Fehér a táj, ág sem rezdül,
egyre hullnak a hópihék.
Bokorra és fára csend ül,
jéghártya csillan tó vizén.
Tova tűnt nyár, odalett ősz
fatörzsre mézgásult emlék.
Rovarnosztalgiát mellőz,
időcsapdában csak kellék.
A kóró még tartja magát,
szárában szikkadt a remény,
a faggyal még nyerhet csatát,
nem tud meghajolni szegény.
Havazik. Az ég földig ér.
Sok apró angyalszárny pörög,
égi hozsanna földicsér:
csipke-fátylán leng az örök.
Hozzászólások