Szüleimre emlékezve
a vénülő idő szemén jéghályog
csak pislogni tudnak vaksi csillagok
a nincs már nem adhat vissza illatot
foszló emlékké válnak a hiányok
a hideg lassan belém is szivárog
magamba árvulva mint az itt-hagyott
elmélkedek kiktől miért is vagyok
nem tudva meddig azért is kivárom
a remény lassan a felhőkig felér
a lenti táj lassan anyatej-fehér
merengve tegnapon én és jó hazám
az édesbús múlt rég csontokba gyűrve
csak a szeretetük szállt fel az űrbe
majd betakar télapám és hóanyám
Hozzászólások