrozsdult véső, amit időnként éknek használt, meg egy nyelesre faragott fabunkó. Talán tüzelő hasogatásra szolgált az egyik, buzogánynak a másik – most Dithyrambosz átminősítette őket szobrászi kellékekké.

Sűrű, apró ütögetéssel kezdte, pattogott le a kőszilánk, nehezen és makrancosan, nem mindig úgy, ahogy Dithyrambosz akarta. A követ szidta ilyenkor, a rejtett repedéseket, magyarázta a mészkő sanda természetét, amiről pedig maga se sokat tudott. A fabunkót szidta, amely mégsem volt kalapács.

– Ez itt a hajad, uram! – szólt, a kő berücsközött felületére mutatva. A véső le-lesiklott a kő oldalán, egy ízben beszorult a kő hasadékába, talán éppen, amint a szájamat készítette volna elő. Pattantak a szikladarabkák, ha nagyon aprók voltak, Dithyrambosz magát korholta, amiért olyan bátortalanul sújtott a kőre, ha túl széles volt a lehasadt darab, megzabolázta volna a saját sietését.

A tanyaháziak hangos szóval hívták egymást a bámulnivalóra. A révész a földre telepedett és átfogta a térdét, a kertész egy fának dőlt és kezét a szeme elé emelte nagy műértően, az asszonyság – aki pedig egyébként leghangosabban utált hármójuk közül – egy sajtár kecsketejet csúsztatott a kezem ügyébe.

– Most ne nyüzsögjön, éppen a fejét csinálom! – röffent közibük Dithyrambosz. Hogy mire jutott a kővel, alig láthattam a rönkről, de mintha keskenyebb lett volna már és gömbölyűbb, a kőtömb sarkai, ott fölül, eltünedeztek. – Azért ez még kevés egy szobornak! – sóhajtottam magamban, de inkább mosolygás volt ez a sóhajtás. – Pedig itt van benne! – és szeretettel simogatta-ütögette Dithyrambosz a kő göndörödő feje részét. Most a kődarab másik oldalán dolgozott, a kezét, vésőjét nem is láttam, csak az ütések tompa csattanása hallatszott. Enyhe fájdalom nyilallott a tarkómba, talán éppen oda, ahová a kövön a lelkes szobrász ütései záporoztak. Az egyik ütéstől – nem volt nagy ütés – a kő hosszában kettéhasadt. A kisebbik darab a földre zuhant és a lábam elé gurult.

A rémület csöndje telepedett közénk. Dithyrambosz a követ sajnálta, a föl nem ismert, sanda eret a kemény felszín alatt, a tanyasiak a végzet szárnysuhogását vélték hallani a sziget fölött. Én az elrontott játék keserűségét éreztem, pedig korábban aligha bíztam benne, hogy a szobor valaha is elkészül. De most fölállni a rönkről, keresztüllépni vagy félre rúgni torzóban maradt saját képmásomat, ez váratlan dolog volt. – Ugyan, idétlen kődarab! – lehajoltam, fölemeltem, szép sárgás volt a törésfelület, fényt először látott, apró kristályok ékesítették, és Dithyrambosz felé nyújtottam: – Faragj belőle valami apró tárgyat! – Iszonyatos volt a máltai arca, ahogy rám tekintett.

Másnap hajnalban a ház körül szokatlan csönd ébresztett, de a távolból egy-egy tompa ütés hangja szüremlett be a házba. Gyanítottam, csak Dithyrambosz lehet a zaj forrása, tegnap este arcra vetette magát, amint ágyára zuhant, ez pedig azt jelentette nála, háborog a lelke, s ő e háborgást mederbe kívánja terelni.

A fák között járkált, meg-megállt és fölnézett rájuk, a szekerce – amelyet hol a háta mögött, összefont kezében szorongatott, hol a fákra emelt – kopogta ki azt a messzire hangzó zajt. Csak álltam és néztem, amint szemlét tart égerfái fölött, nyárfái között, amint elkerüli jegenyéit, ökölbe zárt, torz akácfáit. Mintha az övé lett volna a sziget, nem is az enyém. Az övé volt, nem az enyém! Enyém csak a birtoklás joga volt, de ő minden fáját ismerte!

Megérezhette, hogy nézem a háttérből, odacsörtetett hozzám a bozótoson át, akár ha kendővel integetett volna, úgy lengette kezében a méretes szekercét – de jó, hogy nem használt ilyet a hadjáratban, sok vér tapadt volna a kezéhez. Most forgács legföljebb…

– Fába faraglak, uram! – a fákhoz fordult, úgy mutogatta: – Hozzád méltó fát keresek! – pedig hát más a császárhoz méltó, és más a szobornak való.

– Dithyrambosz! – csóváltam a fejemet. – Élő fa nem jó szobornak.

– Élő fa nem! – sóhajtotta, tudta ő is. – Lefűrészeljük majd utána. De én oda faragnálak, ahol az a kettős ág… Mintha magad állnál egy óriási oszlop mellett, ott, látod azt a vastag törzset? – Hogyne láttam volna a vastag páros nyárfatörzset, már kevéssel a föld fölött kettéágazott. Dithyrambosz jó szemét dicsérte, hogy belelátta a fába az alakot, aki most még itt téblábolt mellette. De azért ő is bizonytalan volt, a fa kérgét feszegette, kopogtatta, a tompán kongó fahanggal elégedetlen volt.

– Nedves és puha ez, Dithyrambosz! – ellenkeztem vele. – Mire megfaragod, szétrágják a szúk. A vihar kidönti, nézd a talajt, csupa lágy szittyó. Ott meg a földet is fölpúpozza a gyökere. Ki látott már szobornak gyökeret. – Dithyrambosz bosszúsan fölnézett, a saját félelmeit hallotta vissza az én szájamból.

– Ha meghal a fa – kezdtem, és már nem is néztem Dithyramboszra –, kiszárad és férgek étke lesz. Ha nem hal meg, nő tovább és vastagodik. Kövér bohócot csinál az alakból, akit belefaragtak. Hát kövér bohócot akarsz te csinálni belőlem, Dithyrambosz? – valami vásott gonoszság dolgozott bennem, talán nem is azért, hogy kedvét szegjem az én máltai szobrász-írnokomnak, hanem, hogy megijesszem egy kicsit.

Kedvetlenül belevágta szekercéjét a fába, a kéreg egy tenyérnyi helyen lefoszlott a fáról, alatta előtűnt a fa barnás-fekete húsa, nyirkos volt, puha, mint az öregember teste. A tegnapi mészkövet láttam magam előtt, a csillogó kristályszemekkel, az se volt jó emberszobornak, ez se volt.

– Gyere, Dithyarambosz, igyunk kecsketejet! – vállára tettem a kezemet, ő bánatosan lógatta maga mellett a szekercét, megsajnáltam, vagy inkább nevetni kellett volna egy kicsit mind a kettőnknek.

– Az nem lehet…! – és csapott egyet a szekercével a levegőbe, de nem mondta meg, hogy mit nem lehet. Elindult a szigeten végig, aztán keresztbe fordult, járkált le-föl, de mint aki maga se tudja, mit keres.

Amikor délutáni álmom elszállt, megint ott állt előttem, ezúttal visszafogta érzelmeit, nem akart újra lelkesedni, nem akart újra csalódni. Intett, menjek vele ki a házból, a jávorfához terelt, a fa törzsére fölszögezett egy nagy papiruszlapot, szinte körbe érte a törzset, mintha fehér övvel szorította volna derékon a jávorfát.

– Itt nem látja senki, nem fognak gúnyolódni. Meg bámulni… – mintha ez lett volna a baj az egész dologgal. De az öröm meg a baj úgy fonódott egymásba már, hogy magunk se tudtuk, csináljuk-e végig, vagy felejtsük el az egészet.

– Szóval megrajzolsz mégis. Miért nem ezzel kezdted, hát hiszen, ehhez értesz a legjobban. Már persze az írnokságon meg a hadvezérségen kívül! – szórtam rá a dicséretet, meg egy kis borsot is az orra alá. Sandán nézett rám a válla fölött, de nem szólt. Elszenesült fadarabokat szedegetett elő a zsebéből, Dithyrambosz nyilván már készült rá egy ideje, amit most elkezdett végre. Dithyrambosz tudott meglepetéssel szolgálni. Elszorult a szívem, nehogy szegény írnokomnak újra csalódnia keljen.

Előbb a keze fejét feketítette össze, és mindannyiszor, ha görcsöt vagy famorzsát talált a széndarabban. Lehet, hogy nagy festők nem így csinálják, Dithyrambosz szinte szerelemmel esett neki a papirusznak. Láttam, mit csinál, hiszen szembe feszült velem a papirusztekercs. Dithyrambosz szembefordult velem időnként, aztán felrótta emlékét a papiruszra, majd ismét felém fordult. Különös volt, még sose láttam ilyennek az írnokomat, akit majd’ három évtizede ismertem. Rám nézett ugyan, de mindannyiszor mintha mögém látott volna, a bőröm alá, a csontjaim közé, a fejembe bele. Ahogy a vonások, az izmok futnak láthatatlanul – számára nagyon is láthatóan –, azt kutatta. És amit kikutatott, meg észrevett és megsejtett, annak akart – hajh, gyarló eszközök! – formát adni az égett fadarabbal, a megfeketült bükkszilánkkal. Sajnáltam Dithyramboszt a vállalkozása hiábavalósága miatt, és irigyeltem Dithyramboszt, mert ott, azon a papiruszon meghökkentően bontakozott ki a semmi fakóságából valami olyan alak, aki akár még rám is foghatja a hasonlóságot. Hát ilyen vagyok? Hát ilyennek lát Dithyrambosz? Hát ilyen egy császár, aki már nem császár, egy ember, aki még ember egy darabig. Dithyrambosz, te vagy bírám és hóhérom, te vagy szülőapám és megörökítőm. Elfelejtettem nevetni és elfelejtettem csodálkozni, valami különös izgalom szorongatott, hogy az a fekete szénvonal ott úgy kanyarodjon, hogy a végére elérjen hozzám. Hogy úgy borzolódjék az a kevés haj, az a meggöndörödő szakáll, ahogy rajtam göndörödik, hogy az orra a maga hajlataival úgy hajoljon, ahogy magam szedem rajta át a levegőt. És főleg a szemem…, óh, abból alig látszott valami a szemöldök alatt. Istenek, hát ilyen sűrűen bozontos a szemöldököm, ilyen rendezhetetlen szőrzet von kerítést a homlokráncok meg a legrejtőzködőbb szem között? Miért ilyen apró az a két szem, és, jaj, miért ilyen szomorú! Nézd meg jobban, Dithyrambosz, valóban ekkora csak? Ne, ne, most még árnyékosabbra sötétíti, beszűkíti azt a máris túl árnyékos és sötét szemeket. Hát mi marad nekem nézni a világba és látni, kintre és bentre. Elég az, legyen már elég neked, Marcus, ekkora szem, ez gyűjtötte össze neked, amit emlékül hordasz a világról. Higgyél Dithyrambosznak, ő lát téged, te nem látod magadat. Te mindent látsz a világból, csak magadat nem, Marcus. Ő meg csak téged…

Szép lesz az a kép ott, fogy a széndarab, dobálja Dithyrambosz szét a földön, keze fejével – de még a nyálával is! – el-eltörli, el-elmocskolja a szénfoltot, a szénfölösleget, ahogy kell. A szél fújta ilyen borzasra azt a kevés hajadat, milyen élethűen kanyarította ki Dithyrambosz, meg ne igazítsd az üstöködet! És szél fúj a szemedbe is, attól lett szűk és árnyékos, persze, csakis attól. Beszél Dithyrambosz, hozzád szól ugyan, de magában beszél, elég, ha sóhajtasz, Marcus, ne bólogass, ne vond föl a szemöldöködet, egyáltalán vedd tudomásul, hogy nem császára vagy most itt ennek a barna bőrű máltai hadiírnoknak. Harminc évig gyűjtögette a bátorságot, míg most megformáz végre szobornak, ha lehet. Ha nem, fába farag, ha azt se lehet, papiruszra kormoz. És ha azt se engedik a rendelkező olümposzi-danubiusi hatalmak…?

Megpattant az ég hirtelen, eső szakadt le a szigetre, villámok szakították keresztül a délutáni párát. Dithyrambosz éppen a tanyaház mögött, a fű között keresgélt, kifogyott a széndarabokból. A zivatar hazakergette. Én ültem a rönkön mozdulatlanul, hajam a koponyámhoz lapult, tarkómról hátamra patakzott az esővíz, akkor megborzongtam és befelé indultam a házba. Nagy köd ereszkedett le a Danubiusra, meg valahogy a lelkemre is.

Ott álltunk, dideregve a ház közepén. A tógánkról, a sarunkról vízcsíkok futottak széjjel. Egymásra néztünk Dithyrambosszal és hallgattunk, a papirusz odakinn maradt, a fára szögezve. Lábunkra mintha ólomsúly nehezedett volna, lépni se bírtunk, lépni se akartunk. Egyszerre irtózatos dördüléssel csapott le a villám. Dithyrambosz az ajtófélfát ragadta meg két marokkal, én az ablakkeretet. A csattanást hosszantartó recsegés követte, lángnyelvek, füst és pernyeszag. Szép jávorfánk, a házunk sarkán, nem volt többé, egyetlen csonkja meredt az ég felé. A törzsét széjjelhasította a villám, lombját, kérgét leperzselte, de még a fű is megfeketedve szédelgett körülötte. A farönk, amelyen órákon át ültem, ölnyi távolságba gurult. A megszenesült levelek és kéregdarabok között összecsavarodott papiruszfoszlány is feketéllett. Dithyrambosz hátat fordított a látványnak, én nem bírtam levenni róla a szememet.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet