Az idő illúziója címmel 2024. január 14-ig tekinthető meg Budapesten a Mai Manó Házban Ruth Orkin kiállítása.
Komoly kihívásokkal kellett szembenéznie annak a nőnek, aki a 20. század első felében filmkészítő szeretett volna lenni az Egyesült Államokban. Miközben a nők részt vettek az álomgyár nyersanyaggal való ellátásában, afelől nem lehetett kétség, hogy a termékek előállítói, vagyis azok, akik a kamera mögött foglaltak helyet, férfiak. Ruth Orkin (Boston, 1921. szeptember 3. – New York, 1985. január 16.) nem választhatta azt a pályát, amely iránt elhivatottságot érzett – legalábbis nem úgy, ahogy elképzelte –, és ez alapvető módon határozhatta meg fotográfiai munkásságát.
Mary Ruby némafilmszínésznő és Samuel Orkin, az Orkin Craft nevű játékhajók készítőjének egyetlen gyermekeként az 1920-as és 1930-as évek hollywoodi aranykorában nőtt fel. Tízéves korában kapta meg első fényképezőgépét, egy 39 centes Univexet. Bár elkezdett fényképezni, Ruth Orkin igazi szenvedélye a mozgókép, a filmkészítés volt.
Egy ideig küldöncként dolgozott a Metro Goldwyn Mayernél, és miközben ide-oda futkosott a részlegek között, mindig talált időt arra, hogy nézelődjön, az így nyert tudást pedig állóképeiben kamatoztatta. Az 1940-es évek elején, miközben riportfotográfiát tanult a Los Angeles-i City College-ban, olyan nagy képes magazinok számára készített fotóriportokat, mint a Life, a Look és a Ladies Home Journal.
A mozi heurisztikus ereje iránti lelkesedése azonban mindvégig ott munkált fotográfiáiban. Annak ellenére, hogy nem álmai hivatásának élt, Orkin igyekezett a film keretein belül dolgozni, olyan, a mozgó- és az állókép között elhelyezkedő nyelvet alakítva ki, amely két párhuzamos temporalitás között biztosít folyamatos párbeszédet.
Orkin képeit elemezve egyértelmű, hogy a mozi szelleme – mely a legkorábbi képektől kezdve változatos formákban jelenik meg életművében – belopódzik a képkocka apró repedéseibe, kettős mélységet hozva létre, amelyben megindul a mozgás: egy szikra, egy nyom, amely „filmes vagy időtartam-hatást” zár körül, egy szimulált időtartamot, mint amilyen a mozi egyik láthatatlan trükkje, mert hát végső soron mi a film, ha nem a mozdulatlanságból létrehozott mozgás művészete?
Orkin sorozatokkal, a mozgás felbontásával, megkettőzéssel, egyidejűséggel és szimultaneitással igyekezett a fotografikus kép időbeli tulajdonságait kombinálni a film szimulálása érdekében. Orkin vizuális nyelve a fotografikus kép és a film, a mozdulatlanság és a mozgás találkozásánál helyezkedik el. Fotóművészete egy olyan olvasztótégely, tér, amely visszaállítja az időt és a mozgást, és addig feszegeti a fényképészet nyelvének határait, amíg az be nem hódol az illúziónak és a mágiának.
(Anne Morin)
Alább válogatás tekinthető meg a kiállításon bemutatott alkotásokból. A szöveg és a képek forrása: Mai Manó Ház.
Amerikai lány Firenzében (1951)
Jinx és Justin az MG-ben, Firenze (1951)
Geraldine Dent, Nők a zöldségesnél, New York (1949)
A Hudson folyóba ugró fiú, Gansevoort-móló, New York (1948)
Albert Einstein egy princetoni ebéden (1952)
Kártyázók, New York (1952)
Hozzászólások