Marcus Aurelius utolsó könyve
– Nekem most dolgom van, felség!
– Tedd a dolgodat, Dithyrambosz! A dolgok arra valók, hogy megtegyük őket. Egyébként, legföljebb: uram!
– De nekem elmenni való dolgom van, uram!
– Akkor eredj dolgodra, Dithyrambosz!
– De hosszú útra erednék, ha elengedsz, uram!
– Úgy se fogom megkérdezni, hová van utad, Dithyrambosz. Mivel szabad római polgár vagy!
A szabad római polgár a tanyaház felé mutogatott, kora reggel volt, Dithyrambosz nyilván az éjszaka kerekítette ki magában a „dolog” tervét. – Ló kell hozzá, uram!
– Tudod, hol az istálló, Dithyrambosz! – amíg az írnokom volt, el-elbitangolt alkalmanként, mióta önkéntes száműzött lett az oldalamon, soha el nem mozdult a közelemből. Most hagytam, hát, hadd kínlódja ki magából a közlendőjét ő maga.
De a ló dolga nem ment simán. A kertész ezúttal is lapátot fogott Dithyramboszra, miként szokása volt. A távolból figyeltem őket, a kertész mellé azonnal fölsorakozott a révész és a kecsketartó asszony is. Dithyrambosz nyilván előadta szándékát, hogy elvinné a lovat, aztán megismételte kérését, mert erősen rázták a fejüket mind a hárman, a kezüket pedig elutasítóan fonták karba, az asszony is. Dithyrambosz bizonyosan ismét hozzáütötte a kardját – magával vitte, tudta, miért! – a kőasztalhoz, mire a révész morogva elvonszolódott a part felé. Most Dithyrambosz fonta karba a kezét, lábát kissé szétvetette, és szemét a távozó révészen tartotta. A másik kettőn keresztülnézett, mire eloldalogtak.
A révész önelégült vigyorral tért vissza, közölte az őrparancsnok túlparti válaszát, ezúttal ő fonta karba öklös két kezét, Dithyrambosz pedig visszaindult hozzám.
– Nem adják a lovat, uram. Csak Albiolát. Azt üzente – baljával a túlpart felé mutatott, de mintha a parancsnok piperkőc képébe bökte volna az ujját –, ha ketten megyünk, két ló jár, de ha csak egyikünk, Albiola az első ló.
Albiola az én császári lovam volt, Dithyrambosz pedig a császár írnoka, a lovam nyolc éve ló, az írnokom harminc éve írnok. Soha még nem ült Albiolán.
– Hát vidd Albiolát! – talán megkönnyebbülés, talán megtiszteltetés is volt Dithyrambosz arcán, de legfőképpen zavar, amiért ekkora hűhó keletkezett az ő titkolni kívánt utazása körül. A tanyaház népe szorosan egymás mellett állt és az én arcomat figyelte, amint rámosolyogtam az írnokra és bólintottam, a tanyaháziak elfordultak és a dolgok után indultak.
Dithyrambosz kantáron vezette a lovat, amelyet nyolc éven át ápolt, én – hogy meg ne tévesszem Albiolát – nem mutattam jelét, hogy a hátára ülnék. Azért nevén neveztem, és az orrát megérintettem. Dithyrambosz nyeregbe szállt.
– Estére megjövök…, felség! – a tiltott szó elhangzott, Dithyrambosz elléptetett a kisebbik folyóág felé, a túlpartról visszanézett rám és intett a kezével. Albiola megrázta a fejét. Néztem távolodó alakjukat, mióta a szigeten éltünk, nem jártunk sehova egymás nélkül. Dithyrambosz, az írnokom, és Albiola, a lovam. Életem két társa, múltam két tanúja. Ott távolodtak.
A nyomorúságos cirkusz, amit a tanyások mindannyiszor csináltak, ha lovat kértünk, ha bárkára szálltunk, nyilván az őrparancsnok sugallatára történt – számukra a legfőbb szórakozás volt, földi fontosságuk silány mutatója. Engem mindannyiszor elkedvetlenített, nem, amikor történt a dolog, később, amikorra a bosszúság a torkomig ért.
Most mind engem figyeltek, rejtekből a tanyások, a háttérből – nyilván – az őrparancsnok. A legbölcsebb dolog volt tehát – bár mindig ez a legbölcsebb dolog, hogy bosszúságom elűzzem, bensőmben pedig rendet rakjak –, hogy a nehéz tábori bőrszéket a kőasztalhoz húztam, és íráshoz láttam. Sok köszönet nem volt benne, csak olyan gondolat született, mint a füst. Ahogy a füst emlékezik a tűzre.
„Magam se tudom, már régen nem tudom, minek is írom, amit írok. Volt-e olyan mondanivalóm, amit más el nem mondhatott helyettem? Volt-e olyan olvasója kéziratomnak, akár ha egyetlen ember is, aki igényelte, aki várta, és főképp, aki valóban kezébe vette fölkunkorult papirusztekercseimet? Amikor a császári név még megtehette volna, hogy közkinccsé teszi a leírtakat, amikor másolók kezére adhattam volna soraimat, amikor bölcselőkkel vitathattam volna meg töprengésem mondatait, – nem tettem. Valamiképpen szánalmasnak és gyerekes fontoskodásnak éreztem a magam szerény bölcsességét odakényszeríteni valódi bölcsek valódi bölcsessége mellé. Senki nem lett volna, aki valódi értékeléssel fogadja, aki valódi kritikát mond fölötte. Tudták, hogy az én szellemi kölyköm a szerény tekercs, szófordulatairól rám ismertek volna.
Most már ilyen veszély nincs, olvasó nincs, bíráló nincs, tegyük el az utókornak, tegyük el az egereknek. Ez a piperkőc őrparancsnok úgy is tűzre hajítja meghaltam után az első mozdulatával. Dithyrambosz csak a hadjárati jelentések elkészítésében jeleskedett, ami szöveg a föld fölött lebeg, az nem az ő világa. Talán ha erre téved valamikor egy filozófus, olyan ember, aki a fejét képes kiemelni a mindennapok forgatagából, színes zsivajából, aki két gondolatot (akár csak kettőt!) képes koponyájában összekapcsolni, és gyors csavarással lángra lobbantani, annak odaadnám a kéziratot. – Itt találtam a szigeten, a bozótosban, a Danubius hömpölygette magával (ez szamárság, persze!), vedd, vidd magaddal, barátom! Nézd meg, mit rejt a tekercs, lökd el, ha nem érdekel mást, tedd közkinccsé, ha tartogat valamit is! – ezt mondanám neki. Hogyan tudnám megállni mosolygás nélkül? Egy császár tudjon megállni mindent mosolygás nélkül, és egy császár tudjon bármin mosolyogni. De egy író! Egy kézirat megszenvedője – az nem tud. Akár a szarvas, a hűvös erdők királyi vadja, olyan a kézirat megírója, mázsás fejdíszét hordozza magán, amelytől fél mindenki, amíg meg nem tapasztalja, milyen nehézkessé teszi gazdáját, éppen a hatalmas agancs. Ha pedig szembe szegzi támadóival egyetlen fegyverét, akkor gonosz fenevadnak minősül, amelyet már ideje lesz kigerelyezni, mert feldúlja a földlakók vetését, és megháborítja az erdők nyugalmát. A gím aztán mi mást tehet: panaszát belebőgi az őszi ködbe, és a rengeteg legmélyére csörtet”.
Szóval ez lett az írásból: dohogás, betűsorokba rendezve!
De hová mehetett ez az izgága Dithyrambosz? Mi az vajon, amit titkol előlem, miközben az én segítségemet kéri a végrehajtáshoz, amihez naphosszat el kell kóborolnia, császári paripa nyergében. És most, és mindenáron. Kitenni magát undok révészek és megvetett parancsnokok piszkálódásának, és még csak nem is az én tógám mögé húzódva. Hajjaj, nehéz a titkukat félig elrejtő, félig kitáró máltaiakkal!
Összébb húztam a ruhát magamon, kezemet fázósan a tógám ujjába dugtam, úgy sincs szükség ezekre a kezekre, ennél az asztalnál. Vastag rétegben feküdt a földön a levél, hang nélkül hullott már napok óta, oda se figyel az ember és ősz lett, tél lett, jön-e tavasz, új?
Mozgolódtak a tanyaháziak, összesúgtak és felém lestek. Idegen volt közöttük, hórihorgas vándorlegénynek néztem, mintha felém tuszkolták volna. A hórihorgas jött, ládácska volt a hátán, mint a kereskedőknek. Egyedül jött, ha bizalmam nem is támadt iránta, az érdeklődésemet fölkeltette. Megállt három lépésre, meghajolt és köszönt. Lerakta ládáját, kiszedte portékáját, mozdulatai közben az arcomba mosolygott, hogy rokonszenvet keltsen maga iránt.
– Mit kínálsz nekem? – szólítottam meg.
A hórihorgas cserép holmikkal házalt, apró szobrocskákkal, amforát, vázát kínált, csinos mécseseket, amelyből nem ömlik ki az olaj. Nem szólt, csak kezével mutatta a választékot.
– Melyik nép fia vagy? – kérdeztem, bár, persze római volt.
– Kelta vagyok, uram.
– Akkor jókora földet bejártál a cserepeiddel.
– Be, uram. Kelta hazámból ugyan tíz éve eljöttem már, csak az ujjaimban érzem a hazám földjét. – Egymáshoz dörzsölte ujjait, amelyekkel – nyilván – formázta az agyagot, forgatta a korongot. Nem volt szükségem mécsesre, de még kancsóra sem. Vásári csecsebecsét soha nem vettem.
– Itt a Szaturnália ünnep, uram. Szeretteidnek, barátaidnak… – nem fejezte be a mondatot, megint csak a figuráira mutatott, az arcomat szemlélte. Mintha látott volna már valahol. Aztán leguggolt, egyenként magához emelte cserepeit, megforgatta, mintha először látná őket.
– Merre van a műhelyed? – kérdeztem, miközben fogalmam se volt, merre járhat egy vándorló kelta cserépárus tíz év alatt.
– A Pelso tó mellett élek most, uram.
A név hallatára Commodus jutott eszembe, aki már napok óta maga mögött hagyta a Pelsot és hegyeit, aki nem építi föl a birodalom új fővárosát. Aztán másik név, másik szó hasított az agyamba – dehogy is: a szívembe! Szaturnália! A Szaturnália ünnep, az ünnepek ünnepe! Hát ezért vonult el Dithyrambosz, ezért kellett neki magának útra kelnie, hogy… Szaturnália ünnep, nem ünnep az ünnep ajándék nélkül.
Istenek! Ránéztem a cserépárusra, rá is mosolyogtam talán, miközben Dithyrambosz járt az eszemben. Ajándékot ment venni nekem, valahová, lóháton. Talán bizony Aquincumba, közelebb úgy se talál várost, árust, portékát.
Húsz éve nem vettem ajándékot senkinek, a császárt pedig ki ajándékozná meg? Tartományt hódítottam, békét szereztem, de az nem ajándék. Kimaradt az életemből, én is kimaradtam sokak életéből. Most már… most már vehetek és kaphatok ajándékot, szépet is, vásárit is. Fókasapkát, írótollat, amforát – delfinmintával…
– Olyat mutass, ami… – hogy magyarázzam el ennek a derék hórihorgas keltának, hogy ki Dithyrambosz? Hogy milyen ember? Hogy olyan, aki belovagol Aquincumba, ahol akkor járt egyszer életében, a tavernában, a fürdőházban és nem a palotában. Aki szobrot farag kőből, ha elpattan – fából, farag, míg tűz emészti művét.
A kelta széttárta kezét, eddig maga gyönyörködött műveiben, most már igazán nekem mutogatta törékeny cserepeit. Volt ott egy ágrólszakadt agyagfigura, bizonyosan maga csipkedte ki a kelta, a saját világjárt ujjaival. Szatírt mintázott ugyan, de bánatosat, egy fatörzsön ült, de kezével is a törzsre támaszkodott, a lábát, az egyiket, maga alá húzta. És elnézett valahová messze, vagy talán nagyon is közelre, saját magába. Fura figura volt, tüskés hajú, gubancos szakállú, nyoma se volt benne vadságnak, legföljebb emléke. Na, még az kell, Marcus, hogy kelta cserépfigurák lelkébe akarj belelátni!
– Azt!
– Vedd el, uram! – elvettem, apró patái voltak a szatírnak. Könnyű volt a cserép, bizonyosan sok ilyet formázott már a hórihorgas. Átnyújtottam neki a pénzt, még az én arcképem volt rajta, a birodalomban nem vernek minden évben pénzt. A kelta megnézte, meglatolta a tenyerén, a tógája zsebébe süllyesztette. Mosolygott, rendben volt a dolog, ládába rakta figuráit és elvonult. A szatír beköltözött Dithyrambosz szobájába.
Valami kellemes örömmel ültem vissza a kerti asztal mellé, kezemnek jó melege volt a tóga ujjában. Időnként hallottam, amint földet érnek a levelek, nem figyeltem korábban erre a neszre. Lehullanak, s ha lehullanak, apró zizegés kíséri a hullást. Vissza nem röpülnek, föl a fára. A szél föl-fölröppenti őket, olyankor is zizzennek a levelek, de ez már csak illúzió. Már csak zizegő játékszerei ők az életnek.
A Danubiuson a délutáni őrjárat vonult el, tompán ért el hozzám a dob szava, a bárkavonók bizonyára a szokott ütemben, a szokott egykedvűséggel húzták a lapátjaikat. Szürke barázdát hasított a bárka a téli folyón.
Nem látom többé Commodust, nem látom többé a fiamat. Nem látom többet az utódomat, aki mindent el fog törölni abból, amit én életemben egybekötni igyekeztem. Rómát se fogom látni, se Hispániát. Szülőföldem Hispániát itt hordozom magamban, Rómáról lemondtam. Ami Rómában vonzott, az maga a birodalom. A volt birodalom. Azt föllelem magam körül mindenhol, még itt a határon is.
Commodus neheztelt, amiért ide jöttem, aztán neheztelt, amit itt látott maga körül. Aztán ígérte, hogy jön és nem jött, mint egy nyűgössé vált rokont, úgy rázott le magáról. Küldött maga helyett egy zsák hagymát a piacról, a legényével. Többet nem jön Commodus. Legföljebb megölet, ha legközelebb eszébe jutok. Mert jó ügyben aligha fogok az eszébe jutni. Miért, Commodus? Miért, Marcus? Miért fordulnak el egymástól az utak, és miért tapossák felül egymást?
Estére hideg lett, a csillagok sziporkáztak az égen, a Szaturnália havat hoz. Hol van már Dithyrambosz? Ha kilép, ha Albiola hordozza a hátán, meg kellett volna már járnia az utat!
Csend a szigeten, csend a folyóparton, füst kanyarog fölfelé keserűen, belevész a sötétbe, mögötte megreszketnek a csillagok. Fát hasogat valaki a tanyaház mögött, meggondoltan zuhan le időnként a balta a törzsre, reped és lehullik a fa a tönkről, micsoda éji zene. Aztán ezt is beissza a sötét.
Fülem megélesedik a csöndben, válogatom széjjel az est neszeit. Commodus meg fog öletni. Nem tehet mást olyannal, aki volt császár, már nem császár, de még mindig él. Ez a világ rendje, az ő világáé. Én vajon megölettem volna Piust, ha átadja nekem a hatalmat? Commodus a jövő. A jelen! Levél se rezdül, szél se indul, ló se dobog, talán ha a hasábfa pattog a tanyaházban. A túlsó part felé figyelek. A köves úton a lódobogás elhangzik messze a téli estében. Albiolán friss veretű, új patkók vannak. Hallgat az este.
Belépek Dithyrambosz szobájába. Mécsem halvány kört világít, az alacsony asztalon ott áll a szatír. Az ő szatírja, még nem tud róla, hogy egy szatír áll az asztalán. Még talán inkább az én szatírom. Talán sose voltam ebben a szobában. Majd azt mondom neki, a saját lábán ment be a szatír, lépett föl az asztalra és ült le a fatörzsre. Olyan kényelemtudással ül ott, ahogy Dithyrambosz tud leülni egy rönkre, egy kőre a parton.
Odakinn eleredt a hó. Az év első hava, Saturnus hava. Fehér kezd lenni, ami eddig fekete volt, a hold bujkál, épp annyi fényt szór szét, amennyi kell, hogy a körvonalak előtűnjenek, a sötét pedig egybemosódjék a fehérrel. Csak a folyó, csak a víz nem hagyja megcsalni magát, az hollófekete, az hallgat.
A kisvíz partjára megyek, éget a türelmetlenség, agyamban kalapál az aggódás, rúgom az avart, taszigálom a hullott ágakat, nyomomat a hóba taposom. A friss hóba. Hol van már Dithyrambosz, merre jár Albiola?
Ladik nincs, csónak nincs, bezárva a szigetre, kizárva az életből, várj sorodra, Marcus Aurelius. Commodus majd megölet tégedet is! Most Dithyramboszt!
– Hej! – üvöltök át a folyón. Visszhang nincs, csak a hó perceg, egyre hallhatóbban. Senki se felel, nem nyílik meg az őrparancsnoki épület, nem nyílik meg a tanyaház, ablakban fény nem villan, az őrnaszád rég eldobolta magát kelet felé. Várj sorodra, várj napodra, te izgága! Beszélgess talán a cserépszatírral, az méltó társ neked! Az őrladiknak – persze – odaát kell lennie, hiszen éppen azon tud hazajönni Dithyrambosz és Albiola.
Miért vagy türelmetlen, megszoktad talán, hogy mindenki a te szeszélyedhez szabja a napjait? Négy óra az út Aquincumig, vissza is négy, ha csak egy órát lődörög a városban… És ha bemegy egy-két tavernába, ha bekukkant a delfinnel kirakott fürdőházba? Ráfér a jeges Danubius-víz után! És ha még a vöröses szőke dalmát lányt is megkeresi? Vagy annak a hajdaninak a lányát? Ne tekergesd a nyakad, Marcus, nem mindenki olyan, mint te vagy, nem mindenki dobja olyan könnyen oda az életét, mint te tetted. De meg is van az eredménye! Meg fog öletni a fiad. De hiszen tudod jól, hogy így lesz! Már a hagymák is elárulták. A hagymák elfagynak ilyen hidegben. Hispániában nem fagynak el a hagymák, Rómában sem fagynak el télen a hibiszkuszok, Pannóniában elfagynak a virágok, Marcus.
Fejemre húztam a tógámat, úgy vetettem magam az ágyra. Talán sírni lett volna kedvem, ki tudja, mikor sírtam utoljára, már azokat az okokat is elfelejtettem, amelyek sírásba viszik az embert. Nem jó, ha valaki ok nélkül sírni kezd, gyenge lélekre vall. Nem jó, ha valaki nem ismeri a sírás megtisztító forrását, kemény szívre vall. Harag nem élt bennem, bosszúvágy sem, a türelmetlenséget iszonyú erővel igyekeztem megfékezni magamban. Ugyan mit is tehettem volna? Kiáltozhattam volna, le-föl futkoshattam volna a parton, söpredék népek nagy gyönyörűségére. Ácsoljak gerendaszálat tutajnak, aztán keljek útra gyalog az éjszakában?
Fölkeltem újra és zaklatott gyaloglásnak indultam az éjszakában. Dithyrambosznak nyoma se volt. A hagymák… Hullott avart kell szedni rájuk, mielőtt megfagynak. Az jó takaró a hagymáknak, a végén még te leszel a hibás, Marcus, ha kifagynak a császár ajándékhagymái. Akkor aztán megnézheted magadat. Valami halk hang szökött ki a fogaim között, ami talán nevetésnek indult, de mire holdvilágot látott, dühös átkozódás lett belőle.
Felfogtam a tógám alját és a havas levéltengerbe térdeltem, jókora avarkupac domborodott a hajdani jávorfa csonkja körül. Micsoda esti mulatság, talán jobb is, hogy ezt nem látja Dithyrambosz. A levélhalmot megemeltem, hogy tógámba gyűjtsem arra a háromlépésnyi útra, amely a ház oldaláig tartott, a hibiszkuszhagymákig. Valami meleghez ért a kezem, valami meleg ért a kezemhez. Az avarhalom alá néztem, a hold éppen oda világított. Kerekre formázott, száraz fészek volt az avarhalom alján, süncsalád lakta, téli álomra ide vonult, a védett, meleg levélrengetegbe. Visszaeresztettem a levéltakarót. Valami jóízű öröm vert tanyát bennem, az én kertembe jöttek téli védelemért ezek a jámbor lények. Talán éppen ő ellene fogtam póznát félelmemben a tavasszal. Nem dúlhatom föl a fészket, megfagynak a sünfiak. Van még avar elég, jut a császár hagymáinak is, jusson az én sünjeimnek is. Igen, már őket éreztem az enyéimnek. Akiket megőriztem az álomnak, az életnek, a tavasznak.
Nyugodt nem voltam, talán egy kicsit megülepedett bennem a keserűség. Ágyamra dőltem és hajnalig küszködtem nyugtalan álmaimmal.
(folytatjuk)
Hozzászólások