Örök vándor néha sír, s tovább ballag.
Fejét lehajtja széles mellkasára,
fullasztó port ver körötte az idő,
s mély redők szabta, magas homlokára.

A minden súlya bús és víg táncot jár.
Megizzadt, szép hátán egymást kergetik,
szerelmek, gyász és álom volt sikerek,
s vonszolják egymást, s végtelen lépteit.

Sarujában hegyek völgyekbe járnak.
Folyókba ölelik közös kincseik,
boldog rétek sudár erdőkben hálnak,
megbújnak nap s hold ladikos ölein.

Csalóka csillagok egyre csak törlik
csipkézett könnyeit halotti múltnak,
és sár lepte, csupasz lábszára köré
tünde virágok oly szelíden bújnak.

És szüntelen szül egyre csak, egyre.
Színek, formák csodáit teremti,
ezüst keserv s arany boldogságnak
könnyező és kacagó ezreit.

Egybe sző árva, kóbor lelkeket,
míg másikat kínzón ketté szakít,
s mind, édes és keserű sorsokat,
fehér lepelben végül elrepít.

Bennünket, ólomsúly terhünkkel
mondd, meddig tudsz szeretni, Élet?
Ahogy a szél fúj tenger felől
forró nyárban, s a hideg télben?

Ahogy szikrázó homok formáz
testmintákat rólunk, szelíden,
s látod városok romlott fényét,
miként szívja vérünk, bűnösen.

S vajon érzed-e még izzani,
ott volt, szépséges szerelmeink,
gyermek lelkünk szűzi álmait,
széttárt, dús testünk ártereit?

Mondd!
Szeretsz-e még ránk nézni, emberekre,
örökké és visszavonhatatlanul?

2023. október 6, Magvető hava

Megosztás

Tweet