Liberális napilapunk, a Pécsi Napló (1892-1944) a világégés idején is talált módot arra, hogy érdekes, sőt nemzetközi érdeklődésre is számot tartó tudományos témákkal, így a természeti csodák dokumentálásának jelentős személyiségeivel is foglalkozzon. Az 1941. december 11.-i számában például a már ebben az időben is híres természet-fotográfus, az akkor Kiskunfélegyházán élő dr. Homoki Nagy István (1914-1979) beszélt munkásságáról, kitüntetése alkalmából. A talányos „dr. V. K.” szignójú interjú „Vadászat fényképezőgéppel” címmel, „Beszélgetés Homoki Nagy Istvánnal, a magyar színes természetfotografálás úttörőjével” alcímmel jelent meg…
Portré (Forrás: Wikipédia)
„Hová tűntek az alföldi erdőkből Mátyás király bölényei? Hová lettek maguk az alföldi erdők? Hová lett a Kárpátokból a kőszáli kecske? Az erdélyi ősrengetegekben is már-már ritkaság lesz a szirti sas és a barna medve. Eltűntek a kócsagok, a nemesi udvarházak címeres madara, a daru, eltűnnek, mert terjed a civilizáció, és vele együtt eltűnik egy régi kedves világ. Több korom pernyézik (sic!) a gyártelepek kéményeiből, és egyre kevesebb madártest villózik az égen. Ha nem vigyázunk, egyszer eljön az idő, amikor elhal minden madárdal, és az őslápok helyén gumikövezetű nagyvárosok útburkolatán csak a veréb szedegeti a gépolajos morzsákat.
Ma még nem ilyen kietlen a helyzet, a komoly természetvédelem is késlelteti a folyamatot, de eljöhet az idő, amikor a mai kor embereit ősapákként (sic!) emlegetik, világát pedig csak könyvekből, illusztrációkból eleveníthetik fel. Ez az értelme: megörökíteni mindent, ami talán múlandó, a kúszó gyíkot, rebbenő madarat, bontakozó mezei virágot. Van is valami felemelő benne: megörökíteni a magyar táj szépségeit, titokzatos és ismeretlen növény- és állatvilágát. Ez a megörökítés nem kicsi munka. Rengeteg lelkesedés, fanatizmus kell ahhoz, hogy megfelelő fizikai fáradságot és pénzt áldozzon valaki a természetfotografálásra. (Sajnos erre még ’költségvetési’ fedezet nincs.) Kevesen is vannak. Eredményeik azonban mégis európai jelentőségűek, és versenyeznek az első helyen álló német természetbúvárok csodálatos felvételeivel.
Évek hosszú sorának munkájáról nemrég számoltak be hárman Magyarország Kormányzójának (sic!) jelenlétében a Magyar Ornitológusok Szövetségének díszközgyűlésén. Homoki Nagy István dr.-ral, a három közül az egyikkel beszélgetünk. Magyarországon ő az úttörője a színes természetfotografálásnak. Első volt, aki zoológiailag (sic!) is jelentős képeket produkált. Érdemei elismeréséül a díszközgyűlésen a Hermann Ottó éremmel tüntették ki.
Kiskunfélegyházi lakhely – Kossuth u. anno
(Forrás: Wikipédia)
Homoki Nagy István dr. Kiskunfélegyházán lakik. Prózai foglalkozása: bírósági jegyző. Vasárnaponként és szabadságának idején járja a környékbeli erdők, ligetek, nádasok világát. Szemüvege mögül figyelő szeme már gyermekkora óta hozzászokott a természet látásához. Azonnal észreveszi a magát bomba facsonknak álcázó baglyot, mimikriző (környezetükhöz alkalmazkodó) harkályokat, füle csalhatatlanul megkülönbözteti az erdő ezerhangú, zsongó csöndjében az őt érdeklő ritka madárhangot. A poéta tüze átérzik cinikusra fojtott előadásán: – Kéklehelletű (sic!) reggeli nádas közepén bujkált a kákabíró. A dunántúli nép hívja így tréfásan a törpegémet. Lankadatlan ügyességgel kapkodta a vigyázatlan réti csíkokat. Tán még a piócák is csodálták, hogy mi ütött belé. Vadászcimborám, az okospofájú spaniel azonban már sejthette, hogy miért kell neki a töméntelen hal és vízibogár. Előre törünk a nádasba, gumicsizmám alatt ropog a szár, hosszú út után a nádtenger közepén, ahová a búbosvöcsök is csak elbújni jár, végre meglátjuk a ’kákabíró’ családját. Két pelyhes fióka és két nagyobb nyújtotta nyakát, és kavargóit a víz fölé tördelt nádtörmelék-kunyhóban. Most kezdődött a vadászat – nem fegyverrel, hanem fotografáló géppel összehajtogattam a nádat – spanyolfalnak. Mögötte felállítottam a gépet, s egymás után készítettem az egyik képet, a másik után, pedig nem volt könnyű. A fiókák vagy lebújtak a fészekbe, vagy ha hirtelen zajt csaptunk, megmerevedve kinyújtották vékony nyakukat, ha nem figyeltük volna már fél óra óta őket, nádszálnak nézhette volna bárki. Amikor pedig felfedeztek bennünket, egy rebbenéssel valószínűtlen lábaikon eltűntek a nádrengetegben. Csak a két kiköltetlen (sic!) tojás maradt a kihűlt fészekben.
Herman Ottó, a nagy példakép
(Forrás: Wikipédia)
– Kissé nehezebb dolog volt az őrgébics esete. A ’mezőrendőrség kis főnökét’ a nyári forróság sem bágyasztotta, őrhelyéről lerebbenve nyelte le a mezőn veszekedő lótücsköket. Figyelő szeme azonnal észrevett engem. Felröppent, odébb szállt, amikor ismét felé haladtam, gúnyosan visszaröppent, óvatos léptekkel közelítettem meg ötven lépésnyire, de a bizalmatlan gébics cserregve röpült odébb egy szárkupac mellé. Spánielem az egyik oldalról közelítette meg harsányan ugatva, közben én a másik oldalról óvakodtam a közelébe. A gébics megsértődött, és torka szakadtából szidni kezdte a kutyát, elfeledve engem, és csak akkor képedt (sic!) hátra, amikor már a teleobjektív segítségével megörökítettem.
A törpekócsagot, ezt a varjú nagyságú karcsú madarat Magyarországon félig-meddig kipusztult tüneménynek könyvelte el a tudomány. Az új magyar Brehm már csak siratójául szegődik: ’Csak kevés kilátás van arra, hogy Magyarországon újból megtelepedjenek.’ A Madártani Intézet helyettes igazgatója 12 év alatt csupán három évben talált egy-egy fészket a Kisbalatonon, védett területükön. És ez olyan nagy ornitológiai szenzáció volt, hogy a róla írt értekezést az oxfordi nemzetközi kongresszuson is felolvasták. A sors kegyes volt hozzám, és lefotografálhattam a ritka madarat.
Alföldi erdőrészlet
(Forrás: Wikipédia)
– Kecskemét mellett, Koháriszentlőrincen, a város 300 holdas erdője eddig is fontos hely volt az ornitológusok szemében, nagy bokcsó (helyesen bakcsó-madár) telepe miatt. Ez év augusztusában pedig világhírűvé vált 16 öreg törpekócsagot fedeztem fel, az erdész 16 fiókát. A hófehér madaraknak kék ég alatti színes fényképezése már csak az óriási távolságok miatt is a legnehezebb technikai feladat. A rövidebb megvilágítás okozta kékes árnyalat ellenében azonban kissé hitetlenül lépkedtem a földszagú avaron, amikor az erdész hívására a könnyebb fotó apparátusommal (15 kiló) elindultam a kócsagok fészke felé. Ott, ahol a fehértörzsű nyárfák zöld kupolát emelnek az erdő földje fölé, megállt az erdész, és intett. A fák tetején, elhagyott bokcsó(bakcsó)-fészkek között madárnak nyoma sem volt. Megkopogtattuk a fákat, de nem rebbent semmi. Ki tudja, merre jártak a felnőtt fiókák. Lemondóan indultunk vissza, amikor megjelent egy hófehér árny a fák teteje fölött. Hason csúszva közeledtünk egy fa felé, amelyre a madár valószínűleg leszállt. Szúrt a talpam, a tenyeremet felvérezték a tüskék, pókháló ment a szemembe. Az előre beállított masina reszketett a kezemben, 50 méternyire végre megközelítettem. De összeesküdtek a fák, eltakarták az ’erdők hableányát.’ Közelebb kúsztunk. Most fehér felhő szállt mögéjük, megint nem lehetett lefotografálni. Végre – fél óra múlva – elment a felhő, a szél elhajlította a lombokat, 1/200 másodperces idővel elpattant a redőnyzár. Aztán sikerült közelebb férkőznünk, s a géppuskaszerű teleobjektív a kiszáradt bodzafáról lehozta a színes filmdarabokra két elegáns kócsagkirályfi képét.
A kamera mögött
(Forrás: Wikipédia)
Több száz színes fényképet vetített le Homoki Nagy. Szebbnél-szebb felvételek az ismeretlen ősi életről. Bíbicekről, harkályokról, guvatról, cankókról, lepkékről végtelen türelemmel, fáradsággal, ezer bajjal-gonddal készült képek. Két teljes hét szakadatlan óvatos munkájával sikerült meglesnie a fülemüle otthonát. Zöld hálóval lombnak álcázott gépét beállította a bozót mélyén lakozó, óvatos madár fészke közvetlen közelébe, ő maga szintén zöld szúnyoghálóba burkolózva, távolabbról elektromos távkioldóval sütötte el a redőny zárat. Az önműködően tovább csavarodó filmszalag 50-es sorozatban rögzítette – a világon most először – a fülemülét és életét. 15 méteres magasságban, hasonló technikai eljárással fotografálta le a libanoni hegységből ’beszivárgó’ harkály-félét, a szíriai fakopáncsot. Ezen kívül még rengeteg érdekes madarat ’örökített meg.’ Ilyenkor télen feldolgozza anyagát. Az elmúlt héten az állatorvosi főiskolán mutatta be szakértő közönségnek poétikus előadás kíséretében eredményeit. Ezen kívül várja a tavaszt, amikor hűséges ’alvadászaival’ elindulhat erdőnek, mezőnek, rétnek, hogy a legszebb vadászattal kerítse terítékre a természet lakóit…”
Nemzedékem már kisgyermek korában rácsodálkozott az ő csodálatosan elkészített állat- és természeti filmjeire. A pécsi Egyetem utcai Általános Iskolában elvittek bennünket a közeli Park moziba, de később a Kossuth (a régi- és mai Apolló)-, és a Petőfi moziban is néztük filmjeit, amelynek forgatókönyv-írója, operatőre és rendezője szintén ő volt egy személyben, kis stábbal. A cikkben értékes, madarakat fényképező fotográfusi munkájáról olvashatunk, de az 1940-es évek végi, és az 1950. utáni munkássága homlokterében előbb a kisfilmek, majd az egész estés színes filmek állottak, amelyekben a fiatal Sinkovits Imre (1928-2001) felejthetetlen narrációi külön színvonalat jelentettek. Mai szemmel nem volt hosszú életű, de – amint ez az alkotásaiból világosan kitűnik – „sűrű” és tevékeny életet élt…
A „Vadvízország” (1951), a „Gyöngyvirágtól lombhullásig” (1953), a „Kék vércsék erdejében” (1954) már nagy nemzetközi sikereket aratott, de a fiatalabb nemzedékre a „Cimborák” két filmje hatott elemi erővel. A „Nádi szélben” (1958) és a „Hegyen-völgyön” (1960) sokakat állított a természet szeretete mellé, ismertetett meg titkaival, sőt voltak szép számmal, akiknek későbbi életpályáját is meghatározta. Az „okos és előkelő” Fickó, a magyar vizsla, „ellenpontja,” az aranyos Pletyka, a tacskó, és Nimród, a sokszor „kívülálló,” de mindig „időben előkerülő” sólyom méltán vívta ki nemzedékek csodálatát, szeretetét…
A nézőket nem érdekelték azok a fanyalgó honi kritikák, amelyek „művinek, csináltnak” minősítették az utóbbi alkotásokat, a rácsodálkozó érzelem – no meg a nemzetközi siker – mindent félre söpört. A Kossuth-díj mellett több elismerés illette még életében, és utána szintén. Önkritikára is sarkalt bennünket, mert Fekete István (1900-1970) nyomán az ember természettel szembeni gyarlóságai szintén föltűnnek műveiben.
 Gyöngyvirágtól lombhullásig – plakát |
 Cimborák – plakát |
 Hegyen-völgyön – plakát |
Hozzászólások