(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

34.

 2022. aug. 30.: Mihail Gorbacsov halála. Nagy ember volt, béke az ő poraira is. Különöseb­ben nincs mit hozzátennem, mert ki volt ő a számomra? Senki, de azért elgondolkoztat, életmű­ve a peresztrojka (szerkezetátalakítás) és glasznoszty (nyíltság) kapcsán szinte felmérhetet­len. Csak az nem fér a fejembe, hogy hihette, miszerint pont ilyen reformok segítségével sike­rül megreformálnia a marxizmus-leninizmus emlőin nevelkedett Szovjetuniót. Nem is sike­rült, a hatalmas szovjet birodalom úgy összeomlott, mint egy kártyavár, és átadta hatalmi po­zícióját az USA-nak, vagyis szelet vetett, és vihart aratott. De már ott ágaskodnak mellette a világ leendő új urai is: Kína, India, Indonézia, Brazília… Hogy miért ágaskodnak, világos, ugyanakkor azzal is tisztában van mindenki, hogy rivalizálás helyett inkább a háborúk, jár­ványok, természeti csapások, erőszakba torkolló migráció és antihumánus ideológiák (pl. gen­derelmélet) ellen kellene együttes erővel fellépni. Hallottak a majomhimlőről, poloskainvázi­óról, Langya henipavírusról? Németországban betiltottak a May Károly könyvek nyomtatását, az USA-ban pedig a Huckleberry Finnt. (M. Twain), a Legyek urát (W. Golding), Ne bántsá­tok a fekete rigót (H. Lee), Egereket és embereket (J. Steinbeck), nálunk (régebben) Halálos tavaszt (Z. Lajos), Anne Frank naplóját, Nanát (E. Zola), Bibliát. Indoklás akad bőven, pél­dául a Huckleberry Finnben túl sokat négereznek, a Naplót viszont pornográf tartalma miatt tették indexre. Ne kutassuk tovább, nem érdemes, ti. az indoklások egytől egyig irrelevánsak, mint ahogy a betiltók nagy része sem beszámítható… agyilag. És ez a fajta gondolkodás saj­nos nem csak a nyugati könyvpolitikára jellemző, megtalálható ez már hovatovább minden­ütt az önkormányzatoktól egész az AEÁ elnökéig. Kezdem azt hinni, hogy a szovjet biroda­lom bukása maga után vonta az EU bukását is mind gazdasági, politikai, mind morális szem­pontból. Igaz, nem a legnagyobb bölcsességgel kormányozták eddig sem a világot, de ami most a szemünk láttára végbemegy, az több mint bénaság. És ez az anomália napról napra terjed felülről lefele. Ennek egyik vívmánya Márki-Zay Péter kormányfői jelöltsége és Karácsony Gergely főpolgármesterré választása is, akik mind-mind egy felülről vezényelt propaganda-hadjárat, plusz néhány százmillió dolcsi segített hatalomra. Nem a népakarat, vagyis az, de az elkábított, félrevezetett népé, hölgyeim és uraim. Na, és rájött-e erre, tanult-e ebből valaki? Re­mélhetőleg majd kiderül a következő választásokon, az mindenesetre máris meggondolkoztató, hogy Nagy-Britannia épp a mai nap folyamán (2022. szept. 5.) olyan miniszterelnököt válasz­tott, aki az Egyesült Királyság érdekében nem átallná megnyomni azt a bizonyos piros gombot sem. Ezt nevezem hazafiságnak! De mégis létezik-e olyan királyság a világon, melynek ked­véért érdemes lenne elpusztítani az egész bolygónkat? Van ebben logika, hiszen ezzel maga a királyság is odavész, más szóval senki sem győzne, Madam Prime Minister, Liz Truss.

Hacsak addig is az ideológiák mocsarába nem süllyedünk! Nyilván ez sem lenne újdonság, ideológiai csapdák, labirintusok, délibábok minden korban és államban voltak, nem, de ekko­ra mérvűek, mint a mostani a 2. világháború óta aligha. Kezdődött mindez a Szovjetunió össze­omlásától és folytatódott Angela Merkel német kancellár világszózatával (2015., „wir schaffen das”), melyben megnyitotta Berlin kapuit a föld összes bevándorlójának. Aztán jött, na, nem a Tenkes kapitánya, hanem Covid-19 koma (2020. jan.), az orosz–ukrán háború (2022. febr.), az évszázad egyik legsúlyosabb aszálya (2022. nyár), majd az EU-szankciók eredményeképp kirobbant élelmiszer- és energiaválság (2022. ősz). Jelenleg tehát itt tartunk. Hanem a felülről induló kezdeményezések ezúttal, úgy tűnik, kezdenek az EU alsó rétegeinek ellenállásába ütköz­ni, ti. rájöttek, miszerint nem lehet a brüsszeli politikával jóllakni. Várható volt? Szerintem igen, mint ahogy az is, hogy a migránsok előbb-utóbb nemcsak létrával, hanem Allah akbart kiáltva, fegyverrel a kezükben kívánják meghódítani Európát, amit félig-meddig, tegyük hoz­zá tárgyilagosan, már most megszálltak. A témára még visszatérek.

Szeptember. Brr, hideg van! Én ugyan a kánikulát sem kedvelem, de ha a kettő közül kel­lene választani, inkább az utóbbit választanám. A sír fagyos közelségét Judit halálakor már át­éltem, és semmi porcikám sem kívánja, hogy effélén még egyszer átmenjek. Márpedig átme­gyünk, főleg télvízkor az áram- és gáztakarékosság nevében. Állítólag 18 °C lesz egész Euró­pában az állami intézmények fűtési plafonja. A tüntetések, sztrájkok borítékolva. Nesze neked szankció, Oroszország megbüntetése és hasonlók, amire az orosz-ukrán háború kényszeríti (?) az öreg kontinenst! De csak nem képzeli valaki, hogy a büszke, eddig jólétben tobzódó Nyugat: Franciaország, Belgium, Olaszország, Németország stb. elkezd a gyárakban, hivatalokban, bol­tokban cidrizni.

– Lehet, hogy fázunk, de ők (mármint az oroszok) még jobban fáznak ám. Most már nincs mese, csak azért is megtörjük a ruszkikat – rebesgetik itt-ott az EU-ban, merthogy ilyen han­gokat is lehet hallani.

Hogy Oroszország is szenved nyilvánvaló, de hogy fázna, már nem úgy tűnik. Inkább pro­fitál, mert ott az adu a kezében: a földgáz, amit Európa megkerülésével bármikor eladhat, rá­adásul drágábban is, mint azelőtt. Ezért nyugodtan dörzsölheti a kezét, csak éppen elégedettsé­gében, nem a hideg miatt. Ennek ellenére nehezen győzhet, már ha egyáltalán győzhet az EU és főleg Amerika támogatásának köszönhetően, akik mindenképp meg akarják akadályozni, hogy Putyin visszaállítsa a levitézlett Szovjetunió egykori befolyását, területeit – hámozom ki magamnak a tanulságot a rádióban cikázó hírek alapján. A tét nagy, de még mindig semmi len­ne ahhoz képest, ha eszkalálódna a háborús készülődés. Ja, itt kellene megállni, itt a 3. Világ­háború küszöbén, amíg még nem késő. Hadd hadakozzanak a „testvérek” (oroszok és ukránok) egymással, aztán aki győz, győz, az ő dolga. Most cinikus, lelketlen vagyok? Talán igen, de az dobja rám az első követ, aki ennél okosabbat mond.

Gyuszi elmondása szerint Eszter férje, illetve Judit öccse kezdi alkoholba fojtani a bána­tát. Tökéletesen megértem, ez várt volna rám is, ha úgy szeretem a pálinkát, mint a volt sógo­rom. Még egy dráma, merthogy az lesz belőle, arról meg vagyok győződve. Engem elkerült ez a kísértés, ám a drámát én sem kerülhettem el, ezért fuldoklom most itt 26 testi-szellemi fogyatékos közé zárva. Mennyivel emberibbé lenne az életem egy egyágyas szobában, ahol nem kellene reggeltől estig egy mobiltelefon csipogását hallgatnom, és ugyanazt a rajzfilmet néznem, mint Álomkóros szobatársam az ülepével.

Sűrűn gondolok a múltra, többek közt Varga Évára is. Kértem egy fotót róla Jóskától Kolozsvárt. Íme:

                                           Varga Éva 17 és 60 éves korában

Szép lány volt, nemde, de hatvanévesen sem megvetendő. Ha egy kicsit jobban rokonszen­veztünk volna egymással, ma már együtt fordítgatnánk Petrozsényban a német szövegeket ma­gyarra és fordítva. Éva szakszöveget, én akár szépirodalmat is. Én innen még ellevelezgettem volna vele, de ő még ezt sem vállalta. Volt valakije? Elképzelhető. Még az sem kizárt, hogy egyik rokonával, Bidiguţ Lacival szűrte össze a levet. Hogy ezt miből következtetem? Hát az iránta tanúsított rendkívüli figyelmességből, meg abból, hogy túlságosan titkolóznak, amikor a rokoni kapcsolataikat feszegetem. Igazából a mai napig sem vagyok tisztában, milyen rokonai is ők egymásnak. Szívből sajnálom, hogy így alakult. Tagadhatatlan, hogy kirándulás szem­pontjából nem voltam ideális partner számára, de egyebekben talán igen, és mindketten elszalasztottunk egy csodálatos lehetőséget. Vagy mégsem? Valószínűleg sokkal jobban hatottam volna rá, ha szereti az irodalmat, tiszteli, becsüli az írókat, költőket. De nem sokra becsül(het)­te, ergo az áhított művésztársat sem fedeztem volna fel (soha) benne. Visszatekintve három ex­feleségemre még Maja, alias Holi Mária felelt meg ilyen szempontból. Még szép, hiszen ő is irodalomszakosként vágott neki a nagybetűs életnek. Maja. Vajon él-e még? Bevallom, legutolsó telefonbeszélgetésünk irtózatosan lelombozott. Olyan furcsa, férfias volt a hangja, mintha emelkedett volna a tesztoszteronszintje. Ha nem mondja be a nevét, rá sem ismertem volna. Hát igen: omnia fluont… (minden folyik…). El tudom képzelni, milyen ráncos, görnyedt hátú öreg­asszony lett belőle, de mivel a valóságban csak fiatalon láttam, nyilván álmomban is csak ilyen alakban… kísérthet. És bizony kísért is.

Ismétlem, leszámítva a kisebb vétkeket nem érzem magamat különösebben bűnösnek sem Majával, sem a fiammal kapcsolatban. Igen ám, de akkor miért nem hagy békén álmaimban az exfeleségem, pontosabban szólva mit akarok én tőle immár több évtizede? Bizony, nem egy­szer-kétszer, hanem évtizede, amit az álomtanban (onirológiában) visszatérő álomnak nevezünk. Szereplői változatlanok: Maja, én, Egi, Maja szomszédai, a Magyari-család. Én éppen hajléktalanul és állás nélkül kóborlok, nagyon fázom, éhezem, de senki sem segít rajtam. Pont, mint a valóságban, amikor 1985 körül beadtam a repatriálási kérvényem. Azért repatriálási, mert 1942-ben születve Erdély még Magyarországhoz tartozott, aztán… Folytassam? Ezután egy lélek sem mert velem szóba állni. A Securitatétól való félelmében. Hallottak a Securitá­téról? Igen? Akkor megértik, milyen csapdába zuhantam. Ekkor jutott eszembe Maja, akivel ugyan szakítottam, de kire másra számíthattam, ha nem a gyermekem anyjára? Rosszul spekuláltam: ő sem segített. Szintén félelemből, vagy netalán bosszúból? Erre a kérdésre a mai napig sem kaptam választ még, ja, még álmomban sem, és azóta is verejtékes arccal, sikoltozva ébredek.

Másik visszatérő álmom nagy gyerekkori szerelmem, Lucia Margareta, akit ugyancsak éve­ken át kerestem, kutattam, azzal a különbséggel, hogy vele még csak nem is találkoztam. So­sem csatlakozott a testvéreihez, ott kuksolt egyedül egy szobában. Vagy otthon sem volt? Az is meglehet, pedig érdekeltek is engem a testvérei, én speciel csak az ő kedvéért járogattam Sârbuékhoz. Ez sem kellemes álom, de már csak volt, ugyanis rájöttem, miért nem találkoztam még álmomban sem Lucival. Nem rejtőzködött ő senki elől, egyszerűen nem érdekeltem, és egyébként is zárkózott, magának való leány volt. Akár az apja, Traian bácsi, aki mióta ismer­tem, egyszer sem állt le velem beszélgetni, sőt, Lucihoz hasonlóan ki sem dugta az orrát a szo­bájából. Amióta erre rájöttem, csodák csodájára nem álmodtam többé Lucival, különösen az­után, hogy a bátyja, Józsika évekkel később elküldte nekem Luci felnőttkori fotóit. Apró termet, molett alak, túlsminkelt arc. Ez lenne az az imádott lény, akinek a kedvéért évekig udvaroltam a Sârbu családnak? Abszurd, ugye, a családnak, ahelyett, hogy Lucival foglalkoztam volna. De hát nem tudtam: nem akart velünk dumcsizni, játszani, és én, mulya fejem, sosem mertem a szobájából kihív(at)ni.

No, mindegy, Luci titka megoldódott (mármint, hogy miért „rejtőzködött” előlem a kicsi lány). De miért kísért engem a volt nejem, Nagyné Holi Mária? Az tény, hogy rettenetesen meg­bántott, amikor egyszer sem fogta alkoholista apjával szemben a pártomat, és elnézte, hogy egy-egy összeröffenésünket követően elkergessen a házából (ami nem is volt az övé egyébként). Ez a seb szakad fel újra meg újra álmomban, és egyelőre fogalmam sincs, miként akadályoz­hatnám meg ezt. Pedig de szívesen meglennék enélkül. Ha vétkeztem volna Maja ellen, még érteném, de hát ő meg az apja-anyja vétkeztek ellenem. És még hányan, te jóisten? Nagymama, apám apja, nagyapó, Jancsi bátyám, Nagyváradon: Egi, Ana Săndulescu, a Bihar megyei tanfelügyelőség mindenható vezér-tanfelügyelőnője, hűséges csatlósa Szikszai Tibor, 2. feleségem, Szécsi Emilia, Magyarországról a Móra Ferenc Általános Iskola exigazgatója, sógornőm, Oszlányi Eszter, Csöpi… A lista hosszú, de kinek nincs ilyen listája? Sokan visszaálmodják, mások megátkozzák ellenségeiket. Én várok, talán az idő begyógyítja ezeket a sebeket, és végre én is nyugodtan alhatok. Ami pedig a jósálmokban való hitet illeti… Most erre mit mondjak? Lehet, hogy van ilyen, lásd a bibliai József álmait, a Jelenések könyvét, Artemidorus, Ibn Sirin, Nostradamus jóslatait. Krúdy Gyula szerint: „Hiszem, hogy az álmok ösztöneink hűséges tolmácsai, csak művészet dolga, hogy megfejtsük és megértsük őket.” Egyetértek, valóban visszatükrözik a lelkünket, Freud szavával élve: az álom a tudatalattink kivetülése. Meséld el az álmaidat, és megmondom, ki vagy, ugyanúgy, ha elárulod, mit olvasol, kik a barátaid, milyen filmeket nézel stb. Én például hébe-hóba kézen állok álmomban, ami persze egy volt tornász esetében nem is olyan szokatlan. De ez is csak akkor fordul elő, ha előzőleg valamilyen sikerélményem volt. Ha nagyobb sikerem, egy kézen, ha még nagyobb, egy ujjon, ami nyilván fizikai képtelenség. Hacsak nem a holdon vagy a víz alatt vállalkozik valaki ilyen mutatványra. Azért nem rossz érzés, sőt, boldog vagyok, ugyanis olyan dolgot műveltem, amivel végre én is kitűntem, és ezzel, hacsak álmomban is, kitörhettem a mindennapi élet taposómalmából. Más szóval álmomban törnek felszínre elfojtott törekvéseim, vágyaim. A megvalósulásuk per­sze még álmunkban sem biztosított, ugyanis az agy önkontrollja még alvás közben is működhet, és olyankor bizony hiába akarunk például repülni, a víz alá menekülni, vagy átugorni egy kerítést. Érthető, nem? Alszik az önkontroll? Sikerünk garantált, ha viszont nem, egy kád vízbe is belefulladhatunk, tapasztaltam, és tapasztalom ma is függetlenül minden álomfejtő hó­kuszpókusztól. Az előbb említett félkezes mutatvány magyarázata is végtelenül egyszerű, egy­kori edzőm, Szuhánek bácsi történeteinek egyikéhez fűződik. Nagy mesélő volt a jó öreg, azóta sem találkoztam nála lebilincselőbben mesélő emberrel. Tőle hallottam egy olyan artistáról, aki egy sétapálcán is megállt fél kézen. Tessék elképzelni, egy sétapálcán! Elég hihetetlen, de minden tornász elhitte, hanem az utánozására már senki sem vállalkozott. Én igen, titokban, de csak az álmaimban sikerült nagy néha. Értik az összefüggést az álmaim és a valóság, illetve Szu­hánek bácsi sztorija közt? Na, ja, de milyen jelek, cselekménymozzanatok utal(hat)nak a jövőre? Az biztos nem, hogy egykor majd én is világhírű artista leszek, ha kitartok. Nos, kitartottam, és nemcsak világhírű, de még artista sem lett belőlem. Álmoskönyvek? Belemagyarázás, fantázia, üzlet, mint a politika, hűség, szerelem, hölgyeim és uraim. Szép álmaim a mai napig sincsenek, mint ahogy egy menekültnek sem. Jól mondom Márai Sándor, Wass Albert, Páskándi Géza, Varró János, Török Miklós és a többiek? Hogy miért éppen őket idézem? Hát mert én is ilyen menekült vagyok, így az én sorsom is rokonítható az övékével, és én jelen pil­lanat­ban úgy érzem, bárkinek az ajtaján zörgetnék, igaz hazára, szeretetre már csak a mennyországban találnék.

Már ha van egyáltalán mennyország. Pedig milyen kevés hiányzik ahhoz, hogy boldognak érezze magát egy halálra készülő öregember: külön szoba, elhívatott ápolók, akik nem csak hangzatos faliújsági szlogenekben bizonyítják szeretetüket. Ave Caesar, morituri te salutant (üdvözlégy, Caesar, a halálba indulók köszöntenek), üdvözlöm immár én is, no, nem Caesart, hanem az engem „kiszolgáló” egészségügyi személyzetet, és ezzel szerintem mindent kifejeztem. Csak éppen arról nem vagyok meggyőződve, hogy még ha ezt meg is hallotta, egyúttal meg is érti valaki, miszerint itt minden egyes öreg gladiátorként harcol a halállal. Erre jönnek az ápolók, akik segítés helyett még rátesznek egy lapáttal: ne tedd ezt, ne tedd azt, ide mehetsz, oda nem, ne beszélj hangosan, nyisd ki a szád, nem értem. Ha megkérdezik, mire jó ez a fene nagy szigorúság, azt felelik, ez a szabály, nem ők találták ki, vagy: ne legyünk már olyan ostobák, hiszen ők csak a javunkat akarják. Elhisszük. Egy feltétellel: ha közben nem feledkeznek meg az ellátottak jogairól sem: tájékoztatáshoz, önrendelkezéshez, emberi méltósághoz való jog. Bocs, már megint ismétlek, de az a szomorú valóság, hogy mindez csak papíron létezik, és szegény öregeknek már nemcsak a halállal, hanem saját ápolóikkal is meg kell nap mint nap küzdeniük. Csoda-e, hogy egyesek lassan feladják, vagy az álmaikba menekülnek, mert, ugye, hova menekülhetnének máshova. Szentséges ég, csak nem ezért szunyál 24 órából 16-ot amputált lábú szobatársam is?!

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet