Az út vége felé erős
valóságképem megkapott
létem naposabb felét lehet
a semmi villantotta volt?

Így az út vége táján
szinte fizikai fájdalmat okoz;
hallom iszonyú szűkölésüket:
befejezetlenek verik fel nyomom.

Szem elől téveszt, aki ma még
szerelem-anyanyelvemen dadog,
prédaként bárhova vethet a sors,
hiába öltöttem ezernyi alakot.

Több karmester vezényel egyszerre,
a harmónia így káosszá dagad;
takaród alatt egyre jobban fázom
véraláfutásos alkonyat.

Nomád sátramon a cipzárt
behúzó szél alattomban altat,
kiűzni készül zaklatott szívemből
a beteg, magányos angyalt.

Megosztás

Tweet