Másfél perces novella
Amikor mélyen vagyok valamiért lelkileg, mindig történik velem valami, ami felemel, ami visszaadja a hitemet abban, hogy élni jó.
Fájó ízületeim miatt lassú vánszorgássá vált a járásom, és az őszi idő még fel is erősítette a tüneteket, a fájdalmat. És akkor a megállóba begördülő busz vezetője látva sántikálásomat, megvár, nem csukja be az orrom előtt az ajtót, nem indul el. Hálás vagyok érte, bár nem időre mentem, de nem kellett a reggeli hűvös, csípős levegőben a megállóban várakoznom.
Régi kedves ismerőssel találkozom, akit évek óta nem láttam, és ő csupa mosoly, kedvesség, és szeretet, mint mindig.
Ma alig vártam, hogy a lakásba érjek és igyak egy forró teát, és kicsit megpihentessem fájó lábaimat, és akkor találkozom egy fiatal nővel, akit nagyon régen, sok-sok évvel ezelőtt úgy ismertem meg, hogy óvodás kislányával ugyanazon a buszon utazott gyakran, mint én. Sokat beszélgettünk, megszerettem őket, aztán évekre elszakadtunk egymástól.
Meglep, hogy megismer, annyi év múltán, ő alig változott, de én megöregedtem.
Hatalmas mosoly ragyog fel az arcán, ahogy meglát.
– Hogy tetszik lenni? – kérdezi. Nagyon rég nem láttuk egymást.
Megtudom, hogy a hajdani aprócska kislány 16 éves. Középiskolás és jól tanul.
Csoda, hogy megismert! – mondom neki, mire a válasz, amelynek nyomán kisüt a Nap a lelkemben, így hangzik: Hát hogyne ismerném meg, drága tanárnő! A kislányom nagyon szerette magát!
Már nem is mondom, amit ilyenkor szoktam, hogy én nem tanár voltam, csak könyvtáros, és már emlékezem, hogy a beszélgetéseink hatására az anyuka a kislányt a mi iskolánkba íratta be. Inkább naponta órákat utazott vele, hozta-vitte, mert nem volt férj, és nem volt nagymama.
Restellem, és megkérdezni nem merem, hogy a névre már nem emlékszem, mert azok kihullanak a memóriámból, csak az arcok maradnak meg. Tizennégy év az iskolában, rengeteg gyerek, és néhány szülő, akik emlékezetesek maradtak, a nyugdíj három éve egybemossa az emlékeket, arcokat. Sokszor rám köszönnek fiatal felnőttek, akikben már csak nehezen ismerem fel a valaha volt gyermeket.
Úgy érzem, ez a pár mondat, és a benne rejlő kedvesség nemcsak nekem szól, aki végül elengedte dédelgetett álmát, és nem történelemtanár lett, hanem könyvtáros. A másik álom, ami valóra vált.
Hanem az egész megalázott, meggyalázott, lesajnált és kizsigerelt szakmának, a gyönyörű hivatásnak, amelyet most olyan sokan kényszerülnek elhagyni.
Elköszönünk egymástól, s ő azt mondja nekem: Nagyon vigyázzon magára, drága tanárnő!
Megrendülök, míg a liftre várok, már érzem, hogy elerednek a könnyeim, és a hetedik emelet gombját a könnyektől elhomályosult szememmel alig látom.
Hazaérkeztem, érzem.
Múltam körülölel engem.
2023 10 09
Hozzászólások