(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

32.

Jelen pillanatban két dolog idegesít legjobban. 1. Nem tudom, mit kezdjek a megmaradt pénzemmel (kb. 80 000 Ft). Ha magamnál tartom, ellophatják, ezt maga a Vaskalapos is elis­merte. Az otthonban nincs értékmegőrzés, emellett a pénzük biztonságáért sem felelünk – je­lentette ki blazírtan a nagyfőnök. Marad a bank, az viszonylag biztonságos. Viszont ha bete­szem, nem lesz költőpénzem. Eddig úgy oldottam meg, hogy a tárcám éjjel-nappal hordtam a nyakamban. Nem vált be, mert kilátszott a zsinór az ing alól. Ezután inkább zsebre dugtam. Hanem akkor valahogy folyton ki-kicsúszott a zsebemből. Szerencsére mindig idejében észrevet­tem, de ki garantálja, hogy ezután is észreveszem? Senki, az Otthon meg mossa kezeit, hiszen ő figyelmeztetett, tegyük pénzünket a bankokba. Oda jutottam, hogy sokszor azért megyek a városba, hogy szabaduljak meg a pénzemtől, meg is veszem, amit szemem-szám megkíván. Jó, mi, én, aki világéletemben spóroltam, most szórom a pénzt, mint bolond a lisztet. Milyen kényelmes dolguk lehet azoknak, akik az otthonban helyezhetik letétbe a pénzüket. Az egyágyas szobalehetőségről nem is beszélve. E célból írtam megint egy ímélt Balogh Csabának, próbáljon szerezni a Jehovista Tanúinak kapcsolatait felhasználva egy különszobát nekem valamelyik otthonban. Cserében felajánlottam 8 millió forintot az egyháza számára. Amint látják, sosem adom fel, mindent megteszek és meg is tettem örökké ahhoz, hogy boldoguljak, ezért máig sem értem, miért neveznek egyesek lúzernek. Azt aláírom, hogy gyakran pórul járok, de sohasem az élhetlenségem, gyámoltalanságom miatt, hanem csak azért, mert túl nagy fába szoktam vágni a fejszémet. Itt van például az egyágyas szoba kérdése. Közismert, hogy ilyen szoba minimum 200 000 forintot kóstál havonta, plusz a gyógyszerköltség. Hogy a csudába tudnám én ezt megfizetni 183 000 forintból? És én mégis próbálkozom. Ja, erre mondják, hogy a remény hal meg utoljára.

2. Másik neuralgikus pontom a szövegszerkesztés, ugyanis elromlott az Office Word 2007 szövegszerkesztőm. Megkértem egy számítógépekhez értő ápolót, nevezetesen Nagy Róbertet, töltse le nekem az ingyenes Libre Office-t. Megtette. Két nap múlva kitöröltem, ugyanis rájöt­tem, hogy az én Wordöm még így, sérülten is jobb a Libre Office-nál.

Vas Zoltán Kossuthja után nekifeküdtem Móricz Virág Tíz évének. A könyv Móricz nap­lójegyzetein és Móricz Virág hozzáfűzött kommentárain alapszik. A naplójegyzetek igazi, íróknak való csemege tele írói, szerkesztőségi, kiadási tervekkel. Családjáról elég szűkszavú­an ír, gondolatai inkább a pénz, írás, írók, művészek körül forognak. Meglepett, mennyire lebecsüli Kossuthot. Később revideál, de akkor is csak fenntartással. Magáról azt vallja, hogy a köztudattal ellentétben sajnos sohasem ábrázolja elég reálisan a parasztok és hivatalnokok világát, továbbá nem elég tömör a stílusa, bár az irodalomtörténészek ilyen szempontból sem győzték dicsérni. No, nem egészen alaptalanul, hiszen közismert, hogy Móricz korában elég bőbeszédűen fogalmaztak. Lásd Jókait, Balzacot, Dickenst, Edgar Wallace-t. Mai szemmel ele­mezve Móricz irályát azonban inkább a mesternek adnék igazat, mely szerint nem egy regé­nyét kurtábbra lehetne faragni. Meg is tette, és időnként csakugyan átírta egyik-másik opusát. Munkabírása példátlan, termékenysége úgyszintén, és minél többet olvasok róla, annál jobban elmegy a kedvem az írástól. Mikor fogok én ennyi és ilyen csodás regényt összeírni? Regényt? Még novellát sem. Túl kevés bennem az ösztönző erő. Nem állítom, hogy semmi sincs, mert akkor már évtizedek óta nem foglalkoztatna az irodalom, viszont ami van, édeskevés ahhoz, hogy magam is bekerüljek az irodalomba. Politikai eseményekről Móricz Virág, de Zsigmond is keveset ír, Hitlerről például szinte semmit, pedig ugyancsak érdekelt volna egy átfogóbb tár­sadalmi rajz, úgy, ahogy ők látják.

Lakik az otthonban egy többnyire piros mellényben flangáló, mindenbe belekötő vén­asszony. Ez ugyanaz a mámika, aki a télen kifogásolta, miért sétálgatok a folyosón, beszélek Károly bácsival románul, vagy sepregetek olyan helyen, amit a főnök speciel neki jelölt ki.

– Most megint rájött a bolondóra, és bepanaszolt, amiért románul diskurálok – újságolta Dühöngő pipásan.

– Már megint? Remélem, a főnök pontra tette.

– Hogyne: azonnal felszólított, ezentúl szíveskedjek csak magyarul beszélni.

– Lehetetlen! – kiáltottam, miután az öreg is nagyothall, bár ezt fogalmam sincs, miért, de makacsul titkolja. – La naiba (a fenébe), ilyet nem tilthat meg, ez… ez illegitim.

– Pedig megtiltotta, ha nem hiszed, kérdezd meg tőle.

– Nem tiltottam meg, csak megkértem, ezentúl csak négyszemközt beszéljen románul, mert másokat zavar, amiért egy kukkot sem értenek – magyarázta ki magát a Levendula fő­nöke.

– Tényleg? Aztán miért akarják olyan nagyon érteni?  Egyébként miért nem tanultak meg ők is románul, németül vagy oroszul, ha már annyira zavarja őket, hogy nem hallgathatják ki a mások beszédét.  Amúgy, ha nem tudná, az alkotmány minden polgárának biztosítja, hogy olyan nyelven beszéljen, amilyenen akar, Forgács úr.

– Jaj, ne csináljon ebből alkotmányjogi kérdést, Pali bácsi, én csak udvariasan megkértem, legyenek belátók, és vegyék tekintetbe a mások óhaját.

– Rendben, de csak ha ez a kérés jogos is. Csakhogy az önöké nem az, mert alkotmánysértő – hangsúlyoztam –, és mélyen meg vagyok sértve, amiért ön mint a Levendula Otthon veze­tője helyt ad egy ilyen panasznak. Tudja, miért menekültem el valamikor Romániából? Mert folyton beleakadtak, amiért magyarul beszélek. Erre miként reagál ön? Figyelmeztet, hogy csak zárt helyen, baráti környezetben beszéljek románul – tüzesedett ki egyre jobban a homlokom. – Más szóval ott bozgor voltam, itt meg román vagyok. Eláruljam, én ezt minek nevezem?

– ?

– Nyelvi diszkriminációnak – igyekeztem tekintetemmel a védőmaszkja alá hatolni. – Pontosabban, igen, nevezzük nevén a gyereket: nacionalizmusnak. Károly bácsi szerint az egész panasz irigységgel magyarázható. Azért ingerültek, mert mi idegen nyelven is tudunk, a pana­szosok meg nem. Én, itt-ott elejtett szavaikból ítélve, inkább romángyűlöletnek aposztrofálnám.

– Ugyan, miket beszél. Én csak arra figyelmeztettem…

– Köszönöm, tudomásul vettem – hagytam faképnél nem túl udvariasan, de hát ő is így szok­ta, meg a nővérek is, valahányszor le akartak rázni a nyakukról.

Pedig lett volna még mit hozzáfűznöm az esethez. Például azt, hogy romántanár is vagyok, uraim. Miért tanultam annyi évig, hogy utána még a nyelvet is elfelejtsem néhány rosszindulatú vénasszony kedvéért? Hogy így Ceauşescu, meg a román kormány. Hát aztán, attól a nyelve még lehet gyönyörű. A Vaskalapos szerint tulajdonképp nem is a román nyelven van a nyomaték. Lehet az bármilyen nyelv, de csak akkor használjuk, ha nem zavarunk vele senkit sem. Megáll az eszem! Ezek szerint nála speciel csak külön engedéllyel lehet idegen nyelven beszélni. Hogy ez a saját ötlete vagy amolyan felülről kapott margarétai utasítás, nem tudom, de egy okkal több, hogy továbbálljak egy házzal. A Dühöngő szerint Jancsik­nénak is ez a véleménye. Hm, valami nagyon nem stimmel ezekkel az ápolókkal. Mindegyre elfelejtik, hogy ők nem szimpla ápolók, hanem kiszolgálók is egyúttal, mi meg kiszolgáltak, fizetős vendégek/páciensek, akiket a pénzükért, nem emberbaráti szeretetből szolgálnak ki. Csakhogy egy fizetős kliensnek jogai is vannak, például megkövetelheti a tiszteletet, és soha egyetlen nővér sem erőltetheti akaratát a vendégre. Elvileg, mert a gyakorlatban épp fordítva van, így nem csoda, hogy a kiszolgáltból egy-kettőre kiszolgáltatott lesz. Amúgy kíváncsi vagyok, miként fog reagálni Forgács igazgató úr, ha egy kicsit elmélázik a történteken. Bocsánatot kér, vagy ragaszkodik hozzá, hogy ő senkit sem kíván bántani, és csak a kötelességét teljesíti, amikor megköveteli a békét, rendet és kölcsönös tiszteletet az otthonban.

– Te mit gondolsz? – érdeklődtem az öregnél. – Bocsánatot kér?

– Én semmit, én hazamegyek – húzott elő zsebéből Dühöngő egy vázlatot, melyben az ott­honból való áthelyezését szorgalmazza. – Ha áthelyeznek, jó, ha nem, úgyis jó, legfeljebb ha­zaköltözök. Házam, nyugdíjam van, és az egészségem is elég jól szuperál, mit hadakozzak én itt folyton ezekkel?

– Tiszta sor. Bárcsak én is megtehetném – sóhajtottam fel mélabúsan –, de nekem sajnos nemcsak házam, de még egy odúm sincs, sem fiam, sem egészségem, mint neked, góbékám.

Nem hallotta. Emeljem fel a hangomat? Kockázatos, nehogy megint rám szóljon egy nő­vérke, amiért túl hangosan beszélek, no meg az öreg is rossz néven venné, amiért úgy ordíto­zom, mintha ő is nagyot hallana.

Stop, itt most megállok, ugyanis megint elhomályosodnak előttem a monitor betűi. A napokban egyre sűrűbben, vagyis közeledik az idő, amikor az Úristen örökre lehúzza ablakomon a zsalukat. Vagy előbb megsüketít? Ez is megeshet, aztán megbénulok, végül megáll a szívem is, mint harangban a harangnyelv. Bezony, de hát, aki megszületett, annak egyszer, így vagy úgy, de meg is kell halnia.

Csendélet

A nagy melegben irtó jól jön a körsétányon található zöld övezet, bár délben még az sem ad elég oxigént. Ilyenkor ki sem mozdulok a kuckómból. Amikor végül mégis rászánom ma­gamat, mindig ott találom azt az egy szál demenst, aki jobbra-balra himbálja magát. Elképesztő ez a fizikai erő! Hogy bír reggeltől estig itt „tornászni?”. Néha olyan mozdulatokat tesz, mintha gyermeket ringatna. Biztosan valami ezzel kapcsolatos sokk érhette, úgyhogy ez már nem egyszerű demens, hanem dilis a szerencsétlen. Egyszer aztán megláttam egy másik dilist is. Az meg egy kisszekeret húzott maga után nagyokat kurjongatva. Elég elkedvetlenítő látvány, de nézzük a dolog pozitív oldalát: én itt vagyok, ők meg ott vannak, és ez óriási különbség.

A napokban, azaz 2022 júniusában zajlott le egy angol-magyar válogatott focimérkőzés Wolverhamptonban. Természetesen nem nézhettem, mert délután az Álomkórosé a tévé, őt pe­dig a rajzfilmeken kívül más nem érdekli. Győztünk 4-0-ra. Egész Magyarország ujjongott. Én csak a fogamat csikorgattam hála az Álomkóros megértésének. Köszönöm neked, aranyszívű sorstársam. A nem várt győzelem hatalmas lázba hozta a focistákat. Legbeszédesebb bizonyíték erre a Levendula melletti focipálya, mely ettől a naptól kezdve telt házzal működött. És működik ma is olyannyira, hogy még hőségriadó idején is megrohamozzák a drukkerek a lelátót. Utoljára 1961-ben, XL-es koromban tapasztaltam effélét, amikor Nadia Comăneci román tornászlánynak olimpiai aranyérmet sikerült nyernie. Dicsőséges, sosem felejtett napok voltak, különösen nekem, aki akkoriban szintén tornászként ügyködtem. A román sportban a torna addig az utolsó sorokban kullogott, méltó támogatásban igazából csak a foci részesült. Nadia győ­zelme azonban mindent megváltoztatott. Igaz, ez nemcsak Nadia, hanem a magyar edző, Károlyi Béla és hitvese érdeme is. Azt azonban már kevesen tudták/tudják, hogy milyen vadidomári módszerekkel dolgozott a házaspár. Vitathatatlan tény, hogy kimagasló eredmény csak kimagasló munkával érhető el, és ez sok erőfeszítéssel, áldozattal jár. Kivéve a testi-lelki brutalitást, Károlyiék legfőbb fegyverét, amiben számomra az a legszomorúbb, hogy mindez egy magyar honfitársam nevéhez fűződik. Hogy mit szóltak ehhez a pszichológusok, nem tudom, de azt kötve hiszem, hogy normálisnak ítélték őket. Mégis végig hagyták őket ebben a stílusban dolgozni. Meglepő? Szerintem nem, mert minden busásan megtérült: világhírt és vagyont szereztek ezzel maguknak meg az államnak is. Mellesleg Néró, Kimir Szen, Todzsó Hidaki, Hitler, Sztálin stb. sem volt éppen normális, és csupán az utókor rántotta le arcukról a maszkjukat.

Brigitta, a nagy mellű, kontyos ápolónő. Hát ez a nő igazi különszám! Négy fiatal nő kö­zül a legkötözködőbb hárpia. Ennek aztán semmi sem jó, ahogy megmukkansz, már rendre is utasít. Amúgy szép, kedves hangú nővér, amíg megszólal, utána már csak azt nézed, hova inalj el előle. Ha ez az asszony otthon is ilyen házsártos, megverte isten azt a férjet, aki meg­osztja vele az ágyát és asztalát. Amúgy műveletlen is a „drágám.” A múltkor is abba kötött bele, miért tartok sószórót az éjjeliszekrény fiókjában, amikor világosan megmondta, ne tá­roljunk semmiféle élelmet a szobánkban, mert azzal odavonzzuk a bogarakat, hangyákat.

– Sót sem, merthogy a só – köztudomásúlag inkább távol tartja a hangyákat – szerettem volna megjegyezni, de leintett, ne vitatkozzam vele, és tartsam be a szabályokat.

– Megértette, drágám?

– Igenis, drágám – drágámoztam le én is mérgesen, de nem kapcsolt.

Erre udvariasan megkértem, ha lehet, szólítson inkább Pali bácsinak. Elfelejtette. Két nap múlva ugyanúgy szólított, mint azelőtt.

– Kérem, szóljon Brigitta nővérnek, ne szólítson többet drágámnak, mert eddig még nem ettünk ugyanabból a tálból cseresznyét – panaszoltam be a nőt Vaskalaposnál.

Megígérte, de hozzá is tette azonnal, hogy azért engedjek én is a régi, megcsontosodott szokásaimból, mert másnak is van stílusa, és azt is tiszteletben kell ám tartani. Nyersen fogal­mazva: én engedjek, Brigitta pedig továbbra is drágámozhat, mert neki ez a stílusa. Még sze­rencse, hogy nem ilyen Dávid-féle békeközvetítők keresik fel Oroszországot és Ukrajnát időn­ként, mert akkor sosem lenne béke Európában. Egyébként a Levendulában sincs, de mindenki fél a Vaskalapostól, és meg sem mer mukkanni. Dühöngő még csak-csak protestál, de már ő is nagyon megelégelte, ezért bontotta fel az otthonnal kötött szerződését. Augusztus elsején vég­leg hazamegy. Mennék a helyére, de Vaskalapos szerint ez nem tőle, hanem Hegyi Károly szobatársától függ, ő választ, őt kellene meggyőzni. Győzi a Fennvaló, sze ez a hektikás sem különb Álomkórosnál, és még az sem biztos, hogy beleegyezik, tartsuk csukva a szobaajtót, ho­lott ez nálam bizony kulcskérdés.

Nina, a Fülöp-szigetek tájfunja, amúgy ügyintéző és propagandista az otthonban. Eleinte még el-eltűrtem, aztán rájöttem, hogy ezzel a dagival sem érdemes egy tálból cseresznyézni. Az egyik pillanatban egész normálisnak mutatkozik, a másikban már pattog, és még azt is ki­fogásolja, ha nem nézek a szemébe, amikor vele beszélek. Egyszer Forgácshoz hasonlóan fi­gyelmeztetett, ne beszéljek hangosan a folyosón, különösen szilencium idején, azaz 13-15 óra között. A szokott sláger, már nagyon elegem van belőle, de mi tegyek, ha valaki mindig fris­síti a témát számítógépes nyelven szólva.

– Oké, rendben van, megfeledkeztem magamról, de ha már erről van szó, akkor kérhetem én is ugyanezt önöktől, ugyanis önök még rajtunk is túltesznek.

Persze tiltakozott, én ugyanúgy, de csak később jutott eszembe figyelmeztetni őkelmét, miszerint erről nekünk egy kicsivel több az információnk, ugyanis ő csak nyolc órát tartózkodik az otthonban, miközben mi 24 órán át élvezzük a Levendula „csendjét, nyugalmát”. Sajnos én sem tudok mindent lenyelni, és vissza-visszavágok, noha ezerszer megfogadtam, hogy ezentúl béketűrőbb leszek, és akkor is kenyérrel dobok vissza, ha kővel dobnak meg. Egy másik alkalom­mal akkor förmedt rám, amikor beléptem egy olyan helyiségbe, ahol Nina szerint nekünk tilos belépnünk.

Hű, még egy tilalom! Már csak az hiányzik, hogy a toalett és fürdés órarendjét is kifüggesszék az ajtóra.

– Bocsánat, nem tudtam, de miért nem írják ki, hogy itt tilos a bemenet?

– Most mondom, és nagyon szépen megkérem, a jövőben tartsa magát ehhez, jóóó? – mordult rám szigorúan, mint egy szófogadatlan gyerkőcre.

– És ha elfelejtem, mert ki képes ennyi szabályt észben tartani?

– Ezt mondja a főnöknek, jó?  Én csak azt kérem, amit a Levendula Otthon szabályzata előír.

Aha, azt hiszem, mondtam már, de most a Dühöngővel, azaz az egykori hivatásos őrve­zetővel együtt újra be kell vallanom, hogy ennél nagyobb szigorúságot még a román hadse­regben sem tapasztaltam. Nesze neked boldog öregség! Ezt is mondtam már? Hát persze, is­tenem, de jó lenne megnyugodni már egyszer valahol! De nem a sírban, mert ott már úgysem éreznék sem békét, sem nyugalmat, hanem valahol túl az Óperencián, sőt, még azon is túl, egy örökké élő univerzumban.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet