(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal

II. rész

30.

Szóval írogatok. Reggel fél hét és 14 óra között. Így állapodtam meg Álomkórossal. Én írok, ő meg húzza a lóbőrt, igaz, mit is tehetne mást? Délután én alszom, illetve inkább csak fetrengek az ágyon vagy sétálok, hogy éjjel tudjak aludni. Néha bekukkantok az Origó hírpor­tálra, vagy bekapcsolom a rádiót, és hallgatom a híreket. Természetesen fülhallgatóval, számol­va szobatársam érzékenységével. Mióta kitört az orosz-ukrán háború, alábbhagyott a Márki-Zay-őrület, aztán következett a választási kampány, és most ez a fősláger. A tét ezúttal sokkal nagyobb, mint bármikor, mert ha netalán a baloldal nyeri meg a választást, Magyarország azonnal ukrán testvéreink segítségére fog sietni – borzolja kedélyeinket az ellenzék miniszterel­nöke. Hát lehet, hogy én nem vagyok teljesen épeszű, de hogy Márki-Zay sem az, arra ráte­szem a nyakamat. Csak azt nem vágom, és velem együtt több százezer szavazó, miért hagyják Gyurcsányék, hogy ez az agybajos ilyen lényegében népszerűtlen ötletekkel bombázza Magyar­ország lakosságát. Mert ki szereti a háborút, vagy energiatakarékosság céljából 16 fokos hideg­ben dideregni a lakásban, ahogy Márki-Zay javasolja?

– Ha minden jól megy, holnaptól átvesszük a hatalmat – bizakodott a levendulai otthon egyik búzavirágkék-szemű gondozónője.

Na, mit mondtam: ebben az otthonban még mindig Kádár szelleme kujtorog.

– Épp itt az ideje, hiszen kerek 12 éve nézzük tétlenül, hogyan adja el külföldnek az Orbán-kormány az országot, arcátlanul hazudik, bűvészkedik a rezsivel, nyugdíjjal, manipulálja a benzint, gyógyszereket… – kontrázott egy másik ápoló.

Netene, hogy milyen jól informáltak egyesek! Mintha ők is ott ülnének közvetlenül a tűz­helynél, azaz a parlamentben, jóllehet az az igazság, hogy az emberek zöme csupán azt szajkóz­za, amit a különböző pártok téglái huhognak az ATV-ben, Népszavában és egyéb fórumokon. Logikus, más forrás nem is igen jöhet számításba. És sajna sokan hisznek nekik, mert Márki-Zay Péterrel szemben ügyesen és meggyőzően hazudnak. Van, aki hitelt ad nekik, van, aki nem. Én kizárólag csak azt hiszem el, amit saját szememmel látok, saját bőrömön tapasztalok, és nekem az azt súgja, hogy az Orbán-kormány teljesítménye igenis szuperlatív. Erre cáfol rá, pontosabban úgy tűnik, mintha rácáfolna saját egyéni tragédiám, melynek során szinte minden személyi szabadságomat elvesztettem, plusz az önrendelkezéshez és szórakozáshoz való lehetőséget. Nem tagadom, valóban elvesztettem, de korántsem az Orbán-rendszer, hanem saját balgaságom jóvoltából. Ennek bizonyításához hadd villantsak fel néhány baklövést a múltamból. 1. Petrozsény, Marosvásárhely. Rossz tanuló voltam, lazsáltam. Nem hallgattam szegény édesanyámra. Most már bánom, de már persze túl késő, ennek következményeit halálomig kell viselnem. Pedig ha többet tudok, folytonos tanulással élesítem az elmémet, talán nem jutottam volna oda, ahol jelenleg tengetem a napjaim. 2. Elhagytam a szülőföldemet, hazámat, holott csak két évet kellett volna kibírnom ahhoz, hogy megdöntsék a Kárpátok Géniuszának hatalmát. 3. Elhanyagoltam a családépítést. Több utódot kellett volna nemzenem, akik közül csak akadt volna egy gyerek, unoka, aki nem hagy sorsomra.

Április 3-án reggel hat órakor Magyarország megnyitotta a szavazóhelyiségek ajtaját. A levendulai rokkantak természetesen helyben szavaztak, köztük én is. Hát igen, lelki rokkant a testi rokkantak között. Sajnos Álomkórosnak köszönhetően csak a rádióból követhettem az eseményeket. A szavazók részvétele példátlan volt, ekkora érdeklődésre senki sem számított, tegyük hozzá, arra sem, hogy a főváros a Fidesz felett tör lándzsát. Lám, ebben is Orbánnak van igaza, aki szerint sohasem szabad lebecsülni az ellenfélt. A voksok összeszámolása után a következők gratuláltak Orbánnak: Vlagyimir Putyin orosz államfő, Narendra Modi India mi­niszterelnöke, Karl Nehammer osztrák kancellár, Alekszandar Vucsics szerb elnök, Andrej Plenkovics horvát miniszterelnök stb. Hm, lehet, hogy a közeljövőben Budapest lesz a Közép-Európa-i érdeklődés középpontja? Ekkor megszólalt végre az eddig háttérben sunyító Gyur­csány is Márki-Zayt okolva mindenért, Márki-Zay Gyurcsányt, mert mindig kell egy bűnbak, nemdebár? Az ebédfutárok ezen a napon ünnepi menüt szállítottak, és még a Levendula is ki­tett magáért egy szelet torta erejéig, bár csak a szavazás idején, amikor még reménykedhetett abban, hogy Márki-Zayék nyerik meg a választást.

Megnyugodtam, nem nyerték meg, és folytattam az írást, amikor izgalmas ötlet fészkelte magát az agyamba: mi volna, ha megkérném Tibit, vegyen ki az otthonból, és fogadjon a há­zába. Szép álmokat! – vigyorogtam magamon nagyon jól tudván, hogy Tibi sem különb a De­ákné vásznánál. Egy ideig játszadoztam az ötlettel, aztán mégiscsak rá­szántam magamat, és elküldtem Tibinek a levelet. Íme, a válasz:

Raspunsul la intrebarea care mi-ai pus-o, ca daca te-as lua in casa impreuna cu 8 milioane de forinti, este categoric NU. (Arra a kérdésre,hogy magamhoz vennélek-e 8 millió forinttal, kategorikusan Nemmel válaszolok. ) Cum sa te iau in casa? (Hogy vegyelek az otthonomba!) Pai copiii isi fac case sau o parasesc pe cea familiala imediat ce au ocazia, tocmai pentru a evita certurile cu parintii, fiind persoane de generatii diferite. (Hiszen a gyermekek éppen azért vesznek új házat, hagyják el a szülői otthont, hogy elkerüljék a civakodást a két generáció között.) Nu stau impreuna cu maica-mea (chiar daca e vitrega) si o sa-l aduc acum pe unchi… (Én sem lakom együtt a mostohaanyámmal, erre hozzam a házamba még a nagybátyámat is?) Hai sa fim seriosi. (Legyünk már komolyak…) Deci varianta asta este exclusa din start. (Tehát ez a variáns ki van zárva a startból.) Si, inca odata, nici nu te-ar fi ajutat prea mult. ( És nem is olyan sokat segíthet.) La noi in casa gasesti mancare gatita cam jumatate din timp (o saptamana da, una ba), intrucat eu manac des in oras (si imi place sa mananc in oras) sau mananc conserve (imi plac foarte mult – cele bune, bineintele, de asemenea, nevas­ta-mea calca rar rufele, de regula pe ale ei, fiindca eu ma imbrac mai mereu „casual” si nu va vrea sa o faca mai des. (Nálunk csak egyszer főznek, vasalnak hetente, ezért sokszor a városban étkezek, szeretek is ott étkezni, vagy felnyitok egy jó minőségű konzervet.) Deci nu pot avea „grija de tine.(Tehát nem tudok rólad gondoskodni.)Nu imi pot lua o astfel de responsa­bilitate. (Ilyen felelősséget nem vállalhatok magamra. ) Nu am nici timp, nici chef. (Ehhez sem időm, sem kedvem sincs.) Iar tu nu ai, cel putin deocamdata, nici o problema de mobili­tate.(Neked viszont egyelőre semmi mozgásproblémád nincs.).Dar hai sa spunem ca nevasta-mea ar gati mai mult, astfel incat sa ai mereu mancare gatita. (De hadd mondjuk, hogy a feleségem többször főz, és mindig ehetnél főtt ételt.) Ii place sa gateasca si ma gandesc ca nu ar fi o problema. (Ő szeret főzni, és azt hiszem, ez nem is okozna neki különösebb problémát).Tot mai raman celelalte aspecte, de care ar trebui sa te ocupi. (De így is maradt a dolognak más aspektusa is.) Spalatul rufelor e simplu, il face masina de spalat, dar calcatul, curatenia etc, iti raman in sarcina. (A mosás egyszerű, ezt megteszi a mosógép, de a vasalás, takarítás stb. már a te feladatod lenne.) Impedimentul mare este insa intimitatea, pe care nu sunt dispus sa o sacrific. (A nagy akadály lenne a feleségemmel való intimitás, amit nem vagyok hajlandó feláldozni miattad.) Am facut casa pentru mine, sotie si copil, si asa vreau sa ramana.(A házat magunknak csináltattam meg a feleségemnek, fiamnak, és szeretném, ha ez így is maradna.) Deci in concluzie, daca esti amenintat sa fii dat afara sau sa nu te poti intoarce in casa ta, putem discuta anumite solutii, gen sa-ti gasesc o chirie mai ieftina pe undeva, eventual aproape de mine si eventual sa-ti aduc mancare gatita o data sau de doua ori pe saptamana, dar cam atat, si daca cazi la pat, sa te vizitez mai des. In rest, nu te pot ajuta cu altceva. (Következésképp, ha ki akarna valaki utasítani a házadból, megbeszélhetünk néhány megoldást, pl. kereshetünk neked valahol egy olcsó albérletet, esetleg hozzám közel, és hozhatnék neked főtt ételt egyszer-kétszer hetente, és ennyi.) Cheltuielile insa, utilitatile, va trebui sa le suporti singur. (A felmerülő költségeket azonban mindig neked kell fedezned.)

A kép világos. Olyan embert ábrázol, aki sem értelmileg, sem érzelmileg nem tudja felmérni, hol szorít a cipő, és végig helytelen következtetéseken lovagol. Nem veszi számításba, hány éves vagyok, azt sem, hogy egyetlen hozzátartozóm sincs a közelemben, továbbá alig látok, hallok, és a mozgás, közlekedés sem éppen az erős oldalam, ezért nem csoda, hogy nem is lát, következtet helyesen. Legfőbb példája Sanda, Jancsi felesége, akinek szintén meghalt a házaspárja, mégsem siránkozik senkinek. De lenne csak ő is külföldön, rokonok nélkül, egyedül, ráadásul 10 évvel idősebb, tele vérnyomás- és diabétesz-problémákkal, meg vagyok győződve, hogy azonnal mindent másképp látna, érezne. Ami pedig drága unokaöcsém együttérzését illeti… Benne lévén a levélírásban eleresztettem egy levelet Kamilnak is. Viszonylag gyorsan vá­laszolt, de annyira érdektelenül, hogy inkább távolabb, mint közelebb éreztem magamhoz. Ah­hoz képest, hogy teológiára járt, és istenes verseket írogat, elég hűvös az emberszeretete, vallásos hite, mondhatnám úgy, hogy inkább filozofikus, mint érzelmi jellegű. Kb. olyan, mint amikor dicshimnuszokat zeng egy költeményről, elismeri, hogy szép, értékes alkotás, csupán a lelkében nem mozdul meg semmi sem. Valahogy így viszonyul(t) hozzám Kamil is, bár én igazából azokat az embereket kedvelem, akik nemcsak filozófiai magaslatokból értekeznek Istenről, szeretetről, barátságról, hanem le is tesznek értük az asztalra valamit. Kamil sajnos nem tett le, ahhoz ő túlságosan tartózkodó, introvertált személyiség, mi több, szinte hűvösen passzív, amire azonban csak idővel sikerült ráeszmélnem. (Állítólag  J. W. Goethét is ilyennek ismerték.) Hej, legalább gyakrabban írt volna, telefonál vagy meglátogat. Le is tettem a tervemről, mely szerint neki ajándékozom a könyvtáram, plusz 1.000.000 forintot legújabb versei kiadatásának céljából. Bocs, de ez van, kedves exbarátom, amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten.

Sehogy sem akar kimelegedni. Néha egyenesen didergek, miközben lassanként belépünk a májusba. A koszt továbbra is jó, csak kevés.

– Ideje volna felfrissíteni a spájzomat – jelentem be egyik délelőtt az intézmény legfiata­labb gondozónőjének. – Volna szíves kiengedni?

– Azt már nem! Még csak az hiányzik, hogy elüsse egy autó, elszédüljön, elessen meg ilyesmi, én meg tartsam maga miatt a hátamat. Nem, Pali bácsi, ilyen felelősséget nem vállal­hatok magamra.

– Vagyis megtiltja, hogy elhagyjam az intézményt. De hisz ez hallatlan! – pirultam el mérgemben. – Egy rokkant esetében még megértem, de én egyelőre még biztosan állok a lábamon.

– Akkor is, ne felejtse, hány éves. Kérem, fogadjon szót, és menjen vissza a szobájába, jóóó?

– Nem jó. Várjon csak, felolvasom a jogaim – húztam elő zsebemből egy papírlapot, amit pont az ilyen alkalmakra készítettem elő.

Teljes körű ellátottsághoz való jog. Személyes adatok, magánélettel kapcsolatos titkok védelme. Szabad mozgáshoz való jog – hangsúlyoztam. – Tájékoztatáshoz való jog. Önrendelkezéshez való jog. Emberi méltósághoz való jog. Egyenlő bánásmódhoz való jog. Kapcsolattartáshoz való jog.

– Elmagyarázzam azt is, milyen következményekkel jár, ha egy szabad állampolgárt tarta­nak akarata ellenére elzárva egy szobában?

Úgy elrohant, mintha puskából lőtték volna ki. Egy óra múlva elengedett. És azóta is bár­mikor, valahányszor kikívánkozom a Műkertbe vagy központba.

– Köszönje a főnöknek, de ha valami történik, én mosom kezeimet.

Ritka pillanat, győztem! Ezen felbuzdulva elővettem a házirendet is. Hátha csiszolgatha­tok egy kicsit a lámpagyújtást, illetve -oltást illetően.

– Az rendben van, hogy reggel hatkor villanygyújtás van a szobákban, nyolckor pedig a folyosón – okoskodtam óvatosan egy másik, rutinosabb ápolónőnek –, de kinek?

– Hogyhogy kinek? – hökkent meg a maszkos, isten tudja, hogy hívják nővérke (?). – Hát mindenkinek.

Ettől a maszktól minden olyan személytelen, egyforma, s miután a látásom sem a legkitű­nőbb, alig tudom megkülönböztetni őket egymástól.

– Csak azért bátorkodom megjegyezni, mert…

Elhallgattam: megláttam a szeme körül összefutó ráncokat.

– Bizalmas ügy, nem tudom, lehetek-e őszinte.

– Velem lehet, megnyugtatom, de maga tudja.

– Szóval a házirend egységes, olyan törvényféle, amit mindenkinek be kell tartani.

– Úgy van.

– Akkor miért nem tartják be önök is? – rukkoltam ki merészen az igazsággal, bár abban a pillanatban már meg is bántam, hogy megnyíltam, mert, ugye, mondj igazat, és betörik a feje­det, különösen a Levendula Otthonban.

– Mi? Folytassa! Van egyéb is a begyében, Pali bácsi?

– A hangos beszélés. Engem már figyelmeztettek, ne beszéljek túl hangosan, ugyanis itt nagyon visszhangosak a folyósok. Stimmel, csakhogy ez miért nem vonatkozik önökre is?

– No, azért mi sem mindig kiabálunk, ha viszont igen, csakis szakmai szükségből. Mi, Pali bácsi, dolgozunk, nem diskurálunk, és bizony vannak esetek, amikor a hangos beszélést sem tudjuk elkerülni – magyarázta meg a bizonyítványát az ápolónő, és ő is elrohant.

Jellemző, a kimagyarázkodás meg a rohanás is, mely egyre nyomasztóbban cincálja az idegeim. Ó, legalább azt a nyomorult ajtót lehetne néha becsukni, hogy ne világítson a folyosói fény a szemembe, amikor éppen aludni szeretnék. Fények, hangok, rohanás a barátságos fél­homály, csend és béke helyett tölti be reggeltől estig az életem. Ehhez hasonló környezetben éltem valamikor a vásárhelyi diákotthonban is, amire Jancsi bátyám azt mondta, hogy soha életében nem tudná megszokni. Én megszoktam. Akkor, 20 éves koromban, amikor egy ember, még ha hétrét hajlik is, mégsem roppan össze. Momentán azonban 80 vagyok, ráadásul művészlélek, s mint ilyen százszor érzékenyebb és törékenyebb az átlagnál. Ahhoz, hogy ne roppanjak össze, minimum egy kis beszélgetésre, zavartalan meditációra vagy egyéb kikapcso­lódásra volna szükségem. Hiú ábránd? Nagyon úgy tűnik. Itt vagy nem hall valaki, magyarán süket, vagy már maga is dirib-darabra tört, hölgyeim és uraim. Az ápolókkal éppen purparléz­hatnánk, nekik viszont idejük nincs, ezért szinte külön kasztot alkotnak. Ami összetart bennünket, az kizárólag a szükség. A lakók többsége egyedül maradt, vagy rokonaitól persona non graténak minősített szerencsétlen, aki jobb híján ide jött meghalni. Néha eszembe jut, mi áll az otthon ajtajára öles betűkkel felírva:

A virágot a napfény bontja ki, az emberi lelket a szeretet.

Vagy gyűlölet, jobb esetben közöny, tegyük hozzá tárgyilagosan, ami általában a hosszú időre összezárt emberek között alakul ki. Kivétel nincs, és szégyenkezve bár, de bevallom, hogy magam is ezt az ösvényt taposom. Lassan kezdem nem észrevenni, mikén remeg keze-lába egyik-másik öregnek, és milyen nehezen vonszolja magát a folyosón. Tudom, hogy éjjel alig alszik valamit, és egy hétig sincs széklete. Tudom, de már nem indít meg, és időnként azon fogom magamat, hogy azért füstölgök, mert az egyik kerekesszékes túl lassan halad a libasorban. Visszatérve a házirendre, arra a következtetésre jutottam, hogy hagyjuk olyannak, amilyennek Fogács úr vagy valamelyik másik fejes kitalálta, tehát vagy megszokom, vagy megszököm, harmadik lehetőség nincs, ami ugyanígy értendő az egész levendulai otthonra. Mi, hogy már megint megismétlem önmagam? Nincs kizárva, csupán attól tartok, hogy mire az ismétlésekről is leszokok, már nem is lesz többé, mit mondanom.

Jó volna felvenni ismét a kapcsolatot Istennel. De most már ez sem olyan egyszerű, mint Puskás utcai hajlékomban, ahol hangosan imádkozhattam. Ha itt vetemednék effélére, tuti, hogy rögvest átszállítanának a Balaton utcai diliházba. A mindenit, már megint hogy csörög, zörög körülöttem ez a takarítónő! Vajon képes leszek-e valaha ekkora zajban, jövés-menésben dolgozni?

Kamillal még nem végeztem. Néha megfordul ugyan ez is a fejemben, de kenyértörésre mégsem szeretném vinni a dolgot vele. Ennyit azért, barát, nem barát, nem érdemel. Nekem már az is sokat jelent, ha valaki megdicsér, és elismeri a munkám, tehetségem. Ő pedig éppen egyike ezeknek, ezért nagyon megörvendtem, amikor végre meglátogatott az egyik délután. Nem jött üres kézzel, hozott nekem banánt, almát, kolbászt meg egy számomra ismeretlen folyóiratot Madár János szerkesztésében. Madár János? Ki az? Kimentünk az erkélyre. Csend, körülöttünk senki, pár lépésnyire tőlünk a park fái bólogattak.

– Hogy vagy, haver? Megsúgjak valamit? Tetszik az otthonod – nézett körül vidáman.

– Így kívülről. De látnád csak közelebbről, belülről, és ha az sem elég, élnél csak benne magad is!

– Mert? Milyen belülről?

– Elmeséljem? – tétováztam; ismerve Kamil „empátiáját” nemigen hittem, hogy érdemes volna ilyen részletekbe belemenni. – Nem mesélem, ismered a mondást: nem minden arany, ami fénylik.

– Rossz a koszt?

Már megint ez a koszt! Miért érdekli mindenkit folyton, mit eszem, mit iszom?

– Nem rossz, csak kevés. De ez a legkevesebb – vágtam bele mégis a levendulai „édes élet” ecsetelésébe. – Na, ehhez szólj hozzá! Te hogy éreznéd magad egy ilyen börtönispotály­ban? – fejeztem be rekedt hangon, csaknem sírva fakadva.

Nem hatotta meg, és inkább észérvekkel, mint a szív hangján próbált vigasztalni.

– Nézd, szabályok mindenütt vannak, ezzel szemben te végre biztonságban vagy. Ápolók vesznek körül, vigyáznak rád. Ha tudnád, hányan cserélnének veled – fújta, mintha könyvből olvasná.

– Igen, biztonságban vagyok, de milyen áron? Cserében elveszik a szabad akaratom, moz­gásterem, nem lehet véleményem, és naponta többször is belegázolnak az emberi méltóságom­ba. Egyszóval eladtam a lelkemet. Szerinted megéri? Ó, bár sose repatriáltam volna Magyaror­szágra! – csúszott ki akaratlanul belőlem.

Ezen még elvitatkoztunk kissé, majd ment ki-ki a maga dolgára. Kamil felemelt fejjel, de­rűsen a nagybetűs Életbe, én letaglózva, reménytelenül a szívdermesztő semmibe. Magyar Mú­zsa – olvasom később a Kamiltól kapott nyomtatványt. Elég sokatmondó cím, de vajon a tar­talma is érdekes? Nem csalódtam, az volt. Utánanéztem Madárnak, és örömmel fedeztem fel benne a Nemzeti Írószövetség elnökét. Kamil tanácsára azonnal elküldtem neki is egyik írá­som. Még aznap válaszolt, és, képzeljék, megdicsérte a novellát. Ezen felbuzdulva elküldtem neki még egyet, végül felvételemet kértem a Szövetségbe:

Tárgy: tagfelvételi ajánlás

A Magyar Nemzeti Írószövetség figyelmébe

Tisztelt Cím!

Alulírott Demeter József (DeJó), a Magyar Írószövetség/nek is/ tagja, igazolványszám: 904/2009. Tisztelettel ajánlom tagfelvételre – Petrozsényi Nagy Pál urat. Régóta ismerem, földiek vagyunk… Írásai, írói munkássága érdemesíti arra, hogy a szóban forgó Szövetség soraiban tudhassa. Íróként, emberként egyaránt elkötelezett híve a közép-kelet-európai magyar nemzetfogalom kitételének… Sajátosan. A nemzettudat erősítése tükröződik prózájában, publicisztikájában, és minden megjelent munkájában. Áttelepült, visszahonosított, erdélyi származású lévén, eme kulturális nemzet koncepciót, sugallják, jelentik, erősítik írásai. Hozzáférhető stílusban. A kisebbségi sorban lévő magyarok azonosságtudata egészen sajátos, közvetítő szerepet tölt be – anyaországi irodalmunkban. A kiszolgáltatottság „csakazértja” hatékony erősforrásnak számít, ha írói tehetséggel párosul. Funkciója van. Nemzet tudatunk óvása hatékony fejlesztése – fontos hittétel anyaországunkban is, ahol több mint tíz törvény által elismert kisebbségi közösség él. Alkot. Példás egyenjogúságban.

Petrozsényi Nagy Pál ízes írói nyelvezetére az egyszerűség nagyszerűsége jellemző, ami! A stílus teremtőerejének fő ismérve. Távol áll tőle a zavaros modernkedés. Diplomás emberként kerüli az ilyen jellegű kátyúkat, csapdákat. Közérthetően – a közérthetőségért alkot, ami nála nem mondanivaló-sekélységet jelent. A Szó nemes értelmében: köz-helyesen!

Felvételre ajánlom – tisztelettel:

                                                                                   Demeter József (DeJó), Ballószög – 6035
Bem utca 3/b.
2022. április 28.

Hogy ebből mi lesz, sejtem: újabb fiaskó. Akárcsak a másik János, Szentmártoni esetében. Nem esküdnék meg rá, azért még remélek, mert a remény mindig utoljára hal meg, nem igaz? Addig is ismerkedem, alkalmazkodom, ami nélkül lehetetlenség bármit is túlélni. Eljárok a foglalkozásokra, betartom a szabályokat, s bár rengeteg dolgot meglátok, megtartom magam­nak. Ne szólj szám, nem fáj fejem, tartja a közmondás. Csak legyen erőm is hozzá, ami tekin­tetbe véve egyrészt szókimondó, másrészt indulatos természetemet, nem is olyan egyszerű. Azt hiszem, rövidesen olyan novellát írok ezzel a témával kapcsolatban, melyben a főhős fellázad. Én személyesen nem találkoztam ugyan hasonló alakkal, de biztosan van, lehet ilyen ember is, és amit nem merek az életben megtenni, megtétetem vele, hogy legalább így könnyítsek a lelkemen. Verne Gyula sem sokat utazott, és ugyanígy tett, mint jómagam: írásban elégítette ki utazási vágyait.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet