
Szemcsék
Szeretlek, suttogom neked,
félve,
amikor a nyugalom hűvös lelkén ülök,
magamba fojtom a sikolyom, egyedül vagyok magányos veled,
de te ezt nem érted,
nem értheted,
Szeretlek, suttogom neked,
félve,
amikor a nyugalom hűvös lelkén ülök,
magamba fojtom a sikolyom, egyedül vagyok magányos veled,
de te ezt nem érted,
nem értheted,
koravén lány újságból olvassa a híreket
mellette kirajzolódik az elsiklott táj
zöldellő lombok barna meghajlott ágakkal
nehézkesen vállára helyezkednek
Az eső maga az elégia. A szürke égbolt a gyász, ami magából ontja a dalt eső formában. A fiatalok az utcán táncolnak rá, nem zavarja őket, hogy csuromvizesek lesznek, egyfajta boldogság, akár a pároknak, akik megállnak az időben elázni egy forró csókért.
Ez akkor történik, amikor hanyatt fekszel, és annyi gyűlik fel a szemüregedben, hogy a szemöldöködet nyaldossa, de annak az íve sem lefelé tolja meg, hanem a homlokod irányába. Ismeretlen, hatalmas területen kúszik lassan a hajhagymáid felé.
Dobozba zárom a csillogó cserépdarabkáimat. Anyukámtól kaptam annak idején. Világos virágok tarkítják barna külsejét. Magába zárja a sötétséget, amik belőlem az éjszaka nélkül is kiszöknek. Elhagyott gondolatok papírra vetett másai barátkoznak itt össze.
Impresszum | Facebook | Soundcloud | RSS | Hoszt: Infocsoport | WEB: Netmester Produkció | Copyright © 2025 | WordPress Theme by MH Themes