(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

37.

Csongvay Dezső. Hinnye, csak nem egy újabb smasszer ápoló képében! Korántsem! Dezső egyik osztálytársam volt valamikor Petrozsényben, akire Varga József Kolozsvárról hívta fel a figyelmem. Rögtön kapcsolatba léptem az öregfiúval, hiszen ismernek, tudják, milyen szívesen levelezek egykori osztálytársaimmal. Levelezésünk azonban közös érdeklődési kör híján elég gyorsan elsorvadt. Nem lepett meg, ugyanígy jártam Liszka Jánossal is (Petrozsényi Ált. Isk., 7-8. o.), Varga Évával (Petrozsény), Varga Józseffel (Petrozsényi Ált. Isk., 8. o.), Mirk Lászlóval (Marosvásárhely), Makkai Jánossal (Petrozsény)… Csongvayhoz az fűzött, hogy mindketten tornásztunk, egy kicsit fel is nézett rám, ami, mi tagadás, roppant hízelgett. Akkor én voltam az erősebb, most ő, ami talán látszik is a fotóján. Egyébként gyógypedagógiát tanult, és Ausztráliába emigrált. Arra már nem maradt időnk, hogy megkérdezzem, mi okból. Csak annyit jegyeztem meg, hogy drága Erdélyünk az ő személyében is elveszített egy magyar embert. Nem szólt hozzá semmit, talán meg sem értette lévén nem is román, hanem magyar ember az öreg harcos. Őt kielégítette az, hogy a pénzügyi számításai maximálisan beváltak, gondtalanul él, és fütyölhet a világra.

Csongvay Dezső 18 és 80 éves korában

– Ja, öregem, ha téged ez kárpótol. Család, gyerekek?

Erről is nagy kedvvel mesélgetett, meg hogy hány vendéget fogadott, hol jártak, milyen szekrényt, hány kerítést javított meg mostanig. Politika, irodalom semmi, társadalmi, vallásügyi kérdések nuku, jóllehet szombatista pap volt az édesapja, és állítólag olvasni is szeretett, de hogy mit, miért, az örökre rejtve maradt előttem. Párszor megpróbáltam felsőbb régiókba terelni, néhány helyesírási hibáját kijavítottam, és szelíden megkértem, ha lehet, fogalmazzon érthetőbben, mert nem mindig tudom követni. Nem reagált rá csak egy­szer, viszont attól fogva nem is jelentkezett többé egykori iskola- és tornásztársam. God bless (isten áldja), mister Csongvay!

Ennél érzékenyebb búcsúra került sor, amikor Cseke Gábor, a Káfé Főnix szerkesztője adta vissza lelkét a teremtőjének. Hát ezért nem válaszolt múltkori két levelemre. Gyorsan fogyatkozunk, annyi szent. Egy költővel megint kevesebb lett a világon. Még szerencse, hogy van bőven belőlük, és, tisztelet ide-oda, ez is csak annak fáj, aki közelebb került egyikhez-másikhoz. Nekem őszintén szólva sajnos sosem sikerül megnyernem Gabi barátságát. Talán megbecsülését igen, ezzel stop, nincs tovább. Túl zárkózott volt ehhez a nagy öreg, no meg bizonyára nem is lehetett olyan sok lelki rokonság közöttünk. Vajon hogyan viselkedhetett otthon, a családja, barátai körében? Szerintem ha valaki introvertált, az mindenkivel szemben az kisebb-nagyobb mértékben. Mióta ismertem, egyetlen hosszabb levelet sem írt nekem, azt is egyre kurtábbat, a végén már egyet sem, csak közölte az írásom, és a részéről ezzel le is tudta az egészet. A halottakról vagy jót, vagy semmit, állítják egyesek. Én viszont inkább az igazat hangsúlyoznám, ezért áperté kimondom, hogy eleinte bántott ám ez az örökös két lépés távolság, aztán bosszantott, utóvégre levelezési etikett is létezik, aztán ezt is eluntam: bevehetetlen várakra kár a puskapor, ugyebár. Nyugodj te is, kérlek, békével!

Gabi utódja Gergely Tamás szintén erdélyi emigráns, most Stockholmban él, amúgy a Ká­fé Főnix másik szerkesztője. Na, itt megint megálltam. Hogy ebben az életben mennyi a buktató, akadály! Alig kerülöd ki az egyiket, beleütközöl egy másikba. Tamás megfeledkezett rólam, más szóval azóta sem közöl tőlem egy sort sem. De hát mi történt? Megkérdeztem To­mos Hajnaltól, nem tudta. Én sejtem: sosem szimpatizált velem. Más a habitusunk, stílusunk. Sejthetőleg eddig is csak Cseke Gábor miatt tűrt meg a lapjuknál. Szűkül a kör, nagyon szűkül, évről évre kevesebb a publikálási lehetőségem. Nézzük, kikkel akadt össze mindeddig különösképpen a bajuszom! Fullextra, Irodalmi epreskert, Kláris. Búvópatak, Jelenkor stb. Újabban. Káfé Főnix (Gergely Tamás). Szózat (Cságoly Péterfia Béla). Nappali Menedékhely (Ráduly Csaba). Új Nautilus (Bánki Éva). Tollal.hu (Márkus Deák Gábor). Az időközben meg­szűnt lapokat már meg sem említem. Írósors, bele kell nyugodni.

A MNÍ-i tagságom továbbra is rejtély, ezzel szemben Lengyel János felkért, szervezzek meg egy Magyar Múzsa – olvasó találkozót a Levendula Idősotthonban, amelyen majd én is felolvashatom egy-két novellám, mi több, akár én is lehetnék az estély házigazdája. Ez ám a megtiszteltetés, el is fogadtam íziben. Naná, hogy el, a Levendula, illetve Margaréta Otthon vezetősége nemkülönben. Bízom benne, hogy ezt az utolsó erőfeszítést azért még kibírom valahogy, bár a tüdőbetegségem lassan, de fokozatosan súlyosbodik. Olykor annyira köhögök, hogy majd megfulladok. Hát… emberi sors, ebbe is bele kell törődni. Kritikus időszak, nem vitás, mert mi várhat még rám ezentúl? Egy exakrobata testi-lelki leépülése, és ugyan bizony ki a franc kíváncsi minderre? Amúgy elég groteszk lenne, hogy én, hangsúlyozom pont én adjak ki a kezemből olyasmit, amiben nincs se izgalom, se cselekvés, és gondolkozásra se késztesse az olvasót. Kivéve néhány pszichiátert vagy azokat, akik hasonló csónakban eveznek. Már látom is lelki szememmel magamat, amint ott toporgok a többi lakótársaim sorában, orrom, nyálam folyik, és alig várom, hogy visszafekhessek az ágyamba.

Pfuj, ugorjunk! Ne fessük falra idő előtt az ördögöt! Itt van például legújabb gubancom, a hallucináció kérdése, bár tény, hogy ez sem éppen tündérmese. De hát mit tegyek, ha valaki élete végéig realista kíván maradni? Csak arról regélhet, amivel nap mint nap szembesül, és az én legfrissebb difim, hogy néha azt is látom, hallom, sőt, érzem is, amit mások nem. Megjegy­zem, ismerős ábra, mely azóta kísért, mióta Magyarországra repatriáltam azzal a különbséggel, hogy régebben ritkán, majd egyre kellemetlenebb gyakorisággal öklözök a levegőbe, hogy elűzzem az ágyam előtt kajánul mosolygó… szellemet.

Szellemek és egyéb apróságok

Vagyis még egy egészségügyi probléma? Már majdnem kimondtam. Na, most, most fogózzanak meg! Nehezen árulom el, nehogy félreértsenek, és elküldjön a Levendula egy pszicho­lógiai kivizsgálásra. Szóval? Mégis kikotyogjam? Neve hallucináció, illetve illúzió. Tudom, nem újság, valószínűleg már édesapám halála után belebonyolódhattam ilyesmibe, céloztam is rá nemegyszer, ami aztán később, ifjúkoromba is elkísért. Öregkoromban intenzívebben, napjainkban pedig már teljes erejéből tépi, szaggatja az agyamat. Hogy miről képzelődöm, hallucinálok? Szellemekről, hölgyeim és uraim, akiknek a kísértését kénytelen vagyok nap mint nap fogadni. Még szerencse, hogy csak félhomályban vagy sötétben bukkannak fel a szobámban. És megdöbbentően olyanok, mint a hús-vér emberek. Naná, hogy olyanok, mert ha nem olyanok lennének, egy pillanatig sem hinném, hogy az bizony valóság, amire éjjelről éjjelre rácsodálkozom időnként. A különbség csupán az, miszerint ezek között egy lebegő, néhány kivételtől eltekintve alakot változtató árnyalak sincs, mint amilyeneket a filmekben szoktak mutatni. Ugyanúgy járnak, öltöznek, mint bárki más. Ki ápolónői uniformisban, ki utcai öltözékben, egyik-másik még bevásárlószatyrot is szorongat a kezében. Pár pillanatig, amíg bámulok rájuk, majd eltűnnek. Beszélő viszonyban ugyan még nem vagyunk, de ha egy-egy vendégem közvetlenül az ágyam előtt kotorászik, én bizony bele-belevágok a képébe. Persze semmit sem érzek, hiszen anyagtalanok. Nem is félek ám tőlük. Biztonságom akkor ingott meg először, amikor látogatóim egyike magára akarta vonni a figyelmet, és elkezdte szelíden paskolni a fejemet. Mi ez, ki ez? Elhunyt feleségem nem lehet, miután halála után kb. egy évig még csak álmodni sem álmodtam róla. De akkor ki: Jancsi bátyám, sógornőm, Oszlányi Eszter? Hadd lássuk a folytatást, álltam lesbe ezután! Hát lett. Egyik éjjel zajt hallok, mintha matatna valaki a szobában. Felgyújtom a villanyt, senki. Csak napok múltán fedeztem fel, hogy felborult a PC egyik hangfala. Ajajaj, baj van Köpecen! Megeshet, hogy mégiscsak átjárhatóbb a két világ, mint gondoltam? Most már csak az a kérdés, rossz vagy jó szellemek szállták meg a kecskeméti Levendula Idősek Otthonát. Esetleg mások is tapasztaltak már efféle kunsztokat. Apage, Satanas! (Távozz tőlem? Sátán!). Ezt a problémát mindenképp tisztázni kellene. Hallucinálok, pszichiátriai kezelésre szorulok. Bevallom, olyan nagyon sosem foglalkoztattak a paranormális jelenségek, és agnosztikus lévén hinni se nagyon hiszek bennük. Az ám, de mostanában arra ébredek, hogy fújogatják az arcomat, minden nyugodtságom elillant, hiszen innen már csak pár centi, és a torkomat szorongatják. Talán figyelmeztetnem kéne az otthon orvosát. Nem á, hogy kinevessen, vagy ri­adóztassa rögtön a Balaton utcai pszichiátriát, tácsoltam le legott önmagam. No, abból nem eszik. Addig vagyok biztonságban, amíg senki sem tud erről a legújabb „heppemről”. Oké, akkor meghallgatásra jelentkezem a papunknál, végül is ez vallásügy, kire tartozna, ha nem rájuk? Ja, csupán ott a bibi, hogy a református vallásban nem dívik az ördögűzést. Dívik viszont a katolikusban, villámlott át az agyamon, és rá egy percre Turai Gábor Kamil neve. Próbáljuk meg, bár mostanában nem nagyon tűnt ki a levélírásban. Megharagudott rám, már nem talál bennem semmit, ami akár irodalmi, akár filozófiai szempontból érdekelné még őkelmét? Remélhetőleg rövidesen ez is kiderül. Ímhol az ímélke:

  2023. ápr. 16.
Kedves Kamil! Úgy érzem, életem egyik kiemelkedő pontjához érkeztem. Ehhez volna szükségem a tanácsodra. Meglátogatnál, ha időd vagy kedved engedi? Rendkívül fontos. Szia! Pali.

Közben jelentkeztem a Cédrus Művészeti Alapítvány egyik újabb pályázatán Pillangó című művemmel. De jó lenne, ha a Smekkerek dráma mellett egy novellapályázatot is megnyernék a Napútban. Hát erre sem számítottam, hogy Szondi György szerkesztő-barátomat annyi kezdeti visszautasítása után egyik legmegbízhatóbb szerkesztőmnek nevezhessem. A pályázat elbírálása 2023. november 15. Talán ezúttal sem reménykedem hiába, még ha súlyosbodó tüdőbetegségem, plusz a szellemek sem igen sugallják, hogyha megnyerem is a pá­lyázatot, azt én személyesen is megérem. Különösen ez utóbbiak szorgoskodnak azért, hogy Kajántó, Petrozsény, Nagyvárad és Kecskemét után magát a Földet is elhagyjam. Csakhogy, mint már említettem volt, ehhez fel kéne fednem kapcsolatom a földöntúli látogatóimmal, melynek következményeként én újra a Balaton utcai pszichiátrián állnék sorba, ha például fürödni, tisztálkodni szeretnék. Igaz, a szobákban nem villog egész nap egy tévé sem, merthogy nincs is tévé a szobákban, ugyebár, viszont sokkal több a mobiltelefon, ami tán még a tévénél is jobban idegesít. Aztán ott a házirend, mely még szigorúbb, mint a Levendulában, és mindezek ráadásaként nem is olyan biztos, hogy hűséges szellemeim lekopnának rólam odaát. Akkor meg minek ez a sok hűhó! Ördögűzés, vettem sorba újból meg újból összes létező lehetőségeimet. Na, abból lenne ám világszenzáció! A vezetőség szerint valószínűleg súlyosan kompromittálnám a Levendulát, és ezzel örök időkre elijeszteném innen a lakókat, nekem meg a vezetőség kötne útilaput a lábamra. Hogy aztán hova menekülhetnék betegen és hajlék nélkül, ne is kérdezzék! Az önhalálba vagy a tébolyba. Én istenem, jóistenem, megint csapdába kerültem! És ezek a lelkecskék egy pillanatra sem hagynak nyugodtan. Imádság, szenteltvíz, fokhagyma? Semmi sem használ ellenük, mást kell itt, kérem kifundálni. De mit? Végül is a passzivitás mellett döntöttem. Gyertek csak, fújkálgassatok kedvetekre! Nekem nem fáj, és ez a lényeg, akár vannak, akár nincsenek szellemek. Évszázados dilemma ez, uraim, és csak nem én fogok tisztázni egy olyan rejtélyt, amin nálam milliószor okosabb ember is elvérzett. A gondolatot tett követte: bármit láttam, hallottam, úgy tettem, mintha nem látnám, hallanám, bebújtam és bújok máig is a paplan alá. Nem állítom, hogy fogvacogva, azért mégis csak struccpolitikát gyakorolok. Igen, elismerem: legyőztek. Már csak az a kérdés, meddig bírok hallgatni, merthogy a szellemekkel vívott csatározás lassan minden energiámat kiszívja. Ja, igen-igen valószínű, hogy miattuk érzem magam folyamatosan ilyen gyengének és fáradtnak. Elnézvén az interneten közölt szellemképeket, feltűnt az, hogy valamennyi illusztráció homályos, más szóval tényleg árnyalak, úgy ahogy a szellemeket szokták itt-ott nevezni. Ezzel szem­ben az én lelkecskéim alig-alig térnek el egy igazi emberi arctól, alaktól.

Fiktív illusztráció

Nézzük csak az alábbi képet! A nő tükörképe balra, ugye, homályos, mint általában minden szellemé. Az én képzeletemben azonban világos, és olykor színes is. Másik különbség a gyorsaság. Egy tévé, mozi klipjei gyorsak, dinamikusak, az én szellemeim mozgása ezzel szemben lágy, és, ha, mondjuk, el­tűnnek, csak lassan, fokozatosan olvadnak a semmibe. Na, ezt magyarázza meg nekem valaki: milyen árnyakat látok én akkor magam körül? Vagy hallucinálok? Azt hiszem, nagyon sajnálhatja Kamil, hogy kimaradt ebből a sztoriból. Őt mindig is érdekelték az ilyen ezoterikus kuriózumok, és máig amolyan médiumfélének tart engem, főképp azóta, hogy elolvasta Hatodik érzék című beszélyem. Annyi év után azonban ismét aktuális lett, úgy nézem, nem is bírom, jaj, nem bírom ezt a titkot magamban tartani! Talán érdekelhetné a téma L. Csépányi Katit is. Beavatom őt is, okos, tanult nő létére bizonyára akad néhány hasznos ötlete.

Az ő esete, mert ő is átélt hasonló paranormális kalandot, annyiban különbözik az enyémtől, hogy ő önmagával találkozott egy farkas képében. Világos: a reinkarnáció egyik tipikus esete. Arra a kérdésre, hogy forduljak pszichiáterhez, határozott nemmel válaszolt. Szerinte helyesebb, ha kihagyom a pszichiátert a buliból, mert még jobban össze fog zavarni. Inkább fogadjam el, hogy ez van, ezt kell szeretni, vagy gyűlölni, olyan mindegy, ha már egyszer úgy­sem változtathatunk a dolgokon. Hm, van benne valami. Csakhogy van az éremnek másik oldala is: mi volna, ha profitálnék a szellemekhez fűződő fantasztikus kapcsolatomból. Konkrétan: hátha ki tudnának gyógyítani a cukorbajomból, magas vérnyomásomból, tüdőbetegségből stb.? Még nem hallottam ilyesmiről, de majd utána nézek a neten, lehetséges-e. Milyen csodálatos lenne, ha ekkora erőket állíthatnék a szolgálatomba, hogy életem további részében jó erőben és egészségben élhessek. Kezdeném az akciót, azzal, hogy kiűzetném velük álmaimból a rémlátomásokat, ti. múltam meneküléssel és üldözéssel teli emlékei éjszakánként a mai napig is visszakísértenek. Ma hajnali félnégykor például egy robogó vonatból kellett kiugranom. A következő pillanatban a szoba közepén találtam magamat. Hogy nem úsztam meg fájdalom nélkül az egyértelmű, igaz, komolyabb bajom sem esett. Pedig hány, de hány baleset szokott történni ilyenkor, erről persze a gondozók mesélhetnek leginkább. Percekig sziszegtem a földön farkasszemet nézve a védőszellememmel, ha ugyan tényleg az volt, miközben Józsi a füle botját sem mozdította. Feltételezem, fel sem ébredt álmából. Hát ennyit a túlvilági protezsálásról! Majd éppen ők gondoskodnak rólam, amikor még egy szimpla bukfenctől sem akartak megóvni. Nem kívánok tőlük semmit sem, de félni, rettegni sem, és megvagyunk. Miután rajtam kívül senki sem érzékeli jelenlétüket, nem sok vizet zavarnak. Agyő, további jó szórako­zást!

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet