(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

36.

November 1., este hat óra az Idősek Otthonában, ahova nemrég engem is befújt a sors szele. Nem ilyen helyen képzeltem ugyan leélni hátralevő éveim, de úgy látszik, nem érdemeltem jobbat a jóistentől. Csend, így vacsora után már egy ápolónő sem rikácsol, és a takarítónők sem csörtetnek fel-alá zörgő kocsijukkal a folyosón. De a bentlakó öregekkel sincs gubanc, ők ugyanis ilyenkor a tévét bűvölik. Olvasni nem szoktak, a számítógépet is csak hírből ismerik. Én olvasnék is, tévéznék is, csak a szemem, hallásom… Azokkal bizony akad probléma. Hirtelen vakító fény villan a szemembe. Egy ápolónő totyogott az egyik cellába, akarom mondani, szobába. De miért kell ehhez az egész folyosónak fényárban úsznia? Várok pár percet. A kontyos, túltáplált egészségügyes ingerülten sietett vissza helyére az otthagyott okostelefonhoz az irodába. Utálta, ha internetezés közben zavarják, de mit tegyen, ha folyton nyomogatják azt az átkozott hívócsengőt. Hülye mestersége van, annyi szent, és még csak meg sem fizetik ren­desen. Németben bezzeg minimum háromszor többet keres egy Schwesterchen (nővérke), úgy­hogy bolond lenne, ha nem követné ő is az okosak példáját. Egyedül az a bökkenő, hogy egy kukkot sem tud németül, meg úgy hírlik – kalandoztak el a gondolatai –, hogy mostanság ott sem olyan az élet, mint amilyen régen volt. Elhiggye? Nagyon nem szeretné, hogy a végén még cseberből vödörbe kerüljön. Vödörbe? – húzta el a száját kolleganője, Loncika. Én inkább kádat mondanék. De te tudod. Nem állítom, hogy itthon kolbászból van a kerítésünk, de legalább nem kell félnünk, ha kimegyünk az utcára. Hohohó, valaki takarékra állította a világítást!

– Maga kapcsolta le a villanyt, papa? – sirült vissza a folyosóra.

– Igen.

– Rosszul tette, nem látja, hogy dolgozom? Egyébként se nyúljon a kapcsolókhoz. A világítás a mi feladatunk, ha nem tudná.

– Elnézést, én csak takarékoskodtam az árammal. Rosszul tettem?

– Nem tette rosszul, de mint mondtam, bízza a világítást a személyzetre.

– Igenis.

– Helyes, azzal az ablakkal meg mit akar?

– Becsukom, fázom. Tetszik tudni, az öregeknek rossz a vérkeringése.

– Tényleg? Nahát, ezt most hallom először!

– Mellesleg november van, fűtés pedig még mindig nincs – eresztettem el fülem mellett a csúfondáros megjegyzést; nem ajánlatos az ilyenekkel vitatkozni, mert úgyis csak én húzom a rövidet. – Megkérdezhetem, lesz-e fűtés egyáltalán?

– Nem tetszik? Felül akarja bírálni az általános takarékossági rendeletet?

– Hogy akarnám, amikor épp az imént oltottam le a villanyt is?

– Ne féljen, nem fog megfagyni. Állam bácsi gondoskodik magáról, feküdjön csak le nyugodtan! A sétáit meg rendezze le máskor odakinn! Ez a folyosó nem sétatér, úgyhogy ballagjon csak ki az udvarra, ott jó friss a levegő, az kell a maga tüdejének. Már többen panaszkodtak magára, hogy túl sokat nyüzsög a folyosón.

– Sajnálom, a sétával javul az emésztésem, erősítem a szívemet, tüdőmet, izmokat, csontokat, de jót tesz a cukorbajnak, vérnyomásnak is. Tessék csak megkérdezni a doktornőt! – roskadtam magamba fásultan.

Istenem, de unom már ezeket a parttalan vitákat! És mindez miért van? Mert még mindig nem tanultam meg nyelni, hallgatni. De kommunikálni sem, az angyalát, hiszen bármit teszek, mondok, egy nővérnek sem nyeri el a tetszését. Ha hűvös udvariassággal beszélek, az a baj, ha ironikusan még nagyobb. Pedig akár rendre is utasíthatnám ezt a sok ágáló tehenet, utóvégre tanár vagyok, és sajnos most már öreg is, becsületben megőszült, bocs, megkopaszodott aggastyán, akinek kijárna egy icipici tisztelet. Hát nem járt ki. Nem is járhatott, mert az intézményi szabályok már eleve kizártak bármiféle differenciálást. Ilyen körülmények között nyilván nehéz, ha nem lehetetlen megőrizni emberi méltóságunkat, személyi szabadságunkat, az önrendelkezés jogát stb. Ezek ugyanis csak az intézményi ellátottak kódexében díszelegnek. Más szóval írott malaszt, ugye, így már jobban értik? Az ábra persze nekünk meglehetősen ismerős, mármint azoknak, akik személyesen is megismerkedhettek a Ceauşescu-rezsim vasöklével. Igaz, azért azt is túl lehetett élni valahogy, mint ahogy túl is élte az, aki tapsolt a diktátornak, vagy legalábbis lapított előtte. No, de ez itt Magyarország, az Európai Unió legmarkánsabb tagállama, még ha egyik-másik drága otthonomhoz hasonló rabkórház, pardon, idősek otthona meg is bontja itt-ott az összhangot. Szegény rokkant öregek, ők talán még nálamnál is jobban szenvedhetnek. Ezért menekült el innen egyik örökké dühöngő lakó- és sorstársam is, vagy ott van Elek, egy jó karban lévő, 83 éves puro (öreg), aki minden reggel fogja a botját, és ha esik, ha fúj, elballag a városba. Nézd csak a vén kujont, még ilyen korban is csajok után szaglászik!, hüledeztem magamban.

– Jó bőr? – kacsintottam Elekre.

– Semmi bőr, van nekem ám élettársam.

– Szóval odajársz – kapcsoltam. – Bocsánat, csak kérdeztem. Ne válaszolj, ha nem akarsz.

Nem akart. Nem szeretett csevegni, mint az otthonban senki sem. Utóbb mégis sikerült kihúznom belőle, hogy az élettársa 10 kilométerre lakik innen, a városban pedig csak úgy, csava­rog. Néha bevásárol, sétálgat meg ilyesmi.

– Nem fárasztó ez egy kicsit, öregem?

– Egy kicsit, viszont muszáj.

– Mindennap bevásárolni? Hát ilyen sok lóvéd van?

– Nekem? Hogyne, mint békán a szőr.

– Akkor nem vágom – kezdtem áttérni újabban a szlenges beszédre – miért muszáj neked mindennap tekeregni a városban.

– Mert… – jött zavarba a jó öreg. – Hogy magyarázzam? Mert az otthonban nem érzem ma­gam szabadnak. A lakószobák picik, tea-, fitneszszoba nincs, se játékterem, se úszómedence, semmi, ahol mozogni, szórakozni lehetne – részletezte mélabúsan. – De még ebben a lyukban sem ereszthetem el magam, mert ott az az átkozott házirend, ami miatt levegőt sem kapok már – szusszantott egyet, mint aki valamilyen tehertől szabadult volna meg.

Már megint ez a levegő! Ki is szokott erre örökösen panaszkodni? Megvan, dühöngő barátom, a 2-esből, ki is lehetett volna más? Az egyik arra futott, a másik emerre. De mit tehetnek azok, akiknek senkijük sincs, alig látnak, mozognak? Az ilyeneknek duplán fáj minden kiokta­tás, éles szó, bármennyire is titkolják némelyek. Ezt minden szakképzett ápolónő tudja. Elméle­tileg, mégsem láttam például senkit sem megsimogatni az otthonban valakit. Illetve, pontosítok: láttam, csak nem ápolónőt, hanem ápoltat.

Juliska és én a PC előtt

Különösen megható a bicebóca Juliska, egy hatvan felé pislogó lakótárs figyelmessége, aki még a helyét is átadja a nála rokkantabbaknak, kinyit­ja az ajtót előttük, és mindenkinek előre köszön a folyosón. Más kérdés, hogy ezt nem mindenki honorálja, például féllábú szobatársam sem. Legalább egy köszönömöt, nem sok, annyit mo­tyoghatna az atyafi.

– Gyere, csücsülj a számítógép elé! Szeretnélek lefényképezni – vett le a lábamról a kissé csúnyácska, de annál kedvesebb öreglány.

Elég nehezen állt kötélnek. Hogy miért? Gondolom, nem nehéz kitalálni. Csak a féllábú rejtély még mindig a számomra. Azt megértem, hogy szeret mobilon játszani, no de éjjel-nappal? Ez már nem lehet egyszerű hobbi, különösen, hogy mindig ugyanazt a stratégiai játékot játssza. Ezért képes éjjel 2-3 óra tájt is felülni az ágyában és reggelig nyomkodni a kütyüjét.

– De Joci, hányszor figyelmeztesselek, hogy nem laksz egyedül. Kapcsold ki már azt az izét, mert nem tudok tőle aludni! – szóltam rá nemegyszer.

Persze hiába, mert másnap újrakezdte az egészet. Normális ez a pasinger, vagy nekem nincs ki mind a négy kerekem?

– Ön tudtommal vallásos ember – elegyedtem egyszer beszélgetésbe az otthon lakli, pisz­kosul fiatal főnökével.

– Honnan tudja?

– Nem igaz?

– Aztán miért fontos ez magának?

– Mert fontos. Kérdezhetnék öntől bizalmasan valamit?

– Parancsoljon!

– Mit szól a világban zajló erkölcsi, politikai és egyéb válsághoz?

– Na, viszontlátásra! Én, papa, nem politizálok. Amit a feljebbvalóim kérnek tőlem, megteszem, a többi nem rám tartozik, és, hát igen, ugyanezt ajánlom önnek is.

– Értem, csupán az nem fér a fejembe, hogyan találja összeegyeztetőnek az ön főnöki, szigorú szabályokon alapuló feladatait egy hithű katolikus moráljával, akinek életelve a türelem, megbocsátás és szeretet? Egyáltalán összeegyeztethető a kettő egymással?

– Minden összeegyeztethető. A túlélés egyik titka, ha rugalmasan kezeljük a dolgokat.

– Ezek szerint teljesen rendben van, hogy itt van november elseje, és mi még mindig fűtetlen szobákban didergünk – bátorodtam fel fokozatosan; már régóta készülődtem egy kereszttűzre, melynek során beolvasok egyszer ennek az uborkafára kapaszkodott alaknak.

– Erre most mit mondjak? Szegjem meg a szabályt, és nyissam meg a csapokat?

– Nem lehet?

– Nem, a szabály, az szabály – tiltakozott a férfi ellentmondást nem tűrő hangon. – Talán öltözzön melegebben, és mozogjon többet, papa. Látja, én is bicajjal járok be dolgozni.

– Látom, de az, ne haragudjon, magánügy, olyan… hobbi, sport stb., míg a fűtés egy egész otthon, mit otthon, ország dilemmája.

– És? Oldjam meg én? Csak nem hiszi komolyan, hogy tehetek én bármit is ez ellen?

– Nem tehet? Oké, tegyük fel, hogy nem tehet, csupán elnézi, hogyan cidriznek a gyámoltalan öregek, gorombáskodik némelyik ápolónő, és bizony nem egyszer hidegen szolgálják fel az ebédet is. Hideg kinn, hideg benn, a gyomrodban. Fel tudja fogni, mit jelent az emésztésnek, ha naponta legalább egyszer nem ehetünk meleget?

– Ilyen nincs! – tromfolt le azonnal. – Nálunk mindennap meleg étel szolgálnak fel. Nem állítom, hogy forró ételt, miután azt elég messziről szállítják nekünk az otthonba, viszont az sem olyan tragédia, mert a forró ebéd sem egészséges – diadalmaskodott, mint mindig valahányszor szócsatába keveredtünk.

– Summa summarum, itt minden tökéletes.

– Ne adjon a számba olyasmit, amit nem mondtam. Természetesen vannak még hiányosságok, de hol nincsenek?

– Ahogy szeretett N. Ceauşescu elvtárs, a Kárpátok Géniusza is megjegyezte. (Cum a re­marcat mult iubitul N. Ceauşescu, Geniul Carpaţilor.) – villant agyamba reflexszerűen a haj­dan annyiszor, de annyiszor hallott mondatocska.

– Most mit bámul? Van még valami óhaja, sóhaja? Nincs? Akkor viszontlátásra! Örülök, hogy segíthettem.

– Viszontlátásra, még csak arra feleljen még egyszer: hogyan találja összeegyeztetőnek szigorú szabályokon alapuló feladatait egy hithű katolikus moráljával, akinek életelve a türe­lem, megbocsátás és szeretet? Egyáltalán összeegyeztethető-e a kettő egymással? – sütöttem el a nagyágyút.

És találtam. A tiszteletre méltó férfiú úgy elpirult, mintha forró vízzel öntötték volna nyakon.

– Szerintem sehogy sem – siettem megadni a választ –, és tudja, mit csinálnék én az ön he­lyében?

– Mit?

– Lemondanék intézményvezetői posztomról.

Na, most kiderül, milyen hívő őkelme.

– Magyarán: futamodjak meg, és hagyjam másokra a problémák megoldását – tért ki a férfi az egyenes válasz elől. – Hát… ez is egy megoldás.

Egy hét múlva bekapcsolták a fűtést a szobákban. Kivéve a folyosón, ahol még ma is jéghideg mind a hat radiátor. Pedig az orvosi rendelők folyosóin már fűtenek, jóllehet a rendeletek értelmében ott is ugyanúgy kellene fűteni, mint az idősotthonokban – tapogattam meg hitetlenkedve a radiátort, amikor egyszer tüdővizsgálatra kellett jelentkeznem.

– Jó meleg – vigyorgott rám egy várakozó páciens. – Máskor idejövök melegedni – fogta el a köhögés.

– Én meg sétálni – lobbant fel bennem is a remény.

Ha jól meggondolom, igaza van a főnőknek: a túlélés egyik titka, hogy bízzunk a jövőben, és kezeljük rugalmasan a dolgainkat.

November 18-án megírattam végrendeletem dr. Sárga Zoltán ügyvéddel. Ingóságom kizárólagos örököse Marsa Gyula a Dankó Pista utcából. Apropó, Gyuszi! Mikor átnyújtottam neki a végrendeletem, még csak egy kézfogással sem honorálta. Nem azért jegyzem meg, nem vagyok én olyan szőrszálhasogató, én csak egyszerűen jelzem, amit észreveszek. Miután hiába vártam Gyuszi köszönetére, fogtam magam, és megöleltem a „keresztfiam” (mármint Gyuszi szerint vagyok a keresztfia, abból az elvből kiindulva, hogy Judit, a feleségem volt a keresztanyja.)

Alig zajlott le a tranzakció, megbetegedtem. Csakhamar kiderült, hogy COPD-m (Chronic Obstuctive Pulmonary Disease), légzési zavarom van. A nátha meg még jobban rásegített. Pillanatnyilag így állunk. Pánik? Még nincs, de közel állok hozzá, végül is ez a lélegzés nem akár­­milyen kóreset, ettől bármelyik pillanatban a fűbe haraphatok ám. A köpetet megvizsgálva megállapítottam, hogy ragadós, csirizszerű anyagot tartalmaz. Amúgy színtelen, nem sárgás vagy zöldes árnyalatú, tehát aggodalomra semmi oka, nyugtatott meg a doktornő. Egyedül az a baj, hogy csak az ágyban érzem jól magam. Ágyon kívül hol szédülök, hol rám tör a gyenge­ség, fáradékonyság, és étvágyam sincs. Az alkotókedvről nem is beszélve. Az én múzsám, úgy tűnik, meghalt ebben a siralomvölgyben, vagy legalábbis haldoklik. Ja, ide jutottam! A lakó­társaim sorban tünedeznek el mellőlem. Ki kerekesszékbe kerül, ki ágyba, egyiket-másikat be­viszik a kórházba, onnan meg a temetőbe. Legutoljára Perlaki István bácsit 79 éves korában. Alacsony, sovány ember volt az öreg, református. Ezt onnan tudtam, hogy egyszer megkérdeztem, miért nem megy szentmisére.

– Mert református vagyok, ez pedig katolikus mise, ugye.

– Én is az vagyok, mégis mennék, de minek, ha egyszer alig hallok valamit a miséből. Még egy templomba elmennék, tudja, a környezet, a légkör, míg így… Inkább maradok.

– Én is, úgyhogy isten áldja, hagyjon engem békén ezekkel a papokkal, ha nem haragszik – utasított el mogorván később is, valahányszor megpróbáltam egy kicsit a lelkéhez férkőzni.

Békén hagytam, ha már ez a kívánsága, és ugyancsak meglepődtem, amikor őt is bedugták egy tolókocsiba. Egy ideig még elszekerezgetett a folyósón, végül ki sem bújt a szobájából. Ki­véve egyszer, de akkor már az intenzívre. Ott szállították el előttem: szája nyitva, mint annak idején Juditnak, villant át rajtam az emlékezet. Hát… tipikus öregkori sors. Előbb-utóbb mindnyájan ide jutunk. Én is, bármennyre fitt vagyok még átmenetileg. Mária néni. Keszeg, értelmes anyóka. Ártalmatlan, és jóindulatú, aki sok más öregasszonnyal ellentétben eddig még so­sem kapott össze senkivel. Agyvérzést kapott. Nem tudtam megállni, hogy meg ne simogassam, és rendeltem neki egy fél kiló körtét karácsonyra. Az asszony szeme égni kezdett, megértett, más szóval az értelem szikrája még élt benne. Csak beszélni nem tudott. Gyorsan elkaptam a kezem, még mielőtt kihullnak mindkettőnk könnyei. De nem feledkeztem meg Julcsiról (lásd a fenti fotót) meg két nővérről sem, ami az ajándékozást illeti. Az egyik Erzsike főnővér volt, a másik Böbe, vagyis az a nővérke, aki megtiszteltetésnek érzi, hogy ilyen híres író lakik a Levendula Otthonban (sic!). De hát tényleg karácsony van, a megbocsá­tás és ajándékozás ünnepe. Egyedül Álomszuszékot nem ajándékoztam meg semmivel. Hiába, képtelen vagyok túltenni magam például a mobiltelefonja éjjel-nappali csipogásán. Tisztára megőrjít, pedig láthatja, meg jeleztem is neki jó párszor, mennyire zavar ez engem. No meg a tévézése, amit tulajdonképp se nem néz, se nem hallgat, mégis úgy ragaszkodik hozzá, mintha az élete függne tőle. Érti ezt valaki?

Megjelent egy karcolatom a Bécsi Naplóban Deák Ernő főszerkesztő jóvoltából. Ez már kb. a 3. írásom, alakul, alakul! Csak a Magyar Nemzeti Írószövetség új tagságáról nincs infor­mációm. Felvettek, felvesznek? Nos, szerintem inkább nem, amiről nagy valószínűséggel még hivatalos értesítést is kell kapnom. Hogy mit érek ezzel az írói tagsággal, még nem tudom fel­mérni, de már az is nyereség lenne, ha kimozdulhatnék valahogy ebből a bénító írói válságból, mert ha nem, új, kizárólag vegetálásra épülő élet vár reám, amiben már ismeretlen fogalom a szerelem, sport, munka, írás, olvasás. Stílusosan szólva leteszem a lantot, és beállok a Leven­dula élőhalottjainak sorába.

Ezúttal örökre.

Megszorítások? Folyt. köv. Különösen az árak röpködnek a csillagos ég fölé. Kiváltó ok mindaz, amit egy krízis generálhat. Ebből pedig akad egynéhány: migrációs válság, aszály, infláció, orosz-ukrán háború, EU-s kormányzattal kapcsolatos anomáliák. A magyar kormány persze ellenáll, nem adja be a derekát, főleg ársapkák, azaz maximalizált hatósági árak segítsé­gével. Ebben az egyben kivételesen mégis a Nyugat megszorításai bizonyulnak hatékonyabb­nak. Különös, de ez van, el kell viselnünk, hogy néha az EU-nak van igaza. A magyarok persze sziszegnek, mi, exromániai magyarok azonban fölényesen mosolygunk. Mik ezek a korlá­tozások a hajdani diktátor, Ceauşescu egykori intézkedései ellenében, melyek Románia állami adósságát hivatottak volt rendezni! Áramszünet, gázstop éjjel-nappal egyaránt, meleg víz nuku, az élelmiszerkiosztás akadozik, az is jegyrendszer alapon. Mint a 2. világháború idején. Ennél cudarabbul már csak a háborúdúlt Ukrajnában élnek újabban, amitől mentsen meg ben­nünket a Jóisten. Nálunk azonban, Gott sei Dank (hála istennek), még nem röpdösnek a rakéták, az infláció ugyan tarol, de még mindig minden kapható, és nem felöltők lógnak a sertésboltok kampóin. A Kvarc FM Rádió naponta egy órán át közvetíti a háborús híreket, de vala­hogy nem annyira részletesen és lényegbevágóan (legalábbis számomra), hogy érzékletes, pontos képet kapjak a háború menetét illetően. Én az egészet egy kicsit az 56-os magyar és 1989-es romániai forradalomhoz hasonlítom. Az eseményeket akkoriban a Szabad Európa és Amerika Hangja Rádió segítségével követtem nyomon lesötétített ablakok mögött természetesen, és igen-igen sajnáltam, amiért előbb fiatalkorom, később egyéb tehetetlenségem miatt nem vehettem részt magam is a harcokban. Ezzel szemben lebénult a jobb karom, no, nem maradandóan, csupán átmenetileg annyira hatottak rám a korabeli riportok.

Most sok szempontból lényegesen más a helyzet. Mondhatnám azt is, hogy magam is a végét járom, így meg sem érem azt a pillanatot, amikor összeölelkeznek a szerencsétlen, vá­góhídra hajtott katonák. Hogy mi a gáz? Semmiség, csupán immár másodszor fedeztek fel egy csomó vizet a tüdőmön, emiatt gyakran köhögök és fulladok. Azért hangsúlyozom, hogy másodszor, mert Dudás Edit doktornő már évek óta figyelmeztetett erre, csak éppen se ő, se Judit, se én nem tettünk semmit sem ellene. Megbocsáthatatlan felelőtlenség, de már mindegy, benne vagyok. Jelenleg kezelnek, remélem, sikerrel, mert ez a kínzó köhögéssel járó fulladás már az idegeimet is kikezdi. Másik tünete az orrfolyás, ez sem éppen kellemes állapot, rendeltem is a kezelőorvosom ajánlására egy Taneum nevű orvosságot. Olvasom a használati utasítást: kötőhártya-gyulladás elleni szemcsepp. Csak ámultam-bámultam, mi köze ennek az én bajomhoz?

– Bocsánat, de vissza kell adnom a Taneumot, ez a szer ugyanis szemcsepp, mit kezdjek vele? Nekem a tüdőmön van víz, no meg az orromban, nem a szememben, kérem tisztelettel. Nem kéne inkább mégis az orrfolyást kezelni? – kérdeztem a gyógyszereket gondozó nővértől. – Nem azért mondom, de én véletlenül tudom, mi a kötőhártya-gyulladás, hiszen magam is átestem rajta néhányszor, és bizony eddig még egyetlen kötőhártya-gyulladásra utaló jelet nem fedeztem fel magamon.

– Maga kérte, én meg hozattam.

– Mert a főorvos úr felírta. De ennek semmi köze a bajomhoz. Azért kifizetem, ne tessék aggódni.

Nem is aggódott, annál jobban fortyogott, amiért ilyen meggondolatlanul rendelem nála nyakra-főre a gyógyszereket, ezért a további viták elkerülése végett ezentúl csak orvos által felírt szert rendeljek az otthontól. Puff neki, még egy ellenség, merthogy megorrolt rám a nővérke, az bizony minden szavából kiérzik. Ezentúl meneszthetem Gyuszit a patikákba, ha valamilyen teára, szprére, testápolóra stb. lesz szükségem. Egy jóakarómmal tehát kevesebb lett. Közben Tapoca Tímea, a vörös hajú kisnővér is lelécelt. Ugye, megjósoltam előre, ebben az ispotályban egyetlen jóravaló nővér sem bírja ki sokáig. Az új nővér, Petrovni Katalin, alacsony, még a többieknél is dundibb ápolónő. Egyelőre kedves, jóval türelmesebb hozzánk, mint a többi ápolónő, nem teremtőzik, nem üvölt, mint a fába szorult lélek, csak végzi a dolgát csendesen. Ő a tanítónői katedrát cserélte fel az otthonra, aztán, hogy megérte… Majd kiderül – válaszolta, amikor erről faggattam. Pedagógus lévén, feltételeztem, idővel közelebb kerülünk egymáshoz. Nem így történt, eddig még öt percre sem ült le velem purpárlézni. Nem baj, nekem így is megfelel, csak ne morogjon rám minden apróságért, és ne az étkező túlsó feléből rikoltozzon, ha valamit akar velünk közölni.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet