Marcus Aurelius utolsó könyve
„Gyermekkoromtól boldog harmóniában éltem az istenekkel. Kerestem őket, és megtaláltam őket. Minden helyzetben, minden helyen és minden időben ott voltak a közelemben. Ezt meg kell magyaráznom! Városban éltem, vagy falun, erdőben vagy folyó mentén, a zajos táborban, vagy csöndes palotába húzódva – első gondolatom mindig az volt, hogy velük rendbe jöjjek. Szándékosan használok ilyen bizalmaskodó kifejezést: rendbe kellett jönnöm velük. Közöltem velük – amit úgyis tudtak, mert ők mindent tudnak –, hogy megérkeztem, hogy most itt maradok egy napig, egy hétig, kértem azért, vigyázzanak rám és őrizzenek meg ebben a városban, ebben a táborban, ezen a folyóparton. Vagy éppen ennek a palotának a csöndjében, hűvösében. Közvetlen volt ez a kapcsolat az istenek és én közöttem, bizalmas és baráti. Én inkább szavakkal szóltam hozzájuk, fontos volt számomra, hogy magamnak fogalmazzam meg a szavakat, mintha a segítségük, áldásuk attól függene, okosan tudom-e előadni az érvelésemet. Mintha egy életen át tartó vizsgálat folyna, amelynek ők láthatatlan, de mindenütt jelenlévő, csöndes tanúi-bírái volnának. Még csak nem is láthatatlanok, csak éppen a forrásba belebukott, az erdőbe belehomályosodott, a város zsivajába beleolvadt istenek voltak. Nagyon jó volt ez, ez a láthatatlan, de érezhető, ez a tapinthatatlan isten-ember kapcsolat, amelyben ők mégis mindannyiszor megérintettek. Ez a lágy szellő, a hűvös permet, a szállongó utcahang jeladás volt számomra, tudtul adása jelenlétüknek, hogy tudják és érzik az én megérkezésemet, az én tisztelettevésemet, mint mikor a katona jelentkezik állomáshelyén, a helyőrség parancsnokánál. Az istenek különös átmenet voltak a személyek és a tárgyak, a környezet között, amit védtek, őriztek, vagy támogattak. Hasonlítottak rá? Lehet. Ahogy hasonlíthat egy ember az erdőre, ahogy egy másik a tengerre, egy harmadik egy közeli nagyvárosra. Igenis, hasonlítottak. A lázas lüktetésre, a kedves fecsegésre, a haragos morajlásra. Egyébként minden isten az emberekre hasonlít, valójában az isten mindenhol olyan, mint én vagyok. Nem én, Marcus, aki szól, hanem én, az ember, aki hívja őket. Azért tudok beszélni velük, azért tudok kérni tőlük, azért vagyok hozzájuk bizalommal. Mert hogyan tudna másként az ember szót érteni egy formázott kődarabbal, bármilyen szépen faragott is, hogyan egy fatörzzsel, amely elszárad és széjjelreped? Nem a bálványt imádjuk, ostoba és rövid eszű, aki a bálványt imádja. A bálvány abban segít – akinek kell segítség! –, hogy megjelenjék előttünk az isten. Az isten, akinek a nevét viseli a bálvány, akinek az arcvonásait hordozza. Bonyolult dolog ez, vagy talán nem is olyan bonyolult? Aki képes a vágyait és a köszönetét megfogalmazni, az képes arra is, hogy túllásson a bálvány kőszirtjén, hogy keresse és megtalálja mögötte az istent. A forrás, az erdő, a város istenét. És hányszor voltam úgy, már gyermekként is, hogy nem akartam semmit kérni az éppen jelenlévő istentől, nem féltem semmitől, hogy az isten védelmét kérjem, hogy bajból-szabadulásomért hálát rebegjek, nem, gyakran semmi ilyesféle gondolat se sodort az oltár elé, a szobor-bálvány elé. Ezek voltak számomra éppen a leginkább meghitt pillanatok az istenek és én közöttem. Ilyenkor azt mondtam: – Köszönöm, hogy itt lehetek, hogy birodalmadban járhatok, megállhatok egy pillanatra és érezhetem, milyen szép ez a forrás, ez a folyópart, milyen áldottan csendes ez a félhomályos szoba, milyen nyüzsgően eleven ez a város. Köszönöm, istenem, hogy részem lehet benne. És ha ilyenkor megérintettem a szobor kövét, ha hideget érzett is az ujjam hegye, bennem melegség és harmónia keletkezett, erő és nyugalom, az isteni jelenlét bizonyossága. Ilyenkor álltam ott egy darabig, akárhol, kettesben a hely istenével, aztán elszaladtam, megkönnyebbült szívvel, mert éreztem, kettesben voltam egy pillanatra istennel, és ő, mikor én már el is futottam, utánam néz, és talán mosolyogva néz utánam.
Áldozatot persze én is mutattam be az isteneknek, ahogy azt törvény és szokás írja elő. Miközben azonban a szertartás rendjére ügyeltem, gyakran gépiesen mozgott a kezem, szemem csak a jeleket figyelte, a füstöt, az áldozati edényt és a pontifex szabályos mozdulatát. És amint vége lett az áldozatnak, már csak a szabályok és a mozdulatok emléke élt bennem, nem az isteneké. Nem a találkozással telt el a lelkem. És láttam az embereket, milyen figyelemmel végezték áldozataikat, s milyen kevéssé tudták megfogalmazni párbeszédeiket az istenekkel, akár az áldozat bemutatása előtt, akár utána, s milyen kevés nyomot hagyott lelkükben a találkozás a földöntúliakkal. Sajnáltam az ilyen embereket, nagy lehetőséget szalasztottak el, hogy megfogalmazzák életük értelmét, hogy bizalmasan megvallják életük titkait, gondját és örömét, és olyan személlyel osszák meg e gondot-örömet, aki megérti, aki hozzásegíti őket a megoldáshoz, akivel együtt lenni mindenhol lehet, akivel együtt lenni jó. Ezek az emberek valamiképp – úgy láttam – tévelyegnek az életben, nem látják, amit látni kellene, nem hallják, ami hallható, és üres kézzel, üres szívvel távoznak a nagy találkozások helyszínéről. Templomoktól, bálványoktól és áldozati lángtól várják a találkozást az istenekkel, pedig a templom, a bálvány és az áldozati láng csak közelebb segíthet az istenekhez, maga nem isten. Az istenek számára magunkban kell megnyitni egy ajtót, saját lelkünket kell velünk élő, velünk vonuló templommá tenni, amelyben bárhol és bármikor fölidézhető bármelyik isten, és átadható bármilyen üzenet, amelyben bármikor megvallható bármilyen bizalmas szó az ember és az istenek között. Igen, így éreztem ezt gyerekkoromban.
A császári gyermek idővel császárrá növekedett, a császár persze valójában ugyanúgy érzi, ugyanúgy imádja az isteneket, mint a szőlőműves, mint a tengerjáró hajós, vagy a korsóformázó fazekas. Meg mint a filozófus és a piac kofája. Se több, se kevesebb joga nincs az istenek előtt. Legföljebb mást kér, ha kér. Nemcsak magának kér, hanem másoknak is, sőt legtöbbször másoknak. És nemcsak a maga elnyert jutalmát köszöni meg, hanem az egész közösségre kibocsátott isteni áldást, ha valóban a magáénak érzi a közösség ügyét. Attól azonban, hogy mást, hogy több személyre szólót kér, vagy köszön meg a maga személyes ügye helyett, szava nem lesz több sem kevesebb az istenek előtt. Talán a példája lesz vonzó és követni való a szőlőműves és a hajós, a filozófus és a kofa számára, talán az ő lelkükben is megmozdít valamit az imádkozó császár látványa. Bár tudjuk, a látvány… Igen, a látvány némelykor hiteket mozdít meg, és hegyeket mozdít el, ahogy az istenek akarják!
Micsoda gonosz ügyekben, micsoda véres perekben kellett hozzájuk fordulnom, hogyan nem voltak képesek tanácsot adni, hogyan hallgattak töprengve se istennek, se embernek nem tetsző ügyeim fölött, hogyan adtak százértelmű válaszokat, hogyan őrlődtem a választalanság és a száz-válaszúság ravasz csapdái között. Hogy mentem újra és újra panaszra isteneimhez, hogy kérleltem őket újra és újra, és hogyan hallgattak sokszor, és milyen nehezen nyilatkoztatták ki magukat. És az isteni szó fölött végül is olyan sokszor győzött a birodalom napi érdeke, a szétkapkodott haszon és a személyes bosszúállás. És hogy őrölt bennem a lélek, hogy riadt rám torzan az arcom a tükörből, amikor a saját lelkembe néztem. Hány seb, gyakran méltatlan seb égett bennem évtizedeken át, amelyekről azt gondoltam, engedték megtörténni az istenek, pedig csak emberi gonoszság ütötte seb volt. Magam hanyagsága, figyelmetlensége okozta, az istenek pedig intő jelként nem gyógyították bensőmben egyik-másik sebemet, hogy tanuljak belőle. De az ember, a felnőtt ember, a császári ember olyan, hogy csak idő múltával veszi észre, hogy tanulni való dolog a seb a lelkünkben, még ha nagyon nyomorult dolog is. Az istenek bölcs, kemény ujja rakja elménkbe a sebet, lelkünkbe a parazsat, hogy égessen, s nem engedik elaludni, hogy mi se aludjunk el, amikor ébernek kell lennünk.
Előbb az alattvalók szemében, aztán a magam szemében is, egyre inkább a birodalom első embere, első szolgája lettem, már nem kötődtem egy-egy patak vagy város kedélyes, helyi istenéhez, nem a búzakalász úrnőjéhez, vagy a tengerhullám urához, nem válogathattam, nem tarthattam számon száz isten száz nevét és száz alakját. Talán el is feledtem őket, vagy inkább visszaküldtem a víztükörbe, a városi zsivajba, vagy a házi oltárokra, hogy inkább a helyben élők segítségére legyenek. Jupiter, a mindenható atya, élet és törvény ura megfelelt minden helybeli részletre és léleküdítő apróságra, de megfelelt a világ olyan összefüggéseire, amelyekre nem találtam választ útkereszteződések szobrainál, nem a szobasarkok kezét nyújtó kőbálványainál. Érvelni lehetett neki, mert okosabb volt nálam, követelni tőle, mert erősebb volt nálam, szembe fordulni vele, mert hatalmasabb volt nálam. Isten volt, aki trónolt a többi isten fölött, végezte helyettük a munkájukat, a munkájuk százszorosát. Tündérlétüket egyetlen pillanatra nem vontam kétségbe, de világformáló nagyságot egyre inkább csak őtőle várhattam. Igen, a császár találta meg benne az istent, az egy istent, az istenek egyetlenét, a legalkalmasabbat, akivel együtt lehet egy birodalmat kormányozni. A társainak juttatta – nem kevés ez! – a világ gyönyörűségét, magának pedig fenntartotta (megszerezte?) a világ félelmét. A világ igazságát, a világ kormányzását. Mert félelem bizony a világ igazsága, a világ kormányzása, amely nem föltétlenül a földlakók igazsága és törvényei szerint történik. Mert melyik földlakó láthat be minden más földlakó szívébe, amikor még a magáéba se lát be. Jupiter, a törvények atyja belát, csak ő lát be, és ítél látszat fölött és tudatlanság fölött, és emlékezik az elmúlt évszázadokra is, és tud az eljövendő évszázadokról is, és dönt utólag és dönt előre. Ki merne, ki tudna szembeszállni a döntéseivel földlakó. S hogy értenéd, hogy követhetnéd isteni agya járását és keze munkáját, hogy láthatnál előre, s hogy nyilvánulnának meg előtted a volt és leendő szívek és agyak milliárdjai, amelyekből ő, mint nyitott könyvből olvas.
És most, megtapasztalt földlakó császárként is hiszem és vallom az istenek áldott jelenlétét a világban, karnyújtásnyi közelben, földön és virágban, vízözönben és fénysugárban, termek csöndjében és vásárterek zajában. Szólítom és keresem őket, megköszönöm biztató tekintetüket, de magam igaz hittel már inkább csak az egy Jupiterhez fordulok, aki istenebb isten mindegyikük fölött, aki bölcsebb a maga szigorával, mint ők voltak a maguk forráscsevegésével, aki súlyosabb a maga törvénytábláival, mint ők voltak a maguk engedékenységével és duzzogásával. Igen, a hit úgy épült föl bennem, úgy rendeződött át meg át életem során, ahogy a gyerekjáték száz tornyocskája idővel leomlik, s helyén egy élet során fölépül az a kastély, amelynek egyetlen tornya a száz gyerekkori fiatornyot idézi.”
Ami tegnap történt, mára ilyenfajta gondolatokat váltott ki belőlem. Ostoba az ember, gondolataival készségesen átformálja a leggonoszabb tettet is. Legtöbbször persze utólag, hogy igazolja önmaga vereségét.
Fontosabb azonban egy ripők futár feltűnésénél, meg még egy elkószáló papirusztekercsnél is, hogy kibontottam az apró zsákot, amely ott hallgatott a szoba sarkában. A zsákok derék tárgyak, nem tolakodnak szemünk elé fölöslegesen, el sem keverednek más tárgyak tömkelegében, csak hogy eltűnésükkel fontosságukat juttassák az eszünkbe.
Hagyma volt benne, virághagyma, öt. Hispániában úgy hívják ezt a virágot: hibiszkusz. Kitartó virág, nem sieti el az életét, az első évben csak levelet hajt, amit el is vet idővel, őszre kelve elszárad, elpereg a levél, a hagyma, a hibiszkusz szárazon és a pince sötétjében folytatja életét. Ilyenkor talán filozófus, aki nemzedékekre tervez, talán költő, aki képzel és emlékezik. Tény azonban, hogy a tavasz első gondolatára, akár a hó tetején is (a Danubius partján sokáig makacskodik a hó! – mondják), már újra kezdi levélbontó buzgalmát. Aztán szárat növeszt magának, egyet, arra virágot rak, szépet, rózsaszínűt, néha lilát, Hispánia színűt, olyan… emberszínűt. Szeretem ezt a növényt, szép, bár haszontalan. Vagy inkább haszon nélkül való növény. Mint a növények legtöbbje. Meg mint az embereké is.
Az öt hagyma közül az egyiket megrágta valami féreg, legalább neki jó útja volt, jó napja volt a császári gumóktól. Egy másik hagyma olyan kicsire töpörödött össze, hogy apró rögöcskének néztem, amilyennel a minap Dithyramboszt hajigáltam meg. De a többi három egészséges, szép hagyma volt. Kértem Dithyramboszt, szerezzen a kertésztől ásót, de ne mondja meg, hogy nekem kell. Amíg el volt ásóért, kiszemeltem a hagymák helyét a ház közelében. A hagymákét, ki tudja, lesz-e valaha is hibiszkusz belőlük? Mióta a villám elpusztította juharunkat, a ház sarka világos és vidám. Lomb nélkül való, és tudjuk, hogy miként lett olyan üres és átjárható. Jaj, ha az ember képes emlékezni, ha kénytelen fölidézni a voltakat.
Oda, a ház oldalához, úgy kétkönyöknyire egymástól ástam le a három gödröcskét, szél itt nem éri majd őket, cirmos fény igen, két év (annyi legalább!), amíg szárba-virágba szöknek. Két év, Marcus, hol voltál te két év előtt, hol leszel te két év múlva? Aki kertész, a jövőnek ültet. A három kupacot, életem első magam művelte kertjét, körülkapáltam és védő sövénykével láttam el.
Ahogy a nap telt, ahogy kertészkedésem verejtéke fölszáradt homlokomról, idővel kibontakozott előttem Commodus képe. A császáré, aki vadászni indul Pannóniába, vendégeskedni Észak-Itáliába, aki ellátogat a germán-bajuvár erdővidékre, miközben eszébe jut – bosszantó feledékenység! –, hogy ígért néhány nyomorult, föld alatt lakó hagymát egy területen kívül lakó, másik öreg hagymának. Fikuszt kért ugyan, jó lesz a hibiszkusz, százat ígértem, jó lesz az öt is, ha nem Hispániából, akkor a szabin kertekből… Szerezzen már valamelyikőtök, legények, aztán induljunk. Legalább ezzel pótoljuk a látogatást, amiből elég volt egyszer. Te viszed majd el, neked olyan jó parasztos képed van. A folyón van ott egy sziget, ott él az öreg, más dolga nincs, mint várja a zsákot. Átadod, fordulsz, indulsz vissza, sok a dolgod, császári futár vagy. – Meglesz, felség!
Commodus nem az én fiam, bár úgy szerettem és úgy neveltem, mint sajátomat. Én akartam, hogy a fiam legyen, ő – azt hiszem – soha nem akarta igazán. Commodus a hírneves gladiátor fia, tudom a nevét, de nem írom ide, ennek az embernek a neve ne szerepeljen a kéziratomban. Commodus büszke volt császári nevelőjére, és büszke gladiátori nemzőjére. Mindkettőre a legrosszabbkor… A jólétet, amely körülfolyta, az örökösre váró előjogokat természetesnek vette, ami jár neki, a brutalitást és az ököljogot, mint előlegezett babért tekintette. Commodus gyermekkora óta tudta, ki az apja. Nem tőlem, korainak éreztem három-négy éves korában tudatni vele, különösképpen azért, mivel nemzője nem szerepelt az életünkben. Faustina, nekem feleségem, neki szülőanyja, ő közölte vele, amint szót értett a gyermek. Hogy milyen szavakkal, fogalmakkal, nem tudom, túl sokat jártam hadban ahhoz, hogy a császári gyermekszoba titkai föltáruljanak előttem. Commodus ötévesen már tudta, hogy nemzője a birodalom hírhedt öklözője, kardozója, hálóvető gladiátora, akinek kegyetlensége kiskorától büszkeséggel töltötte el a fiút. Nemző apját a szívébe zárta, soha nevét ki nem ejtette, nem is utalt rá, hogy tud a létezéséről. Tudta, rám szüksége van a boldoguláshoz, a császári trónhoz az én szeretetem biztosítja az utat. A másik apa öröksége majd utána következik.
Faustina nem csinált titkot ebből a kapcsolatból, még csak nem is a hátam mögött történt, ami történt. Nem voltam hadjáratban éppen, nem a birodalom bejárásán, ünnepi játékok voltak, ki tudja már, hányadszor abban az évben. Hadvezérként el kellett viselnem a vérontást, a cirkuszban undorodtam a szórakoztató öldökléstől, a porondnak hátat fordítva dolgoztam mindannyiszor a császári páholyban. Faustina nem, ő kinézte magának a vasöklű, bikanyakú gladiátort. Császárné volt, bejárása mindenhová, megszerezhetett bármit, bárkit. Olyan egykedvűséggel tűnt el a gladiátorral néhány napra, ami talán saját magát is zavarba ejtette. Nem tűnt boldognak kapcsolatuk idején, nem tűnt bosszúsnak, amikor a következmények mutatkozni kezdtek. Nem félt, hogy eltaszítom magamtól, jobban ismert annál. Az élete nem forgott veszélyben mellettem, de akkor már egy másik élettel törődött, a gladiátort nem kereste többet. Halála előtt még beoltotta Commodust szavai mérgével, aztán meghalt, fiatalon, egymásnak hagyva bennünket. Nekem időnként feltűnik álmomban Faustina, a szép, a fiatal, Commodusnak – ő mondta – emléke sincs róla, hiányát sem érzi. Hogy távolodunk egymástól! A rejtett örökség elszakít, közös emlékünk kevés. A fiúból haszonélvező lett, idegenből ellenség.
(folytatjuk)
Hozzászólások