(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

33.

Befejeztem a Tanyasi balladát. Ütős novella, van benne feszültség, konfliktus, meglepetés meg minden, ami egy jó novellát jellemzi. Azért mégsem olyan, ami az én szívemet is meg­dobogtatná, melynek minden szava világít, és elkápráztatja a szellemet, képzeletet egyaránt. Igen, egyszer ilyen novellát is szeretnék bedobni, csak úgy a magam szórakoztatására, mert­hogy az olyan típusú szerkesztők, mint Grecsó Krisztián, Füzi László, Fekete Vince stb. ezt sem értékelnék, arról meg vagyok győződve. Ismét felvettem a kapcsolatot a Tollal közéleti és kulturális portállal, és már meg is jelent az Egy tiszta lelkű ember című kisregényem. Hányadszor is? Harmadszor, különböző portálokon. Honorárium persze nem jár(t) érte, de ezt már meg­szoktam. Hol vannak már azok az idők, amikor a szerkesztőségek meg is fizették a (szép)írók munkáját – akár Ceauşescu és Kádár idejében is. Így díjazhatták előzőleg a Cirkusz könyvem anyagát is például a Petőfi Népe lapban Gál Sándor főszerkesztő elvtárs jóvoltából, nem beszélve a tudósításaimról, riportjaimról stb. Jelen pillanatban örülhetek, ha egyáltalán megjelenek. Annyi kárpótlást ugyan kaptam napjainkban is, hogy íróként jegyez a Wikipédia, amit viszont, tekintettel arra, hogy sehonnan semmiféle honoráriumot nem kapok, sokan már most megkérdőjeleznek. Azt hiszik, viccelek? Esküszöm, már több helyen olvastam az íróság meghatározásával kapcsolatban, miszerint az író egyik ismérve, hogy megfizetik a munkáját, ellenkező esetben nem nevezhető írónak. Szerintük tehát én sem vagyok az. Mások szerint éppen lehetnék, föltéve, hogy valamilyen formában mégis csak jutalmaznák a körmölésem, például József Attila-díj, Kossuth-díj, Bródy Sándor-díj, Márai Sándor-díj formájában. Na és megjutalmazták? Senki, ergo ilyen szempontból sem tartozom az írók közé. Ezek szerint ak­kor most mi, ki vagyok? – teszem fel a kérdést gyakran én is magamban, merthogy írogatok az tény, és ha nem is mindenhol, de itt-ott publikálok is nagy néha. A válasz egyelőre még várat magára, helyette három kép jelenik meg lelki szemeim előtt. 1. A Platán Otthon demen­se, aki reggeltől estig ringatja a babáját. 2. Féllábú szobatársam, amint ugyancsak reggeltől estig, olykor éjjel is okostelefonja fölé görnyedve nyomogatja kütyüje gombjait. Más nem izgatja, legyen az tv, újság, könyv, aktualitások, emberek, vagyis teljesen kikapcsolja magát a világból. Végül itt vagyok én ugyanilyen pózba meredve, miközben odakinn tündöklő verőfényben fürdik a város, csicseregnek a madarak. Elgondolkoztató kép, nem, de hogy konkrétan mit sugalmaz, és mi az, ami közös bennük, pillanatnyilag még számomra is rejtély, pedig akár az is megeshet, hogy éppen ebben a képben lapul a csattanó.

Tombol a hőség. Következmény: állandó légszomj, katasztrofális termés, növekvő árak, kiszáradó vizek, fokozódó áramfogyasztás, erdőtüzek szerte a világban. És? Talán a múlt évben vagy azelőtt másfajta nyár jellemezte a klímánkat? Csöppet sem, legfeljebb szelídebb, mi mégis mindent újnak, drámaiabbnak élünk meg. Ja, ilyenek vagyunk, mi emberek: könnyen felejtünk, és a legkisebb változás is kibillent az egyensúlyunkból. Pedig az igazi változás, meg­súgom önöknek, még csak ezután következik. Előbb még csak szórványosan, aztán egyre sűrűbben égeti ki a nap a búzát, kukoricát, rizst, rozst, burgonyát, gyümölcsöket. Bocsánat, már megint kibukott belőlem a science fiction-látásmód. De félre a sci-fivel, a kánikulát például úgy cselezem ki, hogy minden reggel hatkor és este nyolckor sétálok félórát az otthon parkjában, és ezzel máris megoldottam a friss oxigénnel való utánpótlás kérdését, a bőröm hidratálását pedig elvégzi a hideg zuhany. Miután így már nem szenvedek annyira a melegtől, az étvágyam, illetve testsúlyom sem változik: 71-73 kg/170 cm. Új fejlemény, hogy ez a súly, bármennyit eszem is, stabil marad. Szinte hihetetlen, hogy én, aki eddig még a víztől is meghíztam, most büntetlenül burkolhatok. Ez jó, felemelő érzés, az viszont annál kevésbé, hogy amint lefogytam, megereszkedett a hasam is, és a bőröm mai napig is olyan ráncos, mint a feleségemé volt, amikor lefogyott negyven kilóra. Hú, néha még én is irtózom magamtól! Titokban megnéztem a nyolcvanhárom éves Dühöngőt ing nélkül. Az ő bőre ránctalan volt, kicsit kövér, izomtalan, de teljesen sima. Egyébként az otthonlakók közül (majdnem börtönlakót mondtam) ő szenvedett legjobban a melegtől, amit a szobatársa külön azzal tetézett, hogy télen-nyáron becsukta az ablakot. Hegyi Károly ki, a társa be, így hadakoztak mindaddig, amíg a Dühöngő bírta cérnával. Aztán feladta, nem hadakozott tovább külön vele is, ugyanis a többi társával, a nővérekkel és Vaskalapossal sem tudott kijönni. Hogy mi bajuk volt az öreggel, igazából nem nagyon értettem. Szerinte irigykedtek rá, amiért tudott románul, vagyis kisebbségi érzésből. Szerintem inkább azért, mert székely volt és románul beszélt. Hihetetlen, nem, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy Kecskemét nem Erdély, ahol több nemzetiség él együtt. Itt nem élnek sem székelyek, sem románok, akkor milyen alapon gyűlölik egyesek mégis a székelyeket, románokat? Személyes érintettség, tapasztalat alapján aligha. Hacsak bizonyos sajtószervek és ilyen-olyan mendemondák nem szítják a gyűlöletet, haragot. Mi, hogy abszurdum? Meglehet, de akkor miért menekült el 2022 nyarán Hegyi Károly, volt marosvásárhelyi lakos a kecskeméti Levendula Otthonból, merthogy valaki irigység miatt hagyja el hanyatt-homlok az otthonát, elég valószerűtlennek tűnik a számomra? Emögött kell még lennie valaminek, más szóval valami bűzlik Dániában. Önnek mi a véleménye, tisztelt Forgács Dávid úr? Megkérdezzem tőle? Nem volt kitől, lelépett szabadságra pár hétre.

– Nem bírta a fegyelmet és a szobatársát – világosított fel Andy nővér a főnök helyett. – Öntörvényű öreg, szabadabb élethez szokott. Hiányzik?

– Nagyon.

Mi tagadás akadt neki is olyan pontja, amit utáltam, például a nagyotmondást (székely jellegzetesség, lásd Jancsi bátyámat is), közömbösség. Csak magáról beszélt, mások gondja-baja nem érdekelték, érdekes módon mégis jószívű volt, még az ingét is odaadta volna, ha elkérik tőle. Az meg külön elgondolkoztatott, hogy a román nacionalizmus ellenére sem „felejtett el” románul, örömmel is gyakorolta volna, ha a Levendula néhány lakója meg nem torpedózza.

Szóval tombol a hőség. Most, júliusban, augusztusban, de sebaj, majd jön a tél, a lehűlés, amikor az egyre fokozódó energiaválság miatt csak 17-18 Celsius-fokra fűthetjük be a lakásun­kat, jövendölik a gazdasági előrejelzések. Jó kis vigasz, köszönjük. Nézzük, hogy is állunk gáz és áram tekintetében momentán! A rezsicsökkentett áram ára 36 Ft/kWh, a lakossági piaci ár 70,1 Ft/kWh. A földgáz esetében a rezsicsökkentett ár az átlagfogyasztásig 102 Ft/m3, afölött pedig 747 Ft/m3. Hogy ez az állapot mivé fajul, kérdés. Egyelőre még nem próbáltuk ki éles­ben. Külön kérdés, hogy érint majd minket, szegény öregotthoni „rabokat”. Az EU pedig nem izgat, amit sütött egye is meg. Blokkolta az orosz gázt? Blokkolta, akkor most min csodálko­zik, hogy télen előreláthatólag még nálunknál is jobban cidriznek majd Berlinben, Párizsban, Rómában stb., miközben az orosz gáz tovább csordogál például Kínába, és Putyinék röhögnek a markukban? Sőt, folytatom: fűt-fát ígér Zelenszkij elnöknek, csakhogy továbbra se hódoljon be Moszkvának, noha mindenki tisztában van azzal, hogy előbb-utóbb úgyis bedobja a törülközőt, Európa pedig még nagyobb recesszióba süllyed, mint valaha. Én, személy szerint, már ezt sem bánnám, ha már ennyire megkergült, csak ne rántana magával, minket, ártatlan magyarokat is.

Már régen tervbe vettem, hogy vásárolok egy rádiót a régi Panasonic japán rádióm helyett, amit sajnos csak egyfüles fülhallgatóval hallgathattam. Gyuszi besegített (egyre aranyosabb ez a „keresztfiú”, csak ne lenne olyan locsi-fecsi), és bevált. Az Aiwa sztereóban is működik, és a hangja is tisztább, mint a Panasonicé volt. Örülök, hogy megvettem, bár hamarabb rászán­tam volna erre a lépésre magamat (a megszokott frázis, de hát én már ilyen vagyok). Most már megint rendszeresen rádiózom, mint valamikor gyermekoromban, amikor még tévénk sem volt, és az volt édesanyám meg az én egyetlen szórakozásunk, hogy este nyolckor bekapcsoltuk a rádiót, ugyanis általában akkor kezdődtek a rádiójátékok és színházi közvetítések. Kedvence­ink: Latabár Kálmán, Árpád, Páger Antal, Pécsi Sándor, Darvas Iván, Básti Lajos, Honthy Han­na, Tolnay Klári, Súlyok Mária. Sokan voltak, és mind zseniális színművészek, akik nélkül ta­lán be sem kapcsoltuk volna a rádiónkat. A rádió kérdése tehát kipipálva, már csak a szúnyo­gok ellen kéne kispekulálnom valamit. Fellapoztam az internetet, és, hopp, már be is ugrott a megoldás: ultrahangos szúnyogriasztó! Megvettem, ez is bevált, bár a nagy invázió, beleértve egy másik vérszívó fajt, az igazhívő muszlimokat is, még csak ezután következik. De erről majd később, bár csíkszeredai exbarátom, Mirk Laci szerint fölösleges, mert a média amúgy is mindent feltálal, minek kell a politikát külön, még a szépirodalomba is becsempészni. Nem kell, beszivárog az magától is, mert ez már maga az élet, kedves barátom, és aki ebből kima­rad, a világ vérkeringéséből is kicsöppen. Logikus? Nekem az, és kíváncsian lesem, miként al­kalmazkodnak a megváltozott igényekhez a Mirk Lászlóhoz hasonló írók, irodalmárok, akik még mindig az apolitikus, „tiszta művészet” zászlaját lengetik.

Fogynak az irodalmi lapok, író pedig rengeteg van, és ha ehhez hozzáveszem az ilyen-olyan sérelmeket, még inkább szűkül a publikálási lehetőségem. Újabban az Új Nautilus fő­szerkesztőnőjével akadt össze a bajuszom. Már több, mint három hónapja küldtem egy novellát Wagner Eszternek, de még mindig nem reagált rá, illetve csak annyiban, hogy (a levélnyom­követő szerint) elolvasta a levelet, de már válaszolni nem volt ingerenciája. Ekkor írtam az aláb­bi levelet Bánki Évának, hiszen Eszter úgysem válaszolt volna:

Kedves Éva! Nem árulná el őszintén, mi a probléma velem, hogy szinte máról holnapra így mellőznek. Már több mint három hónapja küldtem egy novellát, de senki sem reagált rá, és azelőtt se nagyon újabban. Nem volna becsületesebb kerek perec közölni, hogy ezentúl nem tartanak igényt az írásaimra? Értek én a szóból, nem kell tapintatoskodni. PNP

Hogy mi a sértő ebben a levélben, számomra ma is rejtély. Pedig megsértettem vele Évát, méghozzá piszokul.

Kedves Pál! Kérem, ne beszéljen így velem. Mi nem ismerjük önt személyesen – ugyan mi bajunk lenne önnel? De ez a számon kérő hang (nekünk valamiféle „elmaradásunk” van önnel, amit okvetlenül „törlesztenünk” kell) megnehezít bármiféle kommunikációt. Én 55 éves vagyok, sokféle szerzőt láttam, de azért ez a hang ritka. Kérem, velem ne levelezzen így. Nem is ismer. Nekem semmiféle adósságom nincs önnel. Ha közlöm, az is jó, ha nem közlöm, az is. És arra a kérdésére válaszolok, amire tetszik. Hát nem?

Már ez a mondat zavaros: (nekünk valamiféle „elmaradásunk” van önnel, amit okvetlenül „törlesztenünk” kell) megnehezít bármiféle kommunikációt. Elmaradás, törlesztés, adósság. Ez a nő mit sérelmez, olyan szavakat ad a számba, melyek el sem hangzottak. Ott a levélke, ellenőrizhető. Azt meg honnan a csudából veszi, hogy senki semmilyen válaszadásra sem kényszerítheti. Ha válaszol, jó, ha nem, úgyis jó. Nyilván, azért illene, vagy legalábbis segítő szándékból, ha már egyszer tájékoztatást kérnek tőle. És még azt kérdezi, nem? Azonnal válaszoltam:

A hang? Hát nem lehet őszinte az ember? Megbántottam volna? Kérem, egyáltalán nem állt szándékomban. Számonkérés? Hát… minden kérdés számonkérés? Erről én nem tehetek. Durva hangot nem ütöttem meg, moralizálni sem moralizáltam, úgyhogy nem  értem az ön számonkérését. Az ötvenöt évéhez gratulálok, én nyolcvanegy vagyok. És? Ezért most ne kérdezzek semmit önöktől? Ön szerint, hogyan kellett volna megfogalmaznom a kérdésem, hogy ne tűnjek számon kérőnek? De komolyan, írja meg hadd tanuljak meg végre én is diplomatikusan fogalmazni. Vagy inkább hivatkozzam én is a koromra, és kikérjem magamnak az ön hangját?

Kedves Pál! Én szócséplésnek tartom ezt a vitát. Senki sem haragszik önre, senki sem rekeszti ki sehonnan – miért is tennénk ezt, hiszen nem is ismerjük – de nagyon nehéz önnel kommunikálni. Ön egy szerzőnk. Miért kéne önt a szerkesztőség belügyeivel traktálni? Miért kéne nekem az ön minden – akár egy szerkesztő (az én régi tanítványom) személyére vonatkozó – kérdését megválaszolni? És egyáltalán ilyen ostoba szópárbajba bonyolódnom… Nagyon tisztelem az ön korát, személyét, de hogy hétfő délelőtt nem szívesen bonyolódom effélékbe, az egészen biztos. Nyugodtan tartson udvariatlannak, de én ezt a beszélgetést nem szeretném folytatni. Sok üdvözlettel: B. É.

Szóval nem haragszik rám, de ezt a beszélgetést mégsem szeretné folytatni, ezért még csak arra sem érdemesít, hogy átfogalmazza a diplomácia nyelvére szemtelenül számon kérő ímé­lem. Naná, hogy nem fogalmazza, miután mindenki, ő maga is kb. ugyanígy fogalmazna a he­lyemben. Válaszoljak rá? Válaszoltam:

Ilyen formában én sem. Sértődékeny emberekkel nem barátkozom, illetve kommunikálok, főleg, hogy ő sem akarja. De azt csak elárulja, nem, kinek küldjem ezentúl az írásaimat, ugyanis nem lenne észszerű, ha önt az egész Új Nautilusszal azonosítanám. PNP

Ez egy diáklap. Én vagyok a lap alapítója és a főszerkesztő. Ha küld novellát, és nekem tetszik, felteszem. Ha nem, nem. De ezeket az értelmetlen számonkéréseket egyszer és mindenkorra befejeztük. B. É.

Mintha csak egy vaskalapos iskolaigazgató nyilatkozatait hallgatnám.

Ha ön a főszerkesztő, akkor inkább lemondok erről a kiváltságról, tekintettel arra, hogy ilyen levélváltás után ön, ha akarna, sem tudna már objektív lenni. Tehát Isten önnel! Még csak annyit az utolsó szó jogán, hogy ön figyelemreméltóan őszinte. Ja, csak éppen másnak nem engedi meg ugyanezt a privilégiumot. PNP

Isten Önnel! Aztán ha meggondolja magát, küldjön novellát. B. É.

Tényleg? A szaván fogom, már küldtem is egyet. Címe: Csalogányok és pacsirták. PNP

Csodálkoznék, ha erről pozitívan nyilatkozna. Ahhoz túlságosan is hiú, erőszakos és szűk látókörű. Igaz, hogy viszonylag ismert író, irodalomtörténész és két bölcsész egyetemen is okít, de attól még lehetne szerényebb, toleránsabb, sőt rugalmas is. Gyöngéd nő létére majd felfalt elevenen. Hát… erre most mit mondjak: vannak ilyen szerkesztők, tanárok is? Vagy inkább azt, hogy sajna a leg­több uborkafára kapaszkodott ember ilyen hiú, erőszakos és szűk látókörű? Mit gondolnak, közölte Bánki Éva a Csalogányok és pacsirtákat? Jelentem alássan, közölte. Szavamra ked­vem volna visszavonni a Bánki Évára sütött hiú, erőszakos és szűk látókörű szavakat, de ez egyetlen gesztus alapján nem volna észszerű annál is inkább, mert ezzel ő szerintem csak azt akarta bizonyítani, hogy polémiánk ellenére is megmaradt igazságosnak és objektívnek. Önök szerint?

Tisztelt Bánki Éva! Köszönöm a Csalogányok és pacsirták tárcanovella közlését. Nem gondoltam volna, hogy megjelenik, az okokat ismeri. Eddig nem említettem, de most mégiscsak bevallom, miszerint eddig nem tudtam, ki az Új Nautilus főszerkesztője. Pedig már érdeklődtem egyszer eziránt, mire azt válaszolták, név szerint Wagner Szabó Eszter, hogy az Új Nautilusz­nak nincs főszerkesztője. Akkoriban nagyon elcsodálkoztam ezen, mert ilyen esettel még nem találkoztam, de hogy Eszter miért nyilatkozott így, azon még ma is értetlenkedem. Hogy a jövőben is írjak önöknek, nem tudom, mégpedig azért, mert én világéletemben őszinte ember voltam, meg is kaptam érte, legutóbb öntől a magamét. Persze udvariasnak kell lenni, világos, de mit tegyek, ha bármit állítok vagy kérdezek, azon sokszor megbotránkoznak a szerkesztők. Jelen írásom (Tetováltak) hosszabb, de talán ez is tetszeni fog.
Tisztelettel
Petrozsényi Nagy Pál

Az irodalom sínjén maradva hadd idézzem a csíkszeredai Székelyföld rovatszerkesztőjé­vel való rövid levélváltásunkat is. A levelet annak kapcsán kaptam, hogy már régebben el­küldtem F. Vincének is a Tetováltak című elbeszélésemet.

Kedves Petrozsényi Nagy Pál,
a főszerkesztő változott (újból), de az irodalmat továbbra is én szerkesztem. Emlékeztem, hogy volt köztünk valami affér, és most (megint) előkerestem, és újraolvastam a 2013-as (no meg a 2019-es) levélváltásunkat. Akkori ígéretét nem sikerült betartania: „… és ezennel igyekszem a Sz. laptól is távol tartani magamat, már legalábbis addig, amíg te leszel ott a redaktor.” Ha kö­vetné, fellapozná a Székelyföldet, láthatná, hogy a kolofonban milyen változások voltak. Ettől függetlenül elolvastam a nekünk küldött írását, és ettől függetlenül szól az újabb döntés: írását közlésre nem tudjuk elfogadni.
Korábbi, személyeskedő válaszától pedig, de az ezután következőtől is – eltekintek.
Üdvözlettel
Fekete Vince

Hát ezt is megkaptam! Meg még egy malacfarknyi ímélt a lap főszerkesztőjétől:

Kedves Pali bátyám! Örülök, hogy meséltél székelyföldi kötődéseidről! Vince megnézte az írásodat, de elutasítóan véleményezte. Ne búsulj, van lap elég, ahol lehet közölni. A régi barátsággal üdvözöl, Feri

Nesze semmi, fogd meg jól! És még ő búcsúzik úgy, hogy „a régi barátsággal”. Hát milyen barátság az olyan, akiért a kisujjunkat sem mozdítjuk meg!

Kedves Feri! Nem számítottam a leveledre. De még jobban örültem volna, ha plusz azt is megírod, neked viszont tetszett a novellám (vagy nem tetszett?). Tudod, ilyen elutasításkor a szerzőben mindig felmerül bizonyos kétely, kisebbségi érzés, még ha meg is van műve értékéről győződve, és ez bizony nem a legkellemesebb érzés. Érdemben nem válaszoltam Vince íméljé­re, falra hányt borsó lenne, ezzel szemben megnyugtatom, elolvashatja a véleményem majd az önéletrajzi regényem második részében. Apropó, az első részt olvastad-e, ti. megjelent. Rólad is írtam benne, utána érdeklődhetsz, mondjuk, Mirk Szidónia-Katánál, ő meg az apjánál, Mirk Lacinál, aki nekem Marosvásárhelyen főiskolai csoporttársam volt a régi szép időkben. Milyen kicsi a világ, nem igaz? Pali

Bocs, hogy ilyen csip-csup részletekkel traktálom a tisztelt olvasót. Ha mások kedvéért és gyönyörűségére írnék, bizonyára hallgatnék róluk, ám nekem is ugyanaz adja kezembe a tol­lat, mint a legtöbb írónak: az indulat. Ezt vallotta Móricz Zsigmond is, jóval előtte pedig Juve­nal: facit indignatio versum (felháborodás szüli a verset). Hogy a Tetováltak tetszett Zsidó Ferencnek abban szinte biztos vagyok. Elég jól ismerem az ízlését ahhoz, hogy ezt meg tud­jam ítélni. Mégis hallgat(ni fog) merő kartársi szolidaritásból, mint például Mirk Laci Fekete Vincével kapcsolatban. Tömörebben fogalmazva: első a bajtársi jó viszony. Nekem persze más az életfilozófiám, én Arisztotelésszel vallom, hogy: amicus Plato, sed magis amica veri­tas. (Platón a barátom, de még jobb barátom az igazság.) Nem állítom, hogy kifizetődő böl­csesség, főképp prominens barátok esetében, de aki nem ezt vallja, az ne tartsa magát írónak – ajánlom én, kérem tisztelettel. Bezzeg Turai Kamil barátom (maradjunk jobb híján ennél a szónál, bár már régen nem tekintem ennek) nem vonakodik bárkit is protezsálni, akinek a te­hetségében megbízik. Vajon most mit csinál? Passz, nem számít, nagyon jól elvan ő a maga kö­reiben nélkülem.

– Oszlányi Esztert bevitték a kórházba. Épp nálam volt látogatóban, amikor összeesett a ko­csiban – újságolta egyik nap Marsa Gyuszi.

A hír hallatán előbb elégtételt, majd szégyent éreztem, amiért ilyen gonosz vagyok. Eszter kb. egy hétig lebegett lélegeztető gépen élet és halál közt, aztán feladta. Megállt a szíve, exitált. Ezzel az én elégtételem is füstként illant el. Erre nem számítottam. Bármennyire is haragudtam rá, azért nem kívántam neki, hogy meghaljon. Meg is bocsátottam rögtön szegénynek, bár szó, ami szó alaposan megkínzott és át is vert Judit halála előtt és után is a hivatalos ügyek intézése alkalmából. Pedig de beteg voltam akkortájt, vérnyomásom, vércukrom az egekben, folyton szédültem, ráadásul se nem ittam, se nem ettem normálisan. Csoda, hogy túléltem, annál is in­kább, mert már-már magammal is végeztem. Sosem felejtem el, milyen lázas és gyenge voltam, alig álltam a lábamon, mégis futnom kellett az utcán utána, hogy lépést tudjak vele tartani. Még annyi erőm sem maradt, hogy megkérjem, ne siessen úgy, mert mindjárt elájulok. Ápolónő lé­tére ezt észre kellett volna vennie, és nyilván észre is vette, de… nem érdekes, elmúlt, amit csak megbocsátani tudok, elfelejteni soha. Mint ahogy, legyünk igazságosak, azt sem, hogy az ő ügy­intézésének köszönhetem az özvegyi nyugdíjam. Remélem, az Úr ezt is számításba veszi ne­ki a végítélet napján. Nyugodjék békében! Temetés nem lesz. Öcsi, mármint a férje egy urná­ban viszi haza hamvait, és csak akkor temetteti el, ha ő is elhalálozik. Kényelmes megoldás: egy ügyintézéssel kevesebb, temetési költség, pap, és a halotti tor is törölve. Ezt jól kifundálta a kedves sógor.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet