(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

31.

Mint említettem volt, ugyancsak menedéknek tekintem az otthon körsétányos parkját is, amit egyelőre csupán azért nem szemelt ki magának egy rokkant sem, mert minden erkély aj­taját lezáratta a Vaskalapos. De mi lesz, ha kinyittatja? Agyő csend, magány, madarak, keres­hetek új búvóhelyet magamnak. Ja, akár otthon témában is. Itt vannak például a kecskeméti Re­formátus Egyházközség Sion-Házai. Miért ne fordulhatnék hozzájuk is még egyszer? Persze előfordulhat, hogy most sem járok sikerrel, de próba szerencse, hátha ezúttal megsegít a Jóisten – ballagtam el a lelkészi hivatalba, és előadtam egy fiatal, Kerekes Márton nevezetű lelkésznek, mi célból folyamodnék hozzájuk.

– Köszönöm a bizalmát – válaszolt kurtán a lelkipásztor –, de az idősotthoni ügyek nem a lelkészi hivatalra tartoznak. Forduljon talán a SION Nyugdíjasház és Gondozási Központhoz.

– Igen, tudom, de az a helyzet, hogy én nem egyszerű otthont keresek, hanem olyan intéz­ményt, akire ráhagyhatnám a könyvtáramat, pénzemet. Tudniillik senkim sincs, hozzátartozóim elhaltak, ezért is kerültem a Levendula otthonba. Többet nem árultam el magamról, ugyanis egyszer már jártam itt, akkor éppen szponzort kerestem az Egy tiszta lelkű ember művemhez, hozzátéve, hogy erdélyi menekült vagyok, László Dezső volt a keresztapám, Makkai Endre a mesterem stb. Eredmény nulla, ebből okulva most jobbnak láttam mindezekről hallgatni.

– Értem, kivéve azt, hogy mit kíván akkor a Sion-Házától.

– Hát bekerülni, miután magam is református papcsaládból származom, meg aztán a kom­fort, az egész légkör is más önöknél. Nálunk, bevallom, elég katasztrofális a helyzet ilyen szem­pontból, itt ugyanis az együttérzés, szeretet helyett szigorú szabályok nehezítik a szegény rok­kantak amúgy is keserves életét. Jó, elismerem, szabályokra is szükség van, de egy az önként vállalt fegyelem, és kettő, amit ránk erőltetnek felülről.

– Nono, nem túloz maga, Nagy úr?

– Sajnos nem. Az önök otthonában viszont, valljuk be kereken, a költségek, térítési díjak magasak. 20 millió forint, vagy még több? Egy szó mint száz annyi pénzem azért nincs. Ezért hagynám önökre, de valahogy úgy, hogy potom 8 millió forinttal is lehessen kezdeni valamit.

– Hol, kinek? – nézett rám gyanakvóan. – A Sion-Házra tetszik célozni?

– Igenis, kérem tisztelettel. Megadnám az ímél-, illetve telefoncímem. Remélhetem, hogy felveszik a kapcsolatot a Sion-Házak igazgatóinál e célból?

Megígérte, aztán szilencium: sem levél, sem telefon nem érkezett a számomra. Természe­tesen nem lepett meg, nem ez az első eset, hogy ilyen komiszul cserbenhagyott az egyházam. Istenem, mennyivel más, mennyivel különb volt a néhai tiszteletes, Makkai Endre Petrozsény­ban. Mint pap, mint ember, mint irodalmár, mindenben, nem is találkoztam azóta sem ilyen karizmatikus egyéniséggel. Bezzeg ő, ha tőle függ, nem hagyott volna így a lekvárban.

Utóbb többször visszaidéztem magamban a beszélgetésem Kerekes tiszteletessel, és… Még feljebb szökött a vércukrom? Ellenkezőleg: rá kellett döbbennem, hogy a tiszteletes úr minden valószínűség szerint simliskedéssel gyanúsít, és az egész hagyatékozás kamu, mert engem csak az otthonba való elhelyezés motivál. Puff neki, ezt jól elmagyaráztam neki, nem meglepő hát, hogy félreértett! Kissé jobban oda kellett volna figyelnem, miket zagyválok neki összevissza.

Húsvét a Levendulában

A költözési remény elszálltával nem láttam értelmét továbbhalogatni a haszonélvezeti jogom lemondását. A többi gyorsan ment: egy ügyvédi találkozás az otthonban, kb. húsz aláírás, és azzal örökre búcsút mondtam Puskás utcai lakomnak. Visszatekintve az ott töltött évekre meg kell állapítanom, hogy többnyire boldogan éltem ott Judittal. Nem találtam ugyan meg benne az igazi szerelmet, szellemi társat, de még barátot sem, amikre egy életen át vágyakoz­tam, ezzel szemben minden házi munkát ellátott, törődött velem, meghallgatott, és én, valljuk be őszintén, ezzel is beértem igazodva a közmondáshoz, mely szerint ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Azért persze átéltem ott keserves időket is a szomszédos kft. kutyáival való hadakozásától a másik, a zenebonás szomszéd parittyázásáig, de annak is vége szakadt egyszer, és én zavartalanul élhettem az írásnak. Erről jut eszembe, hogy befejeztem a Levendulai élet feldolgozását egy vadonatúj novellában, címe: Otthon, édes otthon, el is küldtem rögtön a Holdkatlan szerkesztőjének. Remélem, tetszeni fog Várnagy Mártának. Az otthon miniatűr könyvtárában ráakadtam Vas Zoltán Kossuthjára. Tetszik, csak kissé túlzsúfolt. Annyi adat, évszám, esemény van benne, hogy már egész beleszédültem. De hát ilyen volt maga a kor, Kossuth élete is: mozgalmas, bonyolult és szerteágazó. Amint kiolvastam Kossuthot, nekifogtam Asztalos István Táltos ökrök című könyvének. Valaha Asztalos, a Napsugár folyóirat egykori főszerkesztője volt a példaképem. Irtón bírtam a román szavakkal kevert kalotaszegi nyelvjárását, az egyszerűségét, népiességét, mely a mai napig is lenyűgöz, s csupán az ábrázolt kor avíttsága távolít el immár végérvényesen Asztalostól. Egyébként erre a sorsra jutott Jókai is, Mikszáth, Nagy Lajos, Herceg Ferenc, Bibó Lajos meg a többi kedvencem. Értékelem őket, szeretem, de már ritkán veszem őket a kezembe. Közben olvasgatom a mai kor irodalmát. Azzal meg az a bökkenő, hogy számomra túl szürreális, magyarán életidegen formailag és tartalmilag egyaránt. Különösen a költészet, melynek szépségeit a mai napig is leginkább Petőfi verseiben ízlelgetem. Ilyen preferenciákkal azonban elég nehéz ám olvasni, hát még ha ehhez látási nehézségek is járulnak. Jelenleg ugyanis már csak úgy látok, mint Kajántón az 1940-es években petróleumlámpa-fény mellett. Azért erőltetem, és naponként minimum félórát lapozgatok, böngészek, mert ezzel is múlik az idő, és végre az agyamat is, fantáziámat is megdolgoztathatom. De már nem a saját könyveimben lapozgatok. Azok bizony ott árválkodnak Gyuszinál. Fáj a szívem értük, ezért is kínáltam fel Kamil által Laurának. Nála mégis csak jobb helyen lesznek, mint olyannál, aki sosem vesz egy könyvet sem a kezébe. Ka­mil azonban, mint sok más egyébben ebben is elutasított.

– Beszélj vele személyesen. Ő, kérlek egy „entitás”, nem szereti a közbenjárást.

– Hogy mi köze van az entitásnak a közbenjáráshoz, nem tudom, de az sem éppen ildomos, hogy ilyen ajánlatot tegyek valakinek, akit gyermekkora óta nem láttam – szabadkoztam meg­ütődve. Válasz? Nulla, de már kezdem megszokni.

Oké, várok, majd csak kitalálok valamit, ti pedig, édes könyveim, nyugodjatok meg addig is, a gazdátok nem feledkezik meg rólatok.

Egyik nap kihullt két fogkoronám. Nosza, gyerünk az orvoshoz!

– Ennek a gyökérnek befellegzett, ki kell húzni minél hamarabb – vizsgálta meg a fogaim egy kedves, negyven év körüli orvosnő. – Mikor ér rá?

– Most.

Kaptam három injekciót, és nagy kínkeservesen kihúzta. Ezzel megvolnánk. Ideiglenesen, mert ami később történt az otthonban, azt senkinek sem kívánom. Folyt a vérem az ínyemből, csak folyt és folyt, sehogy sem akart elállni a cukorbetegségemből kifolyólag. Három napig szédelegtem az udvaron, amíg helyre nem billent ismét az egyensúly. Közben lefogytam há­rom kilót, és ittam egy csomó édes vért a saját véremből. Folytatás egy hónap múlva, amikor még egy fogamtól szabadít meg dr. Kun Éva.

Fifi megint megszökött. Buta jószág, nem tanult ez a saját kárán sem. Elfelejtette mennyit fázott, éhezett, amikor legutóbb is elkószált. Gyuszi is haragszik rá, és hűtlenséggel vádolja.

– Egy hű kutya mindig visszatér a gazdájához. Én hülye, pedig már azt hittem, megszere­tett a kis bolhás.

Valamikor én is ezt hittem, de úgy látszik, bizonyos dolgok a hűséget is fölülírják, például a szabadság, párzási ösztön, egyedüllét. Hasonló eszmefuttatást taglal az Otthon, édes otthon is, ahol Bereczki Ábris és Tóth Tóni az elvesztett szabadság miatt érzett fájdalmukban már-már gyilkolásra is képesek. Sugalmaznám én. De melyik olvasó tud vagy akar egy-egy no­vella vagy vers kapcsán bármilyen üzenetet, eszmei mondanivalót is kiásni? Még jó, ha a szer­kesztők megteszik, már aki megteszi, miután a legtöbben inkább a Dinók Zoltán-féle írócskák színes, de elszomorítóan üres szappanbuborékait részesítik gyakorlatilag előnyben.

Károly bácsi betelefonált egy fejesnek, hogyha lehet, helyezzék át a Margaréta otthonba.

– Brávó, látom, nem törődtél bele a sorsodba – dicsértem meg a marosvásárhelyi székelyt, alias Dühöngőt. – Megemlítenél engem is?

– Már megemlítettelek.

– Mire ők? – ágaskodott fel bennem a remény.

– Megígérték, hogy kivizsgálják az ügyünket.

– Nagyszerű, csak ne húznák el sokáig.

Nem húzták, mi több, be sem rendeltek kihallgatásra a központba, hanem maga az igazga­tónő keresett fel bennünket. A kölcsönös bemutatkozás után elkezdte vallatni az öreget. Az ki is pakolt neki atyásan. Ezt sem tételeztem fel az öregről. Nyilván azt hitte, ha őszinte lesz, sikerül levennie lábáról a sötét bőrű, negyvenes éveiben járó tisztviselőnőt. Még kezet is csókolt neki a legvégén, de olyan sután, hogy majdnem elnevettem magamat. Engem szinte meg sem kérdezett, ezért semmiben sem erősítettem meg, de nem is cáfoltam Hegyi Károly szavait. Pedig hej de szerettem volna a magam néhány külön észrevételét is az orra alá dörgölni annak ellenére, hogy én, Károly bával ellentétben, abszolút kilátástalannak ítéltem a helyzetem. Tudtam, éreztem, hogy nem lesz itt semmiféle áthelyezés. Ellenkezőleg: ezentúl kétszeres fi­gyelemmel lesik minden mozdulatunkat. Tiszta sor, akár a Ceauşescu-rendszerben, ahol min­den lépésünket a Securitate figyelte.

– Viszontlátásra! – köszönt el az igazgatónő kegyesen. – Köszönjük a türelmet és bizalmat, de legyenek szívesek, és máskor ne nekünk telefonáljanak először. Előbb beszéljék meg itt, helyben a problémáikat. A nővérek, élén az intézmény vezetőjével, mindenben szívesen se­gítenek, végül is ez a dolguk, Károly bácsi.

– Igen, persze, csak…

– Meghallgatna? Most hagyjon engem is beszélni, jóóó? Ismételten kérem, bízzanak meg a Levendula dolgozóiban, mert kölcsönös bizalom és jóakarat nélkül elég nehéz lesz elrendez­ni közös dolgainkat.

Milyen igaz! Ki is próbáltam íziben, és megkértem a nőt engedje becsuknom a szoba ajtaját, mert nagyon zajos a folyosó, ahol reggeltől estig jönnek-mennek a nővérek, takarítónők, lakótársak, és bizony sokszor nem tudok internetezni emiatt. Arra nem kérdezett rá, mit szoktam benne böngészni, hogy ilyen csendre van szükségem, Nem kizárt, hogy már előzőleg megsúgták, mire használom én valójában a PC-met, mindenesetre jóváhagyta, s csupán hétalvó lakótársam jóakaratán múlott, hogy semmi sem lett belőle. Előrelátható volt, hogy többet nyom a latba egy volt kollégájuk óhaja, mint az enyém, csupán azért, mert nyitott ajtóval sok­kal kényelmesebben közlekedhet a kerekesszékén. Pedig csak annyit kellene tennie, hogy le­nyomjon egy kilincset, mint például a vécéajtó kilincsét, és ha azt le tudja nyomni, miért ne tudná a szobáét is ugyanazzal a fáradsággal? – kérdezhettem volna még más egyebet is, mondjuk azt, hogy miért nem kapunk soha meleg ebédet, hol szórakozzunk, napozzunk, vagy miért csattannak fel azonnal a nővérek a legfélénkebb „nem”-re is. Képzelem, milyen arcot vágnának, ha azt is megkérdezném, miért engedélyezik úgy a tévézést, hogy közben sokan rá se néz­nek a képernyőre, jönnek-mennek, reggeliznek, ebédelnek, a tévék meg mennek csak úgy, ma­gukban. A házirend szerint este nyolckor lámpaoltás lenne a folyosókon, ugyanígy reggel hatig a szobákban. Velünk betartatják, az ápolókkal nem, így nemegyszer fényes nappal is égnek a villanyok, különösképp az irodákban. Gáz. Télen nyitott ablak mellett fűtenek, miközben benn 28 fokos hőség tombol. Ejnye-bejnye, uraim, tisztelt Vaskalapos úr, hol marad ilyenkor a legendás következetessége? Vagy az egész Európán végigviharzó energiaválság, a kormány erőfeszítései, hogy valahogy mi, magyarok maradjunk talpon, nem számít? Félreértés ne essék, most nem a Ceauşescu-diktatúrában koplalásra és takarékosságra szorított ember szól belőlem, csupán megjegyzem, nem kellene egy kicsit visszafognunk magunkat? Nem hiszik el, de esküszöm, sokszor a Levendula helyett is szégyellem magamat. Vajon van-e tudomásuk a felsőbb szerveknek, milyen hihetetlen energiapazarlás folyik itt-ott az országban? Szóval lett volna annyi, de annyi óhajom-sóhajom, hogy estig is sorolhattam volna a tisztelt igazgatónőnek. Csakhogy minek, ha még annyit sem tudtam elérni, hogy becsukjam a saját szobám ajtaját, amikor írok, alkotok! Egy ápolónő szerint megtiszteltetés, hogy közöttük élek és dolgozom. Szívmelengető szavak, de csak annyit érnek, mint a Margaréta Otthonból dele­gált igazgatónő hegyi beszéde a bizalomról, jóakaratról. Jó, jó bizonyos fokig őt is, meg a Vaskalapost is megértem, hiszen senki sem szereti, ha valaki kiteregeti egy intézmény szennyesét, de mit tegyünk, ha pontosan az a kölcsönös bizalom és jóakarat hiányzik, amikről min­den nővér prédikál.

Lógó orral osontam ki a mintegy 250 lépésnyi körsétányra. Mint mindig valahányszor szíven vagy kupán vágnak a smasszerek. Nem, kérem, ez nem elírás, én valóban annak tartom őket mindaddig, amíg a hegyi beszédeken túl de facto tisztelettel és szeretettel bánnak huszonhat kiszolgáltatott nénivel, bácsival.

Június. Az eddig kopasz fák végre lombosan suhognak a magasban. A levegő császárai, ez az egyetlen dolog, amit értékelni tudok a Levendulában. Annyira idekaptam, hogy újabban már itt is imádkozom. Félhangon, hogy én is halljam, mit mondok. A fűre dőlve ugyan prímább lenne, még akár napozhatnék is, de félek a kullancsoktól. A legtöbb, amit megtehetek, hogy ráfekszem a padra, ami az ülésnél mégiscsak kényelmesebb. A hátránya, hogy a kemény fa ugyancsak megnyomja a hátamat, nem is bírom fél óránál több ideig. Egy napozóágy persze mindent megoldhatna, de ezt meg sem merem a Vaskalaposnak említeni. Körülnézek, van-e a közelben valaki, hadd tornázzak kissé, ha már itt vagyok. Senki. Egy-kettő, egy-kettő, hajlítgatom jobbra-balra a derekam. Átkukkantok a szomszédos demensotthonba, és hirtelen szembesültem jövendő önmagammal. Ott hajlongott tőlem úgy ötven méterre egy másik, Platán Otthon-i szerencsétlen hátán-mellén egy-egy fehér zacskóval. Így végzed te is – pendült meg bennem egyből a gondolat. Isten legyen hozzám irgalmas!

Már szűkül azoknak az irodalmi berkekben többnyire nem is igen jegyzett irodalmi lapok­nak a köre is, melyekbe én irkálgatok. Ezen azt értem, hogy egyrészt megszűnnek (Magyar Irodalmi Lap, Börzsönyi Helikon, Tárcán kínálom), másrészt engem tesznek talonba. Egyeseket nagyon sajnálok (Regénytár, Súrlott Grádics, Lenolaj, Szózat, Fél Online, Búvópatak, Irodalmi Jelen), vagy én veszek búcsút egy-egy szerkesztőtől, tulajtól (Györgypál Katalin, Bakos József, Ferenczfy János, Szinay Balázs). Ez utóbbiak egyike a Czinege László portálja a 4 Di­menzió Online. Nem sokan írnak bele, de ha Szász András Csabának megfelelt (kiskunfélegyházi (újság)író), nekem is jó lesz, remélem. Úgy nagyjából sejtettem, mi vár rám, hiszen nem egy amatőrlapba írogattam, de már maga a lap felépítése, szerkesztése sem tetszett. Kicsit nehéz benne tájékozódni. Erénye a viszonylag sok komment lenne, ha tartalmilag is érne valamit. Csakhogy nem ér, nem is értem, Csaba miként tudott kitartani ennyi dilettáns mellett évekig. Nézzünk néhány példát, mert példa nélkül minden gondolat csak egyszerű, légből kapott állítás. Addig nem volt baj, amíg csak megköszöntem a kommentet. A bajok akkor kezdődtek, amikor konkrét választ vártam néhány kérdésre. Éppúgy nem tudtak rájuk válaszolni, illetve nem is válaszoltak, mint hajdani tanulóim az iskolában, ha egy kicsit mélyebbre ástam egy-két versben, novellában. Hiába, mindig kibújik a magyartanár belőlem. Egyik karcolatommal kapcsolatban (Aki mindent elintéz) megkérdeztem, szerintük mit akartam ebben a szösszenetben sugallni. Aki papucsnak született, az úgy is végzi, hiába próbálkozik – válaszolta tömören egy Gizi nevű olvasó. Valóban? Íme, a karcolat, olvassák el, és válaszoljanak önök is!

AKI MINDENT ELINTÉZ

Képzeljünk el egy elégedett embert! Kissé szokatlan jelenség, de úgy látszik, itt-ott még akadnak effélék. Ugyanis Ádám úr pontosan ilyen volt. Körülötte dúlt az infláció, növekedett a munkanélküliség, az energiaválság. Ő mégsem aggódott, örült, hogy van tető a feje fölött, ren­des állása, felesége… Ő maga is példátlanul szolid volt, hiszen nem ivott, sohasem dohányzott, munkahelyére pontosan járt, olyannyira, hogy gyakran hozzá igazították a műhely óráját is.

Feleségét majd szétvetette a… Na, nem a düh, ez már későbbi fejlemény. Először a büszke­ség, elvégre nem minden nő dicsekedhet ilyen mintaférjjel.

– Te vagy a világ legcukibb mackója – gügyögte hajdan, még a mézeshetek idején.

Naponta kétszer, aztán egyszer, végül egyszer sem. Csak eléje vágta az ételt, és a konyhá­ba csörtetett.

– De hát mi bajod? – kockáztatta meg egyszer óvatosan Ádám úr.

– Még kérded? Mindenki sürög-forog, bátyád villát épít, sógorod mester lett, egyedül te vagy olyan hamvában holt.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy béna vagy. Egész nap itthon tengsz-lengsz anélkül, hogy bármit csinálnál. Le­tehetnéd például te is a mestervizsgát, vagy legalább a telefont tudnád elintézni. Tíz éve várunk rá. Bezzeg a Kovácsék…

Ádám úr fejében rövidzárlat támadt. Mindeddig azt hitte, elégedettek vele. Fogta a sapká­ját, és elment… intézkedni.

Eltelt egy hónap, kettő. Semmi eredmény. Ezután következett a mestervizsga: húsz jelölt kö­zül pusztán őt húzták meg.

– Még egy ilyen mulyát! – sápadozott az asszony – Pedig maholnap a gyerekekre is sor ke­rül. Szeretném, ha mindegyik egyetemre menne. Ehhez persze nem csak tanulni kell.

– Hanem?

– Magántanár, protekció – csóválta meg fejét az asszony, amiért az ura ilyen zöldségeket kérdez. – Meg kell kenni a kereket, ha ugyan tudod, mi az.

Ádám úr tudta, csupán a kenéshez nem értett, így ez a tervük is dugába dőlt.

A boldogtalan apa lassan fogyni kezdett. Előbb a bánattól, később az italtól, sőt, isten bocsá’ rászokott még a cigarettára is. Aztán jött a kártya, politika, felfedezte az inflációt, és csakhamar feleségével együtt szidták a kormányt, az embereket, amiért olyan jámboran tűrnek. Egymást nem csipkedték, noha Ádám úr egyre gyakrabban támolygott éjfél körül haza. Legtöbbször valamilyen „üzleti vacsoráról”, ahol a főnökeivel és más fejessel „tárgyalt”. Ezzel szemben mindent elintézett: beköttette a telefont, átszánkázott a mestervizsgán… Ádámné isme­rősei nem győztek gratulálni:

– Élelmes férfi! Mit csinált vele?

Az asszony rejtélyesen mosolygott, miközben férje mind soványabb lett, szeme zavaros, mája megduzzadt, mire mindketten gondolkodóba estek.

– Azt hiszem, egy kicsit elvetetted a sulykot. Ha így folytatod, a féldecik maholnap téged in­téznek el.

– Igazad van – helyeselt Ádám úr, azzal szavát adta, miszerint egy kortyot, nem sok, annyit sem iszik ezután.

Ígéretét híven be is tartotta, és újfent örülni kezdett az életnek. Rendesen járt haza, a mun­kahelyére, és újból utána igazították az órákat.

Csupán elintézni nem tudott ismét semmit sem.

Még most is azon töröm a csontvágóm, miből gondolhatta Gizike, hogy ennek az írásnak a főhangsúlya Ádám papucssága. Meg is kérdeztem tőle, de nem válaszolt. Hát, kedves Gizike, illetve 4 Dimenzió, ezek után úgy sejtem, nem sokáig fogunk polemizálni mi egymással.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet