Hol is vagytok ti lélekszépítő idők,
kórus-magasból hangzó, magasztos dalok?
Lábam annyi sok gyermekcipőt is kinőtt,
szépülő emlékekkel ballagok gyalog.
Még eszembe jut a belebújós ruha,
apró ministránsként végzett liturgia,
hogy Jézus teste ostyaként milyen puha,
és aki gyónt nem volt szabad hazudnia.
Hol is vagytok egykor friss fenyőillatok,
amikor érte még tilosba ment apánk?
Hó szakadt, felhők takartak sok csillagot,
de mindig szép volt a Jézuska hozta fánk.
Titkon fel is díszítették az angyalok,
de finom is volt a régi szaloncukor!
Ajándékok fénylettek apró asztalon,
háttérnek a szépre kopott szoba s bútor.
Hol is vagy, te kedves mennyből szálló dallam,
merre kószálhatnak a békés pásztorok,
kire figyeljek, hogy a bölcseket halljam?
Együtt dalolni ma már nincsen száz torok,
és hiányzik az igazi jászol meleg.
Csak szívemben van velem apám és anyám,
gyermek-emlékként Názáret és Betlehem.
Talán a csillagos karácsony-éjszakán
jászol-nyugalmamat velük még meglelem.
Hol is vagy már, te kedves hófödte házunk,
a cseresznye-pirosan izzó vaskályha,
mi lángos meleget duruzsolt, ha fáztunk,
parazsak nyomát a fapadlóba vájva?
Eltűnt az éjféli misék hangulata,
de Györök plébánosnak áldom a kezét,
mikor ujját fegyelmezni felmutatta,
ha nem őriztem hűen áldott éj becsét!
Hol is vagy mára, te szent, titokzatos éj,
az hópehely ostya, olvadó, csepp-fehér?
Apámmal súgtad: – Fiam, te soha se félj!
Csupán hit kell, remény és kis búzakenyér.
Gyermekkoromban oly gyönyörű is voltál,
Te szent áhítatú, magasztos éjszaka:
anyánk boldog szeme volt igazi oltár,
s talán hallhattam, suttogott az ég szava!
Hozzászólások