Marcus Aurelius utolsó könyve
A nagy víz túloldalán magányos lovast vettem észre. Talán már hosszabb ideje állt a parton, de alakja úgy beleolvadt a füzek barnájába, a nyárfák sűrűjébe, hogy csak, amikor lova bólintott a fejével, akkor bontakozott ki alakja a mozdulatlan háttérből. Aligha látott engem, s ha igen, fakó köpenyemet kőhalomnak, vagy száradni kitett ruhának is nézhette. Két mozdulatlan, élő tárgy voltunk a világot elválasztó folyó két partján. Mintha lét és nemlét két oldaláról néztünk volna egymásra. Vagy egymás felé inkább, az ismeretlen világra vetettünk mindketten egy pillantást, amelyből semmit sem értünk, semmit sem ismerünk, de amely valójában nem is érdekel. Mert ami érdekel, az csak a saját világunk, minden vágyakozással és szeretettel, minden haraggal és bosszúvággyal együtt. Az ott csak egy lézengő lovas. Az ő markomann világa, vagy éppen gepida törzsi élete ugyanúgy mit sem tud rólunk, mint mi az ő vonulásukról, erdőjáró hétköznapjaikról. Tudja az a lovas ott, miközben törpe, borzas lovacskáját itatja, hogy a világbirodalom hajdani első embere figyeli minden mozdulatát, olyan ember, aki megunta, hogy első ember legyen, hogy a világ, a birodalom az ő akarata szerint robogjon, vagy torpanjon meg? Aki talán rájött, hogy a birodalmak a saját törvényeik szerint robognak, vagy toporognak, nem kell ehhez első ember, de még ember se nagyon.
Ennek a szemközti erdős birodalomnak az urát, a fiatal királyát csatában győztem le egykor. Nem is én, a vihar győzte le, a hirtelen támadt eső és közben számos villámcsapás. Akkor előlem, a vihar elől az erdőbe húzódott vissza hadával, nem láttam többet. Talán elcsapták alattvalói az elszalasztott győzelem miatt, vagy, mert látták, királyukat nem támogatják a markomannok istenei, talán maga hagyta ott királyságát, miután látta, hiú ábrándot kerget, aki fegyverekben és alattvalókban bízik? Talán Marbod barangol egykori birodalma határán, s hajtja lovát a határfolyó vizére? Talán egy futár, egy kósza hírvivő…? Amint az állat kiemelte fejét a Danubiusból, ló és lovasa elügetett a fűzfák között, ott hagyott szemlélődésben, ott gondolataimban, ömlő folyón túl, a múló időben.
A saru csoszogásából kitaláltam, hogy Dithyrambosz közeleg. Szótlanul ült mellém, lelógatta két kezét, a vízre sandított, árnyékán apró halak úsztak keresztül. Megvárta, amíg eltűnnek szeme elől.
– Azért az jó volt, uram, amikor Aquincumban jártunk. Amikor valójában, régen… – mintha a balul sikerült, minapi kirándulást akarta volna szavaival feledtetni. De csak az emlékezés zsilipjét nyitotta föl.
– Te nem is voltál velem! – érezhette szavaimból a korholást, mert azokban az emlékezetes napokban alaposan elcsavargott. Volt ennek már vagy hat-hét éve, béke ideje volt, nekem az építkezésé, neki a szórakozásé.
– De bizony! Én mindenütt ott voltam! – erősködött Dithyrambosz.
– Én nem. Én csak… én csak, ahol dolgom volt.
– Neked mindenhol dolgod volt, uram – az engesztelés szózata szólt most szavaiból.
– Neked viszont sehol, aztán mégis mindenhol voltál… már persze főleg, ahol akartál lenni. Én pedig magam körmöltem a fölírnivalót.
– Mert szabadságoltál, uram! – nevetett, bosszankodott, emlékezett, büszkélkedett, az önérzetét legyezgette Dithyrambosz.
– Én igen. De az nem jelenti, hogy el kellett volna kódorognod! Vagy kódorogtál volna a közelemben.
– Hát én azt is tettem, uram. A hozzád legközelebb eső tavernába kódorogtam be, de mire kijöttem, te már sehol se voltál.
– Szóval én kódorogtam el tetőled?! Ez már mindennek a teteje! – de újabb apróhalak jöttek, Dithyrambosz őrájuk figyelt, én meg beszélhettem neki. – Akkor kapcsolták be a polgárvárosba a harmadik aquaeductust, emlékszel, Dithyrambosz? Évekig épült, le a környékbeli mészkőhegyekből. Az eraviszkusz szőlősgazdák minden éjjel ellopták a vizét, nem töltődtek föl reggelre a víztározók.
– Én a borra emlékszem, uram, amit a szőlősgazdák az amforákban tároltak, olyan vörös-barna cserépkorsókban. Könnyűek voltak és hűvösek, elbírta egy lány is. Volt ott egy… a nagy vásárcsarnok sarkánál, az öreg dalmát kocsmárosnál, egy olyan vöröses szőke lány… Az mindig úgy jelent meg, magához szorította az amforát, úgy kellett kiemelni a két keble közül…
– Te kiemelted…
– Én ki, uram, hát hogyne, szívesen. Az amfora, uram…
– Meg a vöröses szőke dalmát lány… Elég, Dithyrambosz. Nekem föl kellett akasztatnom a két fő-fő víztolvaj szőlősgazdát. Aztán egy év múlva új aquaeductus épült, éppen a dombvidékiek kedvéért.
– Vizet lopni, látod, uram, veszélyes! – úgy forgatta a szemét az álszentségtől, hogy meg kellett dobnom Dithyramboszt egy apró rögöcskével. Ő aztán a rögöcskét az ujjai között forgatta, de visszahajító játékos keze megállt félúton, és inkább elmorzsolta a rögöcskét – az apróhalaknak.
– És egész sor parti őrtornyot kellett volna építeni a keleti parton. Ha nem hódítasz, Dithyrambosz, azonnal rágni kezdik a birodalmad határát. Addig a közelünkbe se mert jönni a jazig, a gepida, a markomann. Amikor megálltunk a Danubiusnál, béke volt egy darabig, a félelem békéje. Aztán, hogy nem terjeszkedtünk tovább, ezek elbizakodtak, már elég a rómaiaknak a hódításból, gondolták. Jöttek nagy reszketve, kereskedni… Aztán nagy bátran, már csaltak, csempésztek, hamisítottak, pöröltek, mintha ők volnának otthon. Hódítani kellett volna, Dithyrambosz, hajtani magunk előtt az idegent. Csak hát ki védi meg ennek az irdatlan birodalomnak a határait. Amikor a belsejét se lehet megvédeni. Olyan lett Aquincum, akár egy markomann hetivásár, tele eraviszkusszal, kváddal, hát még, amikor már a szarmaták is átjártak a folyón a keskeny, hosszú csónakjaikkal.
– Szép dolgokat lehetett vásárolni tőlük, uram, néha egész csudadolgokat. Egyszer egy szarmatától egy fókaprém sapkát vettem, mert éppen fene hideg volt ez a Római Birodalom. Mi, máltaiak, tudod, uram, a meleget szeretjük. Az a sapka, az olyan volt, csak úgy reszketett, libegett minden szőre szála, mondják, a fóka tengeri állat, de szoptat, ott a vízben. És szőrös, és meleg, nem mint a halak. Te láttál fókát, uram? Már úgy, elevent?
– Nem én, Dithyrambosz! – ránéztem kalandkergető, élvezkedő írnokomra, és most örömmel cseréltem volna a tíz évvel fiatalabb, világban kószáló Dithyrambosszal. Csakhogy cserélni nem lehet, még a magunk világát se cserélhetjük ki korábbi világra, de más bőrébe már végképp nem bújhatunk bele. Az emlékezés meg a képzelet időnként hiú álmot kergettet velünk, odasodor idegen helyzetekbe, idegen szemekkel láttat, idegen ujjakkal tapinttat velünk, és ez se rossz. De a miénk mégis az csupán, amit magunk megtapasztalunk. – Mondják, él néhány fókacsalád a Mediterráneumban is, inkább ott, Hispánia körül. – elhallgattam, hajdan volt hazámra gondoltam, Dithyrambosz az előbb Máltát emlegette, most pedig a Danubius szögletében üldögélünk, itt legföljebb, ha nyulak futkároznak, sünök.
– Akkor készült el az új kormányzói palota, ott a szigeten, emlékszel-e, Dithyrambosz? Tíz év alatt három helyen is elkezdték építeni, az egyiket földrengés sodorta el, a másik a hangos és poros főút mellett lett volna. A harmadik meg az árvíznek volt az útjában.
– Nem az esővíz tette, uram? – kérdezte a jól értesült írnok a császárt.
– Meglehet… Aztán egy év alatt fölépült az új palota, ott áll most is.
Dithyrambosz bólogatott, meg a vállát vonogatta: – Ha valaminek egyszer megtalálják a jó helyét, akkor csak meg kell csinálni és készen lesz.
– Ott a szigeten, az égerfák között. Kétemeletes, oszlopsorral elöl, kitárt két épületszárnnyal hátul. Vagy hogy is van az, talán hátat fordít a birodalomnak, és egyenesen keletnek néz? Oda, a gepidák, a jazigok földjére, vagy a síkságot lesi? Olyan díszkertet varázsolt köré a kormányzó, amilyen még Tiburban sincs – elhallgattam, Tibur jutott eszembe, a délvilág épített kertországa, a hispán kertek, a napfény ligetei. Ez nem az volt. Komor tölgyek, magányos égerek, faóriások – maguk egy-egy birodalom. – Okos volt a kormányzó, meghagyta a sziget fáit, a vízpart fáit. Hozott volna helyettük elsatnyuló pálmát, fügét? – egyszer voltam vendég a kormányzói házban, még ha a birodalom összes kormányzói háza otthona is a császárnak. Aki ilyen palotát épít, akár magának, akár az utódainak, az nem akar hódítani. Már nem. Többet nem. Az élni akar a fölépült palotában. És elnézni kelet felé, látjátok, barbárok, ilyenben lakik a római helytartó. Mit féltek, ostobák! Nem gondoljátok, hogy kivonulok innen nyomorult síkságaitokra, és meghódítom mocsaraitokat! Hozzátok ide szépen fókabőreiteket, rókaprémjeiteket, és hordjátok haza a mi cserép olajmécsesünket. És ne legyen békétlenség közöttünk. – Jártál te akkor a palotában, Dithyrambosz?
– Én nem, uram, mit kerestem volna benne. Én a hídnál elakadtam, tudod, annál a szépen rakott, cifra kőhídnál. Éppen hozzád mentem volna, mert, ugyebár, mondtad, neked ott legyek délidőre, hogy szolgálatodra állhassak… – emlékezett az öreg. Ravasz és hűséges egyszerre volt, talán nem is lehetetlen a kettő egyszerre, főleg ha az emlékek segítenek összemosni ravaszságot és hűséget. – De aztán ott, a hídfőnél inkább az új fürdőház felé fordultam, mert… mert az valahogy érdekesebb volt. Mondta ott egy olyan izé, egy komoly helytartói ember…
– Biztos valami szélhámos volt, aki meg akarta fejni a messziről jött máltait.
– No, meglehet! Hát sikerült is, de csak egy kicsit. Mert hagytam magamat – aztán cserébe támadt Dithyrambosz: – És te jártál, uram, az aquincumi új fürdőházban? Ugye, nem! Te akkor haditanácsot tartottál a helytartónál a vén szamár hadvezéreiddel.
– Dithyrambosz!
– No, nem vén, vezér fiatalon is lehet szamár… Zöld cseréppadló a medencék alja, és delfinrajzok szökellnek derék- és fejmagasságban körbe a falon. Minden karnyújtásnyira áramlik be a víz a csövecskéken. A medence szélén körben padok, úgy mászkálhatsz le-föl, akár egy krokodil, lustán, lappangva, hason-kézen csúszva. Tudod-e, uram, mi a krokodil?
– Tudom! – és meghökkentem Dithyrambosz szavain, talán mégis érdemes volt ezeknek fölépíteni a birodalmat?
– Langyos volt a medence alja, az ember talpát simogatta a jó, fűtött téglapadló. Már őszre járt az idő, emlékszel, uram, jól esett a melegecske padozat. Meg a bugyborékoló gőz a víz alól. Meg azok a kis tégelyek, amikben az olajat tartják a fürdőszolgák. Meg, ugye, azok a nagy kendős emberek, az óriási lepedőkkel.
– Törülközőkkel…
– Az, az. Beleburkol, belehemperget. Azt olyan fehér tógás lányok is hordozták körbe, aztán ha az ember ügyes volt, egy pillanatra magához ölelhette a kis lepedőst. De ilyet, uram…! Mondják, Rómában is van ilyen, hogy meleg a medence alja, meg hogy bugyborékol a gőz, és mégse éget, hanem úgy simogat.
– Óh, Dithyrambosz, Rómában van ilyen sok. Van máshol is, mindenhol van, ahol római birodalom van, ezt büszkeséggel mondhatom.
– És mondják, uram, ugyanilyen fürdőjük van a katonavárosban a légiósoknak is.
– Sőt, a polgárvárosban a domboldalon is van fürdő, oda még az eraviszkusz szőlőművesek is eljárhatnak.
– Ha föl nem akasztják őket – ezt Dithyrambosz tréfának szánta.
– Ilyesfajta vízhasználatért soha – fölálltam a vízparti fatörzsről, láttam, közeledik egy katona az őrség felől.
– Csak egyet még, uram! – Dithyrambosz is tápászkodott. – Én inkább dél felé nyitottam volna ablakot arra a palotára. Hogy belésüssön a nap, a jó meleg, déli nap. Mert ez hideg ország, uram! – és fázósan húzta össze magán agyonmosott, fakó tógáját.
A katona lassanként csellengett keresztül a szigeten, miután a házban nem talált senkit, a keresésünkre indult. Ebben a tevékenységében a parancs nem sokat segített neki, félretette hát katonás mozdulatait. A fejét forgatta, a kezét csípőre vágta, aztán a szeme elé tartotta napellenzőként, s hogy nem talált mégsem, már kiáltott volna, ha nem röstell. Így csak egy halk „Uram!” hangzott el ajkairól, ami ugyan szólhatott a birodalom sok millió alattvalójának.
Én, alattvalóságomban azonban megsajnáltam, kibontakoztam a folyóparti bozótosból, kezemmel intettem neki, mire meghajolt felém és szolgálatot teljesítő katonából azonnal hírhozóvá alakult át. Jobbját keresztbe fektette a mellén, úgy szólt, némiképp halkra szorítva a szót, bizalmasan:
– A parancsnok üdvözöl, uram. Jó hírt közöl veled, általam, uram – ezt fontosnak tartotta előrebocsátani, én csak szemöldököm megemelésével jeleztem érdeklődésemet.
– A császár… – itt enyhén fejet hajtott, aztán leheletnyi szünetet tartott –, a császár ismét a tartományba látogatott. – Arcomon fölfedezte az öröm jeleit, mert közlékenyebb lett. – A Pelso tó környékén ütött tábort, de már tegnap útra kelt felénk. Hozzád, természetesen… – pontosította a saját szavait.
Főbiccentésemet az öröm jelének vélte, jobbját a bal vállán tartva elhátrált. Dithyrambosz látta, valami hivatalosság folyik a katona és én közöttem, amiben neki nincs helye, ellépkedett a tanyaház felé, hogy szemrevételezze Albiolát. Ilyenkor ezt szokta tenni.
Commodus már a Pelsonál jár, semmi kétség, az én kedvemért jön. Értem talált ürügyet, hogy Pannóniába látogasson. Amikor először itt járt, csodálkozva nézett mindent maga körül, tele volt valami görcsös bizalmatlansággal. Engem sajnált, hogy annyira különbözöm az ő általa választott világtól? Őt zavarta, hogy bozótos szigeten kell ténferegnie? Egy idő előtt, duzzogva lezárt életet látott az én mindennapjaimban? De hát duzzogva lezárt mindennapok az én életem? Igen, az! Neki mindenképen az. Nekem is az volna bizonyosan, ha elődömet ilyen helyzetben látnám egy görög szigeten, egy kisázsiai oázisban, vagy az Alpok valamelyik hegyi tanyáján. Vagy a császárok képtelenek a világvégi szögletekben a rejtett suttogást meghallani, ami csak nekik szólal meg, akik a világvégi szögletet maguknak a világ helyett választják? Bizonyosan úgy lehet! Le kell számolni a világ ezernyi ezer tárgyával és helyszínével, intézményével és millió indulatával, hogy helyette azt az egyet, azt a világvégit válassza a világgal leszámoló ember. De ki tud követni egy mindenbíró császárt, aki még arra is képes, hogy a „mindent” elvesse magától, és helyébe a maga lelkében élő mindent állítsa, és ez a minden – ez a semmi! – betöltse az egész életét. Hogy az ezer tárgy és a környezet millió részlete mind széjjeltöredezzen, mind fölösleges legyen, haszontalan és megmosolyogtató, hogy helyébe kerüljön és kitöltse helyét, amit az ember, a mindenbíró addig öntudatlanul hurcolt magában. Vagy a belső világ, az egyedül és igazán szükséges, fokról-fokra világosodik meg benne, lassanként repeszti le magáról a fölöslegek halmazát, a hatalmat, a hiúságot, a mások félelmét és tiszteletét, és az marad meg helyette, amit korábban kevésnek, semminek gondolt? És ez a semmi, ez a kevés lesz most már a minden? És kitart ez az észre se vett, ez a dédelgetett, ez a semmi-minden, kitart, amíg maga az ember kitart?
Ez a fiú szeret engem. Ez a császári fiú, ez a császár. Minden érdessége, minden cimbora ellenére, a kinevezett piperkőc őrparancsnokok és szolgalelkű helytartók ellenére szeret. Mintha szeretne. Marcus, ne légy telhetetlen, ne légy türelmetlen, ne légy ostoba. Eddig téged, a császárt szeretett, ha szeretett a fiad. A saját fiad, aki kölyök volt, aki ritkán látta távoli, nagy-ember apját. Aki bölcs, feddő, ünnepelt, ajándékot hurcoló, öregedő férfit látott benned, aki mindig bajt talált, ha hazaérkezett. Akkor se Commodus volt a fő, hanem te, ez a szörnyű magasságokból leereszkedő, a lakosztályába saruban belépő óriás. Egy isten. Egy atya-isten. Nehéz ezt elviselni, Marcus, tudod-e?! Nem tudod, mert már nem is emlékszel eléggé, vagy, mert sose találkoztál saját magaddal.
Aztán meghalt Faustina, a fiúgyermek hamar elfelejtette, hogy gyerek, és tett róla, hogy a környezete is elfelejtse. A fiúból pedig férfi lett. Kicsit korán, kicsit erőszakoltan, de lehet, hogy ezt is csak te gondolod így. Commodus nem. A saját ház és a saját háznép nagy dolog. A saját napirend már a felnőtt világ illúziója, a nagyság hírnöke. A hatalommal farkasszemet néző felnőtt férfi dönt – nemcsak munka vagy szórakozás, de hely és idő fölött is.
És a hatalom! Amit készen kapott, de hogyan tudná meg egy császárfia, egy társuralkodó, hogy az a hatalom, ami neki a nyakába hullik, az nem természettől való, nem az istenek bölcs próbatétele, hanem császári apja-ura intézkedéséből való, kedvéből, szeszélyéből. És amely addig tart, amíg a császári atya meg nem gondolja magát, vissza nem vonja intézkedéseit egy szemöldökrándítással, vagy amíg el nem küldi ezt az atyát nagy gyorsan egy orgyilkos az alvilágba. Nem, Commodus semmit nem tud minderről. Neki jár a hatalom, mint a levegő, a víz. Vagy inkább, mint egy korsó falernumi, vagy egy rabszolgalány ölelése.
Így nőtt fel Commodus, így lett fiamból császárom. Különös helycsere, az emberek nehezen szokták meg a hatalmi helycserét, hogy a volt rabszolga lesz valahol a parancsoló, hogy egy jöttment gladiátor a szerelmi vetélytárs. Meg hogy a felnövekvő fiú egyszerre magára ölti a birodalom császári tógáját. Nem könnyű dolog ez, Marcus! Ennél már csak az viselhető nehezebben, ha a régi császár időnként rád mosolyog, miközben egyetlen szóval sem említi, hogy ő császár volt valamikor a világon. És hogy talán némi része van abban, hogy ez a mostani császár, ez a pelyhes állú, felnőhetett, hatalomba és jólétbe szokhatott, és egyetlen kardcsapás és arculcsapás nélkül léphetett a birodalom legfőbb helyére. Ezt, óh istenek, az ifjú császár nem egykönnyen fogja megbocsátani a túlélő apának. Jobb lett volna, Marcus, ha inkább a nabateusok földbe vájt viskóiban keresel menedéket, vagy álruhában a szarmatákhoz vándorolsz, netán, ha a britek között házalsz egy kardfenő köszörűkővel, és álnevet használsz, vagy némaságot színlelsz.
Commodus már a Pelso tónál táborozik. Jön a Danubiushoz, ide látogat. Hátat fordít a háborgó dalmátoknak, a lázadozó szíreknek, hallani se akar a vandálokról. A béke távoli szigetére, Pannóniára vágyik. Talán az egész birodalmat meg lehetne újítani innen, a Danubius mellékéről. Közel van innen minden: Róma és Hellasz, a Rhenus és az Adria. Új, megújult birodalmat, a romlatlan, erős Pannóniából, az egyszerű, megbízható és otthonszerető pannonokkal. Valahol, éppen a Pelso környékén, oda az új fővárost. Nem ilyen folyópartit, bozótosat, de hét halomra szólót, mint a birodalmi Róma. Van ott halom hetvenhét, és biztonság, és ott a Borostyán út dél és észak felé, elágazással kelet és nyugat felé. Milyen bölcs ez a Commodus! Az én fiam, ellesett, eltanult mellettem annyi mindent, most már kezdi megvalósítani. Békés vaskézzel – ez jó kifejezés, és hogy illik rá! –, békés vaskézzel formálja át a birodalmat. Talán éppen az új római birodalom alapjait veti meg.
És mit neki a császár, a régi, még egy császár. Okosabb ő mindnél, persze, nálam is. Megteszi, amit azok csak tervezgettek, amiről sóhajtoztak. És elmegy megkérdezni őket, eljön megkérdezni engem. Miről? Mindenről, birodalomról, az álmok valóra váltásáról, az új fővárosról, Aquincumról. Rómából a Pelsoig eljutott már, sebes vágtában jön a Danubius-könyökhöz, ezer dolga között. Már mindent tud, már nem bizonytalan, már nem ingerlékeny. Eléje kellene mennem. De akkor az őrparancsnok kijátszva érezné magát. Ez a sziget az én birodalmam, vagy – elég ennyi! – a lakhelyem, várjuk be itt, lássuk vendégül itt. Meddig marad vajon, mennyi időt engedélyez nekem, vagy inkább magának? Beszélek vele mindenről, Danubius-határról, a pannóniai új birodalmi központról, az új utakról Germánia és Dalmácia felé. Össze kell szednem a gondolataimat, eh, mit, a fejemben, a kisujjamban van minden, az egész életem benne van. A birodalom mai térképe azonos az én életrajzommal, harmincéves uralkodásom mindennapjaival. Mennyit kellene beszélnünk, Commodusnak meg nekem. Dehogy, nem napi tennivalókról, ilyesmi eszem ágában sincs, hanem azokról a láthatatlan, rejtett és távoli összefüggésekről, amiket csak a császár lát, ha lát, csak ő érezhet. És ha császár, igazán érti. Megtaláljuk, Commodus, megtaláljuk a módját… Milyen lehet most a Pelsonál az ég, a víz, a szőlőadó domboldalak?
A legszebb nap is beesteledik egyszer. Talán így a jó! Ami szép, bele kell sűríteni egy napba, hogy széjjel ne folyjon. Ami szép, úgyse tarthat tovább egyetlen napnál. A további nap már szép emléke annak az elsőnek. Igen, ennek a napnak is vége, az emlékezések vidám és a remények éltető napja volt. A nagy folyó fölött lebukóban a nap, megnőtt a bozótos, megnőttek az árnyak. Dithyrambosz dél óta csatangol a szigeten, csipetnyi keserűséggel a szívében, amiért kiszálltam a közös örömből s a magam öröméhez fordultam. Szegény, jó Dithyrambosz! De legalább Albiolának jó napja volt ma.
Aztán este – már égett a tűz a tűzhelyen, az őrparancsnokság épületében is, meg a tanyaházban is – loccsant a folyó, és a lapos-széles naszádon fáklyás futár érkezett a partról a szigetre. Eléje mentem a házam határáig, alacsony homlokú, szeplős légiós volt a futár, amíg előírásosan meghajolt, kezéből egy csomagot a lába mellé helyezett.
– A császár továbbutazott Carnuntum felé – közölte rezzenetlen arccal. – Ezt küldte neked, uram. – Fehér zsákocska volt, amit fölemelt és felém nyújtott. A fáklyafényben ugrálni látszottak arcán a szeplők. – Hagymák, Hispániából, ahogy kérted! Három darab! – a futár meghajolt, néhány lépést hátrált, és a ladikba szállt. Szorongattam az apró zsákot, egyre nehezebb lett, házamba lépve aztán a szoba sarkába löktem.
(folytatjuk)
Hozzászólások