Egy éjjelen, amikor a szívem már napok óta szúrt, szorított, a vérnyomásom pedig soha nem tapasztalt magasságokban járt, nyugtalanul aludtam. Sokáig ébren vergődtem, forgolódtam, nem titkolom, halálfélelmem volt, míg a szívem össze-vissza verdesett mellkasomban. Nem segítettek a gyógyszerek sem.
Aztán mégiscsak elaludtam és nagyon hosszú álmot láttam. Közben felébredtem és kimentem a WC-re, még sötét volt, az ablakon át láttam a néptelen utcát és a lámpák fénykörét, ahogy megtörték az éjszaka sötétjét. Éjjel két óra lehetett.
Visszatérve az ágyamba, azonnal visszaaludtam és az álmom folytatódott tovább.
Mindig szerettem volna egy kislányt, hogy a fiam ne testvér nélkül nőjön fel, de az élet, vagy a Sors megtagadta tőlem. Angyallá lett gyermekeim egyike biztosan kislány lett volna, éreztem mindig a lelkem mélyén.
Azon az éjjelen, amiről most mesélek, az álom megadta nekem azt, amit az élet megtagadott.
Végtelen hosszú sorban álltam, türelmesen, senki sem zúgolódott. Aki a sor elejére ért, annak a kezébe nyomtak egy bebugyolált kisbabát. Semmi mást, a babáknak nem volt neve, múltja, az életet az jelentette számukra, hogy valaki ajándékba kapta őket. Talált, elhagyott, háborúkból kimentett kisbabák voltak mind.
Amikor megkaptam az enyémet, boldogan magamhoz öleltem és tovább mentem vele. Előttem és mögöttem hosszan kígyózott a sor.
Felszálltam egy villamosra, ahol már mások is ültek névtelen kisbabákkal.
Haza igyekeztem.
A körülöttem ülők megosztották egymással kétségeiket, de tanácsokat is adtak kéretlenül, nekem is. A tanácsok többsége persze minden volt, csak nem okos, ilyeneket mondtak: vidd el orvoshoz, ki tudja, milyen betegsége van, kik lehettek a szülei? Lehetett zsidó, cigány, vagy akár arab! Mi lesz belőle, ördög, vagy angyal?
De engem semmi nem érdekelt, csak mosolyogtam, fiatal és erős voltam abban az álomban, semmitől se féltem. Végre volt egy kislányom!
Amikor megszólaltam, minden arc felém fordult: – A saját gyerek is lehet ördög, vagy angyal, ki tudja, mit hordozunk magunkban? Milyen betegségeket, traumákat a génjeinkben?
Mi a neve? – kérdezte valaki.
Tabula Rasa – feleltem.
Megérkeztem, leszálltam a villamosról. A lakás picike volt, szinte nem is láttam bútort benne. A baba kinyitotta a szemét és felsírt, én ringattam és vártam valamire.
Csakhamar kinyílt az ajtó, és beléptek rajta az emberek, akik valaha szerettek engem, élők és holtak, és mindenki hozott a kezében valamit. Kiságyat, cumisüveget anyatejjel, pelenkát és kicsike takarót, mindent, ami kell. Lassan megtelt a lakás szeretettel.
Neveket is hoztak.
Akkor kibontottam a babát a takaróból, amibe belebugyolálva a kezembe adták, és sírni kezdtem. Kislány volt, gyönyörű, pont, amilyenre valaha vágytam.
Tisztába tettem, megetettem a babát, lefektettem a kiságyba és tudtam, rendben lesz minden.
Éhes cicám dörgölőzött hozzám kora reggel, amikor felébredtem. Derű volt bennem, béke és nyugalom, ami a valóságban csak nagyon ritkán adatik meg.
Kispárnámon ott maradtak éjszakai könnyeim nyomai, amelyeket az álomban sírtam.
2023 11 27
Hozzászólások