Az eső maga az elégia. A szürke égbolt a gyász, ami magából ontja a dalt eső formában. A fiatalok az utcán táncolnak rá, nem zavarja őket, hogy csuromvizesek lesznek, egyfajta boldogság, akár a pároknak, akik megállnak az időben elázni egy forró csókért. Lelassuló szívverés emlékeztet minket a szeretteinkre, akik a bőrünkre tapadnak egy pillanatra, hogy onnan leperegve valami újnak adjanak életet. A kedélyeket és hajakat megborzoló szél besüvít a nyitott ablakokon, hogy oda is bevigye a muzsikát, ismerős illattal karöltve. Összekulcsolt kézzel járják a világot, szeretetben és harmóniában, miközben a legszomorúbb pillanatokat közvetítik, annak, aki meghallja őket.
Hozzászólások