A négyéves forma gyermek, térdét összeszorítva a bejárati ajtó mellett ült. Sötétkék melegítőt, fűzős, magasszárú cipőt, a fején, hátul szorosra kötött, fehér kiskendőt viselt A félelem magasabb, nagyobb mindennél, és ő félt. Félt az addig átélt életétől, a bizonytalanságtól, de gyermek lelkét hosszú idő óta először belső csend vette körül. Nem értette, mi történik vele, csak azt, hogy most nem bántja senki és semmi. Fáradt volt, éhes, és aludni szeretett volna. A tágas, barátságosan berendezett konyhában jó meleg volt. A karácsony előtti készülődés narancsos, szegfűszeges illata simogatott mindent. A két kis öreg, és a kísérője róla beszélgettek. Megérezte az őt fürkésző pillantásokból. Aztán fölállították az addig biztos pontot jelentő székről, amibe eddig kapaszkodott, és levetkőztették. Minden porcikája remegett, miközben az alig gyógyult hegeket nézték a testén. Amikor lekerült fejéről a fehér kendőcske is, felzokogott. Elvettek, levettek róla mindent, ami biztonságban takarta, védte sebeit, fájdalmait. Kiszolgáltatott lett, és egyre jobban sírt benne a vágy, hogy valami meleg ölelje végre át, és takarja el őt mindenki elől. Felöltöztették. A még mindig hüppögő, szőke apróság, zaklatott érzéseivel végre visszahúzódhatott sérült lelke némaságába. Aztán a kísérője elment, és ő ott maradt, ezen az idegen helyen, újabb ismeretlen emberekkel…
Kései gyermek volt. Apja korán meghalt, és beteges nagymamája volt vele napközben, amíg testvérei iskolában okosodtak. Egyik reggel arra ébredt, hogy a mama nincs a szobában. Mindenki elment, ketten voltak otthon. Lemászott a hideg kőre, ágaskodva elérte a kilincset, és óvatos halkan a folyosóra lépett. A mamát látta, ahogy néhány centire a földtől lóg a fogasokon, nyaka körül kötél. Az ösztön mezítlábasan szaladt a kisszékért, és a mama remegő lába alá igyekezett tolni, bár már nem hallotta a nyüszögő hangokat. Halkan nevén szólította, de nem kapott választ. Darabig némán nézte, aztán elkezdett félni. Hirtelen jött hideg vette körül. Visszaszaladt az ágyába, és bebújt a teste melegét őrző takaró alá. Nem tudta, hogy mennyi idő telt el, csak azt, hogy rettenetesen éhes. A két, szépen faragott ágy fejtől-lábtól egymás mögött állt a fal mellett. A két ablak között komód volt, s annak tetején sorakoztak a befőttek. Csodaszép, varázsos színűek, piros, bordó, sárga – cseresznye, meggy, körte, barack, amit a nagyanyja tett el, és amit naponta megcsodált. Az éhes gyomor fölmászott a középen lévő körasztal székeinek egyikére, s arról elérte a cseresznyebefőttet. Tudta, hogy ilyet nem volna szabad tennie, hisz azt csak a mama bonthatja fel, ezért a kényszer szülte bűntudat elbújtatta az ágy mögé. Didergő sietősen, összemaszatolva mindenét, végre csillapította az éhségét. Ahogy múlt az idő, a félelem egyre erősödött benne. Már nem mert kikukucskálni az ajtórésen, megnézni, hogy a mamának sikerült-e lejönni a fogasról, mert, hogy ő igenis segített neki. Végül gondolataiba belefáradva elaludt. Kiabálás és dörömbölés ébresztette. Megmoccanni sem mert a takaró alatt, rettegett minden zsigerében. Csak amikor a nővére hangját fölismerte, akkor szaladt, szinte menekült az ablakhoz. Kérték, magyarázták neki, hogy szóljon a mamának, nyissa ki a bejárati ajtót, de ő kétségbeesetten ingatta a fejét. Végül az ablak rácsai között sikerült kihozni az apróságot. Nővére karjában reszketett még, de már biztonságban érezte magát. Próbálta elmondani, hogy a mama bent van ugyan, de nem beszél, és ő fél tőle. Nem volt más lehetőség, feltörték az ajtót, és akkor szembesültek a tragédiával. A mama elment a fia után.
Nem sokkal a haláleset után, tűzvész vitte el a fél házat. Az egész falu rettegett, mert a szél, a termelőszövetkezet pár háznyira lévő üzemanyagraktára felé vitte a szalmatetős lángokat. A pici, szőke lány volt már csak bent. Égett minden. Az ajtó mögé húzódott a körülötte fölcsapó lángok elől s elhaló sírására nővére vetette magát a lángok közé. Az utolsó pillanatban sikerült kimentenie. Aztán ledőltek a falak. Egy megkormosodott kis szék volt a félig leomlott folyosó végén, amiről egy apró fiúcska elérte a csábító lángokat rejtő gyufásdobozt. A kórházban töltött hosszú hetek a lánykát hozzá szoktatták az idegen emberek társaságához. A kórteremben, a mellette lévő ágyon egy idős férfi feküdt, aki gyakran mesélt neki, elűzve kicsit a magányt és a fájdalmakat. Meleg, dörmögő hangja volt. Ha becsukta a szemét, kesze-kusza emlékei között földerengett az apja arca, hangja és kedves hintaszéke. Ahogy ölbe veszi, és beszél hozzá valamiről, amit nem ért, csak azt, hogy jó az erős karok biztonságában. Öreg betegtársa gyakran megmosolyogtatta azzal, hogy mindketten olyanok, mint a fehérpólyás bábuk. Szinte egész testük be volt kötözve. Aztán úgy telt el pár nap, hogy a mesélő nem kelt föl. Az utolsó napon már nem is válaszolt a kislány kérdéseire. Aztán a gyermek egyik reggel arra ébredt, hogy üres a mellette lévő ágy. Botladozó kérdésére a nővér, csak annyit mondott, hogy haza ment. Majd a tágra nyílt, csodálkozó gyermekszemek láttán hozzá tette, hogy elment egy nagyon hosszú útra. A kis szőke szomorú lett. Bántotta, hogy el sem köszönt tőle. Kérdések zaklatták három tavaszt megért, szenvedések gyötörte lelkét:
– Miért ilyenek a felnőttek? Miért hagyja őt mindenki magára? Miért mennek csak úgy el, és soha többé nem láthatja őket? Ahogy az apa is elment, a mama is, és róluk is azt mondták a felnőttek, hogy nagyon messzire indultak, ahonnan már nem lehetséges visszajönni. Még őhozzá sem, pedig őt szerették a legjobban.
Amikor kiengedték a kórházból, a falusi tanító néni jött érte, nem az édesanyja. Nem értette azt sem, hogy miért hozzá megy haza, miért ő eteti, fekteti, altatja, miért nem láthatja a testvéreit. Arra jutott a gondolataiban, hogy a nyugalmat, a sok finomságot és a tanító néni simogatásait talán mindezek helyett cserébe kapta. Mert, hogy az anya is elment. Egyedül az ágya fölött lógó, óriási csillár aggasztotta még. Attól félt, egyszer rá fog zuhanni. De ahogy teltek a hetek, hónapok, és a csillár a helyén maradt, megnyugodott. A tanító néni odaadó és gondoskodó szeretettel hordta a nagyvárosba. Sűrűn kellett kötözésre vinni. Hazafelé, a buszon, ami a gyermek számára csoda nagy élmény volt az ablak mellett ült, és egy szép szelet rántott húst majszolt. Jutalom volt ez, mert ismét katonásan kibírt egy fájdalmas kezelést. Aztán újra ismeretlen emberek jöttek, és elvitték a tanító nénit is. Idős kora, betegségei miatt a gyermekei vették magukhoz, és elköltöztették a nagyvárosba. Ő nem mehetett vele.
– De legalább elköszönt, és sírt is értem – próbált belenyugodni az újabb veszteségbe.
Néhány napra a nővére vette magához, de már az első éjszaka hangos veszekedésre ébredt.
– Minek hoztad ide ezt a csenevész, beteg gyereket? – hangoztak a dühös szavak. – Nem elég a magunkéval bajlódni? Remélem, nem akarod itt tartani! – kiabálta magából kikelve a férj, majd hórihorgas alakja, a bejárati ajtót becsapva elviharzott a sötétben.
A gyermek minden szótól összerezzent. Megértette, hogy miatta ez az éjszakai fölfordulás. A nővére egy ideig vigasztalta, de a kishúgánál alig fiatalabb ikrei is fölébredtek, és hozzájuk sietett megnyugtatni őket. A kislány egyedül maradt a sötétben zaklatott érzéseivel. Lassan álomba zokogta magát. Néhány nap múlva autó állt meg a nővére háza előtt, s két ismeretlen szállt ki a kocsiból. Össze volt készítve egy kis ruhás csomag, és a lányka tudta, hogy az övé. Azt is, hogy ilyenkor mennie kell valahová. Nővére, húga kezébe adta apjuk faragta bábuját, nem szólt semmit, csak szorosan ölelte, és sírt. Kijöttek az ikrek is a kapuhoz, s csodálkozva anyjuk könnyein, integettek a távolodó autó után. Legközelebb egy gyermekotthon előtt álltak meg.
Testvérbátyja, aki akkor kilencéves volt, már az intézményben lakott egy ideje. Nem tudott igazán elbúcsúzni a húgától. Mielőtt elvitték, csak azt engedték meg neki, hogy az ajtóból integessen. Mindketten sírtak. A kislány a kiságy rácsaiba kapaszkodott. Az átélt traumák okozta félelmek miatt gyakran bepisilt, amiért rendre megszidták. Most is bepelenkázva toporgott, indult volna és kezét nyújtotta a szeretett és ismert arc, kéz, testvérbátyja felé. Ennyit kaptak, és ő volt az utolsó, akihez ragaszkodó emlékek kötötték, akihez tartozni szeretett volna, hogy megvédje őt minden rossztól. Kisebbik nővéréről már emlékei sem voltak, olyan rég egy nagyvárosi iskolában tanult.
… és amikor hármasban maradtak a meleg konyhában, a mama kézenfogta a kislányt, és felültette az ablak alatti heverőre. Megigazította fején a fehér kendőt, megfogta sovány, remegő vállát, és a szemébe nézett. Ebben az érintésben és ebben a pillantásban nem volt gyengédség. Inkább egy fajta határozottság. Olyan embernek az érintése, aki maga is nagyon sok megpróbáltatást túlélt, és tudta, hogy ha valamit elvállal, azt ereje, és képességei szerint kötelessége elvégezni.
– Szereted-e a paprikás krumplit? – hangzott a hétköznapi és határozott kérdés.
Nagy úr az éhség, s a túlélés egyik lehetősége, ha nem üres a gyomor. A táplálás a ragaszkodás kiépülésének egyik igen fontos eleme. Ahogy az állat is, az ösztön elkezdi gazdájának tekinteni azt, akitől a mindennapi betevőt kapja. Aztán a biztonságos fekhelyet, a rendszerességet és a nyugalmat. Azaz a gondoskodást. Talán ez a szeretet egy csendesebb formája, szavak és ölelések nélkül. Vannak, akik így tudnak szeretni.
A hosszú úttól, fájdalmaktól megfáradt kis test, és a minden szerettétől megfosztott lélek sírását is felülírta ez az egyszerű kérdés. A fájdalom és a bizonytalan öröm, a kislány kikerekedett szeméből egyszerre sugárzott, amikor halkan igennel válaszolt.
Az öregek a konyha közepén álló asztalnál ettek. Neki, a meleg kályhához közel került egy nagyobb szék, azon terítettek. Kistányér, kiskanál, kispohár. Még azon háborús árvák után maradt edénykék, akik a végleges elhelyezésükig e házban találtak menedéket. A lányka továbbra is a sámlin ült, amit pár órája már a magáénak érzett, s amiről kényelmes magasságban fölérte az elé tett ételt. Szaftos, finom illatú és jó ízű volt. Az idős házaspár, a helyi péknél süttette a kenyeret, és aznapra időzítették a frisset. Örömet akartak szerezni a kis jövevénynek. A konyhában ágyaztak neki, s a vacsora után, a magával hozott csomagból előkerült egy kopottas, de szépre vasalt pizsama. Mama arcán, amíg átöltöztette, végig gördült egy kövér könnycsepp. A kislány óvatos mozdulattal letörölte, ahogy a régi mamát is vigasztalni szokta. Végre bebújhatott a meleg ágyba. Csend volt. Olyan adventi békesség. A kályhában duruzsolt a tűz, néha nagyobb hangra kapott, ha a szél a kémény körül járkált. Az előszobafogason, két nagykabát között békés biztonságban lógott egy harmadik, piros kötött sállal a nyakánál, és a bojtos sapka ráakasztva. Mama és papa még üldögéltek az asztalnál. Olvastak. Sok, sok kérdéssel a gondolataikban néha mindketten a kócos, szőke hajú gyermek felé pillantottak. Mama a napilap mögül, a papa egy regény lapjai fölött. A kicsi lány elaludt. Megsimogatták az arcát, jó éjszakát suttogtak neki, és lekapcsolták a konyhai lámpát.
Odakint, sűrű pelyhekben esni kezdett a hó, és hamarosan vastag, fehér hópaplan borította az udvart. Ott, a hegyekben mindig nagy hidegek, igazi havas telek voltak. De a szív melege átsütött a gyermeki álmokon. Egy másik mama arca mosolygott rá, egy másik téli estén, ahogy kikotorja a hajában sült krumplikat a renből. Ez, egyfajta rituálé volt a családban. Ezzel köszöntötték az első igazi, téli napokat. Az asztal körül ül mindenki, a teavíz gőzölög a kályhán, kinek-kinek a tányérjára kerül a finom csemege, mama kapkodja a kezét, mert nagyon forró, anya igyekszik meghámozni, villával széttördelni, aztán kevés zsírral meglocsolni, s a legvégén megszórja a két ujja között szétmorzsolt pirospaprikával. Álmai paprikáskrumplija. Apa ölbe veszi, elmondanak egy csöndes imát, és nekilátnak a vacsorának. Mikor mindenki befejezi az evést, s az idősebb testvérek szélednének szerte az asztaltól, apa mosolygós morgón még utánuk szól:
– Gyerekek, és mi lesz az asztalon maradt csontokkal?
S ők nevetve, egymással versengve összegyűjtik a krumplihéjakat.
Hozzászólások